A határidők fogságában csonkán készült el a nemzeti aréna

A naptár 1948. július 9-ét mutatott. Ezen a hétfői napon a Keleti pályaudvar mögötti hajdani Lóversenytér homokbuckái között meghívott vendégek, sportolók, érdeklődők botorkáltak az öt órakor kezdődő ünnepségre, amellyel elkezdődött a kezdetben Centenáris Stadionként emlegetett sportlétesítmény építése. Az első kapavágásra Tildy Zoltán köztársasági elnököt kérte fel Hegyi Gyula sportállamtitkár.

„Olyan tempóban indítjuk meg a munkát, hogy még ebben az esztendőben elkészül a játéktér, és az egyik húszezer főnyi befogadóképességű tribün” – jelentette be Borbiró Virgil építésügyi államtitkár, aki maga is készített stadiontervet, de végül ifj. Dávid Károly és csapatának munkája kapott zöld utat. Akkor még senki se sejtette, hogy a félkész stadion átadására is több mint öt évet kell majd várni.

A földmunkák megindításakor a tervek helyett még csak vázlatok és modellek álltak rendelkezésre, pedig az állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja kiemelt ügyként kezelte a beruházást. Jellemző a káoszra, hogy 1950-ig kellett várni, mire Gilyén Jenő személyében végre kineveztek a lóhalálában zajló tervezéshez egy hozzáértő statikust. A központi pártlap, a Szabad Nép azonban 1948. november 19-én ekként lelkendezett: „Máris bizonyos, hogy a jövő évben a nagyszabású sportesemények már az új Népstadionban kerülnek lebonyolításra.”

Az MDP Központi Vezetőségének 1949. áprilisi, a sztálini típusú iparosítás program átvételéről döntő határozata ráerősített a politikai blöffre: „Befejezzük és 70 ezer néző befogadására építjük ki a budapesti népstadiont, 30 millió forint költséggel.” A 70 ezer szurkolóból 45 ezernek szántak ülőhelyet, s az is kiderült, hogy „a régi Lóverseny-tér környéke néhány esztendő múlva valóságos sportnegyeddé változik (a moszkvai Dinamo-sportkombinát példája nyomán)”. Igaz, néhány héttel később a pártlap immár 40 millió forintra becsülte a beruházás költségeit… Már az alsó lelátókat tartó földsáncokon dolgoztak az építők, amikor még mindig nem voltak végleges stadiontervek. Hogy a nyilvánvalóan tarthatatlan határidőn lazítsanak, az első ötéves tervről szóló 1949. évi XXV. törvény 48. §-a 1952-re tolta ki a stadionépítés befejezését. Ez azonban mit sem zavarta „Hegyi Gyula elvtárs, sportállamtitkárt” abban, hogy a Szabad Népnek adott, 1950. január 3-án megjelent interjújában kijelentse: „A Népstadion építkezése ebben az évben már befejezéséhez közeledik.”

Az újság március 31-én elárulta: „Az építkezésen a legnagyobb mértékben érvényesül az olcsóbb és célszerűbb előgyártott elemek felhasználása. A nézőhelyeket is mind kivétel nélkül előgyártott betonrészekből állítják össze.” Valójában más lehetőség nem is volt arra, hogy valamiképpen tartsák az irreális ütemtervet. Csakhogy a folyamatos alapanyaghiány, a rendelkezésre álló nyersanyagok felemás minősége, a munkálatok kampányszerű felgyorsítása és a sorozatos áttervezések súlyos minőségi problémákat okoztak. 1950 nyarán például „a faltestek vizsgálata során az eredmények riasztóan elmaradtak a szükséges teherbírás szintjétől”. Csak az Építésügyi Minisztérium értő és bátor szakembereinek köszönhető, hogy engedélyezték az áttervezést és a falak megerősítését, nehogy tömegkatasztrófa helyszíne legyen a stadion. Pedig ezzel nem kis kockázatot vállaltak. Jellemző, hogy Gilyén Jenőt, aki rendszeresen feljegyzéseket készített az építkezéssel kapcsolatos problémákról, 1951-ben a „fekete autó” vitte el a sopronkőhidai fegyenctelepre, ahol az alábbi alternatívát kínálták neki: a rabok közé kerül, vagy leáll a feljegyzések írogatásával. A statikus kitalálta a számára előnyös választ… Ahogy azok a munkások is ráéreztek a megoldásra, akik nem sokkal az avatás előtt, valahol a 26-27-es szektor környékén inkább betemettek egy gödörbe csúszó buldózert, mint hogy kiderüljön: a tervekkel ellentétben még mindig árkok szabdalják a területet.

Az amúgy is agyonhajszolt dolgozók normáját 1950 augusztusában 42 százalékkal tornászták fel, azaz ugyanazért a munkáért a korábbi bérük 70 százalékát kapták meg. Az elégedetlenség nem maradt titokban, erről írta a Szabad Nép: „A Népstadion építkezésénél Csanádi művezető úgy állította be a normarendezést, hogy »Az új normákkal 5 forintot sem tudnak megkeresni a dolgozók.« Az építkezéseken többen elhitték az ellenséges kijelentéseket. Mint egy csepp méreg a pohár vizet, úgy elkeserítette a dolgozókat a műszaki vezető kijelentése. A népnevelőknek azonnal, éberen fel kell figyelniök az ilyen ellenséges hangokra.” Szerencsére „az új Népstadion építkezésén a dolgozók nagy számban teljesítették túl az új normát. Kovács Pál kubikosbrigádja például 176 százalékot ért el az új normával. Az építkezés átlagteljesítménye 117.2 százalék.”

