Hogyan halt meg az Aranycsapat alapjait lerakó „egzaltált, fanatikus” tréner?

Az Aranycsapat 1952-es olimpiai bajnoki címe kitörölhetetlen nyomot hagyott a kollektív futballemlékezetben, az már kevésbé, hogy két jelentős labdarúgótrénerünk is nem sokkal a Helsinkiben megnyert finálé előtt költözött el az árnyékvilágból. Június 12-én idősebb Puskás (Purczeld) Ferenc hunyt el, rá egy hónapra Gallowich Tibor, míg a jugoszlávok elleni olimpiai döntőt augusztus 2-án nyerte meg (2:0) a magyar válogatott. Puskás papa hosszú évekig volt a kispestiek edzője, ha tetszik, a kezdeteknél tevékeny részt vállalt az Aranycsapat kispesti, majd honvédos tagjainak (fel)nevelésében, oktatásában (Puskás Öcsire és Bozsikra gondolunk elsősorban), Gallowich pedig szövetségi kapitányként dolgozott 1945. áprilisi kinevezésétől 1948. július-augusztusi lemondásáig.

Lemondásáig? Na, ez az, ami nem biztos, hogy így történt – és akkor még nem beszéltünk a négy évvel későbbi tragikus eseményről.

Gallowich Tibor életútja, munkássága elég jól nyomon követhető a korabeli sajtóban, az 1948 és 1952 közötti szakasz azonban meglehetősen hiányos, homályos, itt-ott ellentmondást tartalmaz. Az utókor sem könnyítette meg e négy év történéseinek hiánypótló feltárását (kivétel: Kiss LászlóA magyar futball Tibi bácsija - egy elfeledett szövetségi kapitány, Gallowich Tiborcímű írása), ezért az alábbiakban megpróbálunk kiegyenesíteni néhány kérdőjelet. A lapokon és a könyveken kívül Gallowich Margitot hívtuk segítségül, aki Gallowich Tibor öccsének, a háború után egy ideig sportorvosként is működő Gallowich Ervinnek a lánya; egyszerűbben: G. T. unokahúga, keresztlánya.

„A családom történetét édesapámtól ismerem, aki roppant tárgyilagos ember volt, épp ezért tényként kezelem, amiket elmondott. Sokat mesélt magáról és Tiborról is; tíz év volt közöttük, apám nagyon szerette, tisztelte a keresztapámat. Tibor bácsi Öcskösnek hívta apámat, és ha egyet füttyentett, akkor apám csapot-papot otthagyva rohant a kívánságait teljesíteni. Ez volt az egyik ok, amiért anyám nem szerette, sőt gyűlölte Tibort, aki az ősgonoszt testesítette meg szerinte. Egyszer rövid ideig lakott is nálunk, míg anyám ki nem ebrudalta. Amikor eszembe jut anyám Tiborról alkotott véleménye – züllött, önző, trágár ember, aki nyilván elmebeteg is: valóságos Antikrisztus –, mindig mosolygok” – kezdte Gallo­wich Margit az emlékek felidézését.

„Tibor időnként följött apámért, és együtt elmentek beszélgetni, sétálni, szinte mindig a Városligetbe, ahol a gyerek- és fiatalkorukat töltötték. Engem is magukkal vittek, szerettem velük sétálni, főleg azért talán, mert mindig kaptam valamit Tibor bácsitól, luftballont, szörpöt, ilyesmit. Hogy miről beszélgettek, nem emlékszem, nem is érdekelt, de komolyak és gondterheltek voltak ilyenkor.”

Gallowich Tibor már 1945 előtt is kedvelt tréner volt, ha azt vesszük, sikeres is, habár sohasem edzett nagy csapatokat. „Szinte specialista lett abban, hogy kell megmenteni kiesésre álló csapatokat” (Korányi György, 1947). Szövetségi kapitányként egyenesen futott a szekere: 18 hivatalos válogatott mérkőzésen 13 győzelmet, 1 döntetlent és 4 vereséget könyvelt el, ami csaknem 75 százalékos teljesítmény. Az 1954-es vb-ezüstérmes együttes keretéből nála mutatkozott be a válogatottban Puskás Ferenc (1945), Hidegkuti Nándor (1945), Bozsik József (1947), Grosics Gyula (1947), Zakariás József (1947), Kocsis Sándor (1948) és Kovács Imre (1948). De ő szerepeltette először meggypiros mezben az idegenben csodás karriert befutó Nyers Istvánt (1945) és Kubala Lászlót (1948), illetve két olyan klasszist, mint Deák Ferenc (1946) vagy Henni Géza (1948). Sándor Csikart is ő válogatta be először 1947-ben, más kérdés, hogy az MTK szélsője csak két év múlva mutatkozott be az A-válogatottban.

