Advent – Szöllősi György jegyzete

A második világháború után nem volt vita arról, hogy valóra kell végre váltani a nemzet már akkor is sok évtizedes álmát: meg kell építeni a nemzeti stadiont. A stadiont, amelyre már a századfordulón ragyogó tervek készültek, de aztán mindig közbejött valami. A háború, Trianon, a gazdasági válság, az újabb háború. Az újjáépítés iszonyú erőfeszítései közben sem volt kétséges, hogy a sokat szenvedett ország hallatlanul népszerű és sikeres sportolói meg persze a lelkes szurkolók megérdemlik a nemzeti arénát, amelyet a totális hatalmat magukhoz ragadó kommunisták aztán Népstadionnak neveztek el, és folyton csúszó határidőkkel sem voltak képesek befejezni. Végül, évekkel az eredetileg tervezett nyitóünnepség után, 1953. augusztus 20-án, csak az egyik oldalon teljesen elkészült lelátókkal, átadták a létesítményt, amely így is a világfutball egyik klasszikus, nagy színpada lett, de féloldalas sziluettjével örökké a magyar labdarúgás szárnyaszegettségére, mostoha sorsára emlékeztetett, arra, hogy a nagypolitika évtizedekre magára hagyta, nem támogatta, legfeljebb megtűrte az ország kedvenc sportját.

Annál szomorúbb és szégyenteljesebb időszakot pedig elképzelni sem lehet, amikor – az ezredfordulótól egészen a Népstadion lebontásáig – már a meglévő lelátók nagy részére sem engedtek szurkolókat, de még mindig ez az omladozó létesítmény volt a legelfogadhatóbb helyszín a nagy nemzetközi mérkőzésekre. Nos, azóta megélhettük, hogy a Ferencváros új otthonából kijutott az Eb-re a magyar válogatott, a Vidi pedig ugyanott vívta El-meccseit, immár méltóbb, de a hazai csapat szemszögéből még mindig átmeneti körülmények között. A magyar–norvég pótselejtezőre vagy a Vidi–Chelsea csoportmeccsre egyébként egy sokkal nagyobb, akár egy 67 ezres stadion is megtelt volna. Ennyien férnek majd be ugyanis az új Puskás Arénába, amely (nélkülözve a hajdani Népstadion építése körüli felhajtást, a kivezényelt vagy valóban önkéntes „társadalmi munkásokat”, a harsány „békeharcot”) hamarosan elkészül a város közepén. Naponta ezernél is többen dolgoznak az építkezésen, amely talán a valaha volt legnagyobb az országban, de a magyar sportban mindenképpen. Olyan régi a vágy, hogy a futball kultúrtörténetében kitüntetett szerepet játszó Magyarországnak legyen végre egy minden szempontból tökéletes nemzeti stadionja, hogy elhinni tényleg csak akkor tudjuk majd, hogy valóban elkészült, ha felhangzik a kezdő sípszó a nyitó mérkőzésen. Látva azonban az építkezést és az ütemét, elkezdhetjük beleélni magunkat, hogy nemsokára meccsre mehetünk az új Puskásba.

Amely végre a névadóhoz is méltó lesz.