Muszáj volt belehúzniuk, mert a pártlap 1951. január 14-én még mindig azt harsogta, hogy az „építkezés még ebben az évben befejeződik”. Ráadásul jó egy hónappal később – igazodva az 1951. évi II. törvényhez – már arról írt, hogy „a változott terv szerint 100 000 néző befogadására épül a Népstadion!” Az új tervhez plusz munkáskéz szükségeltetett: a Vasas sportolói rögvest önkéntes brigádokat szerveztek „a napi munka elvégzése után a Népstadion vezetősége által meghatározott munkára”, s ugyanerre szólították fel a többi sportolót is.

S eljött 1952, amikor már tényleg át kellett volna adni a Népstadiont, bár a január 31-i keltezésű hír, mely szerint „a Népstadion tíz emelet magasságú öltözőépületének építését februárban kezdik meg”, némi kételyt ébresztett. Az újabb malőr elkendőzésére a pártsajtó lelkesen ünnepelte a „Rákosi elvtárs születésnapja tiszteletére”, valamint „a minisztertanács és a SZOT vándorzászlajáért folyó verseny” legjobbjait. S mint a jó munkásököl, odacsapott, ahová köll: „A művezetők szervezzék meg jobban a munkát. Ne nyugodjanak bele abba, hogy állvány- és anyaghiány miatt naphosszat álljanak a kőművesek.”

Csodát azonban az építők sem tehettek, ezért aztán a Szabad Nép szeptember 12-én – mintha mi sem történt volna – bejelentette: „A Népstadion építői megígérték: hazánk felszabadulásának nyolcadik évfordulójára, 1953. április 4-re felépítik a hatalmas sporttelepet.” Sőt, aznapra már versenyeket is ígértek a létesítményben. A lap mintegy mellékesen jegyezte meg, hogy „a stadion mellett már megkezdték a 12 emeletes sportszálló alapozását” (a „toronyépülettel” végül három szintig jutottak).

Októberben még mindig csak a 18 tartó pilon falazási munkái zajlottak. Ráadásul a szokottnál korábban köszöntött be a tél, emiatt „az építkezés vezetőinek például komoly gondot okozott az, hogy miként óvjanak meg óriási mennyiségű földet a fagyástól, az egyes pilonok közti földfeltöltésnek ugyanis megszakítás nélkül folytatódnia kell. Szovjet tapasztalatok szerint nádpallótakaróval védik a kitermelt földet… A hideg időben való betonozást kazánfűtés segítségével oldják meg.” Az időjárás azonban sajnálatos módon felülírta a „szovjet tapasztalatokat”, ahogy sokadjára felülírták a terveket is. Így a november 28-án megjelenő Szabad Nép „egyelőre 76 ezer néző befogadására alkalmas” Népstadionról beszélt. Persze az imperialisták sem tétlenkedtek: a müncheni központú Szabad Európa Rádió világgá kürtölte, hogy a hideg kifogott az építőkön, s a megrepedő gerendák miatt nem lesz 1953. április 4-én avatás. A „rémhírek” ellensúlyozására írta szenteste napján a Szabad Nép, hogy „a honvédelmi minisztérium dolgozói közül a vállalt 450 helyett 1477-en vettek részt a munkában”. Azt persze nem kötötte olvasói orrára, hogy személyesen Farkas Mihály honvédelmi miniszter adta ki a parancsot a katonák kivezénylésére.

A sajtó ezt követően már nem kockáztatott. 1953 áprilisában arról cikkezett, hogy Budapest is pályázik az 1960-as olimpia megrendezésére a Népstadionnal, amely „párját ritkítja a világon”. A májusi országgyűlési választások előtt Gulyás Rezső fő-építésvezető a pártlapban annyit ismert el, hogy „építkezésünk egyes feladatok megoldásában elmaradt. A választások után legjobb tudásunkkal azon leszünk, hogy ezeket mielőbb teljesítsük, s határidő előtt átadhassuk ötéves tervünk legnagyobb sportlétesítményét a dolgozóknak.”

Hogy miként gondolta a „határidő előtti átadást”, rejtély, ámbár június 15-én a Szabad Nép már augusztus 20-át említette az átadás friss dátumaként. S ezt tényleg tartották, noha a nagytribün egy része sohasem épült meg, s nem készült el a tervezett időben a metró népstadioni állomása sem. A később felhúzott állomásépület a tervezettnél távolabb került, emiatt a szoborsorral szegélyezett Magyar Ifjúság útja a földalatti lejárata helyett a semmibe vezetett.

A Népstadion azonban így, csonkán is a magyar főváros egyik ikonikus épülete volt hat évtizeden át.