Milyen edző volt Gallowich?

„Nehéz leírni azt a fanatizálni tudó erőt! A kétségbeesettből rajongó lelkesedőt varázsol, az önbizalmát vesztett embernek visszaadja a hinni tudást, a fásult embert magával ragadja. Csodálatos lelkesedés jellemzi Gallowich Tibort. Bámulatos hévvel tudja lelkesíteni, felrázni a hallgatóságát. Elhiteti a csatárral, hogy nála senki sem tud jobban kapura lőni. A fáradt játékos elhiszi neki, hogy pillanatnyi átmenet csak az a fáradtság, amelyet félidőben érez. Elhiszi, hogy dagadt bokája azonnal rendbe jön, ha erősen rádobbant a földre. El kell hinnie, mert ezt mondta Gallowich Tibor, az edző, a varázsló” – írta Kompóti-Kléber Gábor 1946 végén a Képes Sportlap hasábjain.

Rejtő László Az aranycsapat és árnyai című kötetben (1966): „Lelkes, sőt, szinte túl lelkes, fanatikus, egzaltált ember. Örök fiatal, csapzott hajjal Adyt szavaló és Vörösmartyra esküvő, a fehér asztal és a zöld gyep mellett egyaránt kivirágzó, kiteljesedő örök fiatal, ha túl is a 40. életévén. Egykor maga is jeles válogatott labdarúgó, majd újságíró, író, nagy kultúrájú européer, szakíró, s mellékesen mesteredző. Egy ember, aki a fellegekben élt és a fellegekben járt. Szenvedélyes és szertelen, csupa lelkesedés és rajongás, egy megszállott, szent vagy őrült. És micsoda didakta! Nem úgy oktatta a futballt, mint mások. (…) Lelki edző volt Gallowich Tibor, bár remek értője a játék fizikai részének is, a technikának is. Csakhogy ennek oktatását már nem tartotta feladatának. Hanem fanatizálni akart, sőt, fanatizált akaratlanul is, felajzott, eksztázisba hozott.”

A közvéleményt váratlanul érte 1948. nyári távozása a válogatott éléről, ami után az MLSZ elnöksége ideiglenes válogatóbizottságot (tagjai: Sebes Gusztáv, Kompóti-Kléber Gábor, Mandik Béla; szövetségi edző: Bukovi Márton) állított fel a szeptember 19-i lengyel–magyar mérkőzésre. Gallo­wich előbb Balatongyörökre utazott, majd a Sportszanatóriumba, mert „betegsége most súlyosabbra fordult”.

Gallowich Margit szerint „Tibor bácsi szeszélyes és makacs ember volt. Apám azt mondta, hogy mindig fejjel ment a falnak – ez a nyilas érában és a Rákosi-korszakban sem volt épp kifizetődő magatartás. Szenvedélyes is volt, amolyan pozitív pszichopata, ez a szenvedély egész gyermekkorától hajtotta. Gyerekkorától semmi más sem érdekelte, csak a futball, fanatikusan rajongott a sportágért. Őérte meg a futballistái rajongtak, meg azok is általában, akik ismerték. Négyéves voltam, amikor meghalt. Apám a karóráját haláláig viselte emlékként, ma is megvan valahol.”

Rejtő idegösszeomlásról, gyomorbajról ír említett könyvében, egy 1973-as Magyar Hírlap-cikk szerint „újságíró volt, s néhány intrikus kollégája kikezdte”, de arról is olvashattunk, hogy G. T. szívbeteg volt, emiatt köszönt le, emiatt kellett leköszönnie.

Sebes Gusztáv korai előadásában (A magyar labdarúgás, 1955) ekképpen festett Gallowich háttérbe vonulásának története: „Gallowich (...) nem tudott nyugodt körülmények között dolgozni, mert a szövetségi kapitányság mellett még a Népsport szerkesztőbizottságának is tagja volt. A sportlap szerkesztőségében ebben az időben többen azt akarták, hogy miként 1945 előtt, úgy most is a sportlap vezetői irányítsák a magyar sportot, elsősorban a magyar labdarúgást. Befolyásolni igyekeztek a szövetségi kapitányt. A felszabadulás előtt a szövetségi kapitányok majdnem minden esetben eltűrték, hogy a sportsajtó irányítsa őket. Gallowich mint szövetségi kapitány, igen gyakran került összeütközésbe a szerkesztőbizottság tagjaival, mert meglátásait nem tudta úgy nyilvánosságra hozni, amint szerette volna. Gallowich kezét megkötötték, és számtalan esetben nem hozták le a cikkeit. 1948-ban Gallowich Tibor lemondott kapitányi tisztéről.”

