Georges Leekens úgy viselkedik, mint egy előkelő idegen, akit megkérdeznek a magyar válogatott teljesítményéről, és ő udvariasan válaszol. Elmondja, hogy a csapat a Nemzetek Ligája őszi mérkőzéseire készül. A szövetségi kapitány első meccse (Kazahsztán) előtt úgy fogalmazott, reméli, szeptemberre készen áll a csapat. A Fehéroroszország elleni breszti 1–1 után is mondta a magáét, elsősorban a pozitív szemlélet volt rá jellemző – olyan mérkőzés után, melyen a valóban profi teljesítményt nyújtó kapus, Gulácsi Péter védésein kívül mást nem lehetett kiemelni.
Értem én, hogy nem kell mindig mindenkit ledorongolni, de ha ugyanarra a kérdésre játékosaink homlokegyenest az ellenkezőjét válaszolják, mint amit Leekens mond, akkor ott nem minden tiszta. Már aki válaszol persze, mert sem Dzsudzsák Balázs, sem Szalai Ádám, sem Kleinheisler László nem állt meg az újságírók kedvéért. Akik egyébként nem a kedvük, hanem munkaköri kötelességük miatt akartak beszélni a fiúkkal, akiknek szintén munkaköri kötelességből mondaniuk kellett volna valamit. De rendben, ha ilyen játék után nem mond semmit az ember, azért jelezze a sajtómunkásoknak: „Erről a mérkőzésről nem mondok semmit." Aztán majd az olvasó kikövetkezteti, ez mit is jelent. Esetleg feszültséget a futballisták és a kapitány között, vagy csupán másféle értelmezését ugyanannak a találkozónak? Bár ezt a meccset csak egyféleképpen lehet értelmezni.
De maradjunk Georges Leekensnél. Érkezését 2017. október 30-án jelentették be, gyakorlatilag több mint fél éve szövetségi kapitány. Két vereség és egy döntetlen a mérlege, s ha enyhén akarok fogalmazni, nem látok biztató jeleket. Aranyos, kedves ember, mintha az lenne a legfontosabb, hogy ne sértsen meg senkit. Nekem mindig az jut róla eszembe, ő van a legjobban meglepve, hogy a magyar válogatott szakvezetője lett. Mintha minden nap ajándék lenne, amit csapatunk élén eltölt. Szimpatikus hozzáállás, de nemhogy nekünk nincs csapatunk, ugyanúgy neki sincs. Sajnos a többes szám első személybe ő is beletartozik. Leekensen látszik, hogy kulturált ember, s kicsit az is látszik, hogy nem hisz a szemének, ám ezt palástolja előttünk. Mintha arra számított volna, hogy van itt egy válogatott, nincs vele nagy gond, csak néhány dolgot helyre kell tenni, aztán egyszer csak beindulnak a fiúk.
Csak beindulnak egyszer – ez még zárszónak is jó.