Érdekes – s megint az újságírással összefüggésbe hozott – verzió, annyi szent.

Malonyai Péter évtizedekkel később, 1999-ben, a Nemzeti Sportban megírta, mi (ki...) lehetett a háttérben: „A kortársi emlékezet szerint Sebesnek egyszerűen járt a kispad, másként fogalmazva: egyenes volt az útja a kapitányi posztig. A bizottságosdi csupán az illem kedvéért tett kitérő volt, mindenki tudta, tudhatta, mit hoz a jövő. A korabeli híradások mintha alátámasztanák a véleményt, hiszen előbb bejelentik, hogy a szövetség »Sebes Gusztávot országos szakfelügyelőként alkalmazza«”, majd 1949 januárjától már Sebes a kapitány.

Figyelemre méltó, egyáltalán nem lényegtelen adalék, hogy annak idején (1948. szeptember 5.) volt egy lap, a Magyar Vasárnap, amelyik megkérdőjelezte a Gallowich távozásáról szóló híradások részleges valóságtartalmát: „A sporttársadalom nagy sajnálkozással vett tudomást egy hivatalos kommünikéből Gallovich Tibor futballkapitány betegségéről. Emiatt a Labdarúgó Szövetség hármas válogató bizottságot is küldött ki. Közben lezajlott az első labdarúgó NB-forduló is, amely azt a váratlan meglepetést hozta, hogy az újonc Tatabánya 2:1 arányban legyőzte a Vasast (...) A Magyar Vasárnap most arról az értesüléséről számol be, hogy a futballkapitány betegsége és Tatabánya váratlan feljavulása között van némi összefüggés. Kétségtelen az, hogy a kapitány tényleg beteg volt – súlyos vérhas betegségen ment keresztül –, ezzel szemben az is igaz, hogy a betegség nem lehetett hosszú tartamú, sem nagyon súlyos, mert közben Gallovich ráért arra is, hogy győzelmet érő és két pontot jelentő jó tanácsokat adjon a Tatabányának (...)”

Ezt követően Gallowich a Vasast trenírozta 1948 utolsó hónapjaiban, majd 1949 februárjában megbízták a főiskolai válogatott felkészítésével, de az utolsó pillanatban leváltották, így az 1949. augusztusi X. Nyári Főiskolai Világbajnokságon (FVB) aratott magyar diadal sem az ő, hanem Sebes Gusztáv nevéhez fűződött már. Újabb (?) kigolyózását nehezen élte meg, nehezen is kapott munkát. 1950-ben szövetségi ellenőr, 1951 májusától az NB II-es Győri Vörös Meteor edzője (kiesik a klubbal), 1952-ben a szintén másodosztályú Gyulai Építőket irányítja.

„Tibor mindig is ivott, futballistaként szokott rá igazán. Amikor meghalt az édesanyja, az én nagyanyám, Tibor úgy berúgott, hogy nem tudott elmenni a temetésére. Ezerkilencszáznegyvennyolc után kezdett el drasztikusabban inni. Minél lejjebb csúszott a lejtőn, annál jobban ivott. A végén már használhatatlan volt. Ócska albérletben lakott Gyulán: feküdt, ivott, gyógyszert szedett” – mondta nyers őszinteséggel Gallowich Margit, hozzátéve: alkoholizmusa mellett szabadszájúsága, politikai nézetei sem tettek jót Tibor karrierjének.

Az egyik lap Gallowich hirtelen, a másik hosszas betegség után bekövetkezett haláláról írt.

Gallowich Margit a következőket hallotta édesapjától: „Kétszer is táviratoztak Gyulárólapámnak, hogy baj történt a bátyjával. Az egyik hétvégén le is ment a gyulai kórházba, és ott találta Tibor bácsit eszméletlenül. Kiderült, leitta magát, ezért beszállították. Az is kiderült, hogy napok óta semmi kezelést sem kapott, infúzió sem volt benne, így apám megkereste az ügyeletes orvost, s kérdőre vonta. Az igazgató úr megtiltotta, hogy kezelést adjunk neki – felelte az orvos, mire apám iszonyatosan begurult, felkereste az igazgatót a lakásán, ő ott előtte betelefonált a kórházba, hogy azonnal adjanak Tibornak infúziót. Későn történt azonban: nem használt már neki, Tibor bácsi teljesen kiszáradt. Gyakorlatilag hagyták meghalni...”

(Ez az írás a Nemzeti Sport hétfői melléklete, a Népsport 2022. július 11-i lapszámában megjelent cikk bővített változata.)