Kellett egy stadion, de nehéz volt megtalálni a megfelelő helyszínt

Mivel az újkori olimpiai játékok és a labdarúgó-világbajnokság megszületésénél is volt magyar a bábák között (Kemény Ferenc, illetve Fischer Mór), nem véletlen, hogy a nemzeti stadion ügye is gyorsan része lett a hazai nyilvánosságnak. A görögök töketlenkedése miatt már az 1896-os olimpiára is beugróként jelentkezett Magyarország – a millenniumi lelkesedésbe kiválóan illeszkedett volna egy grandiózus sportrendezvény –, ám Athénban végül a Kairóban élő, dúsgazdag görög üzletember, George M. Averoff nagylelkű adománya révén képesek voltak villámgyorsan felhúzni a Panathenaic Stadiont, az I. nyári olimpiai játékok központi arénáját.

Két évtizeddel később a NOB már-már Budapestnek ítélte a sorban a VII. olimpiát (az 1914-es ülés előzetes szavazása a magyar fővárost jelölte meg lehetséges rendezőként), idehaza is mozgolódni kezdett az építészszakma, ám 1920-ban végül nemhogy nem lehettünk házigazdák, de vesztes világháborús hatalomként sportolóink ott sem voltak Antwerpenben. Gavrilo Princip és a nagyhatalmak elintézték.

De stadionterveket az első világháború alatt idehaza értelemszerűen nem szövögethettek, Trianon után pedig még évekig kisebb baja is nagyobb volt annál a megcsonkított országnak, mint hogy nagyobb sportfejlesztésekbe fogjon. Mígnem Hajós Alfréd és Lauber Dezső az 1924-es párizsi játékokon ezüstérmet nyert látványos budapesti stadiontervével, és ezzel egy csapásra beemelte a nyilvánosságba az ügyet.

Az első elképzelések a Vérmezőre álmodták a stadiont, majd a Nádor-kert és a Magyar Lovaregylet elköltözése után a Kerepesi út környéke is felvetődött, mi több, az elkövetkező másfél évtizedben szinte kevesebb volt Budapesten azoknak a területeknek a száma, amelyek nem jöttek szóba, mint amelyek igen.

Hajósék olimpiai sikerének évében törvényt is hoztak egy új stadion építésére, aminek elősegítésére még asportadótis bevezették – de az így befolyó összeget végül nem az építésre költötték.

A FIFA az 1928-as amszterdami olimpia után gondolta úgy, hogy haladni kell a korral, szükség lenne önálló világbajnokságra is, és a lehetséges első házigazdák között Magyarország neve is feltűnt. Márpedig új nemzeti stadion nélkül a rendezésbe képtelenség lett volna belevágni. Aztán persze ebből sem lett semmi, a labdarúgó-válogatott továbbra is az MTK, a Ferencváros vagy az Újpest pályáján játszotta hazai mérkőzéseit.

És hirtelen a nagypolitika asztalára is odakerült a futball, igaz, a ma megszokottal ellentétben a politikai pártok nem az építkezés szükségszerűségén, hanem a helyszínén vesztek össze. A Bethlen István vezetésével 1921 óta kormányzó Egységes Párt (hivatalosan: Keresztény-Keresztyén Földmíves-, Kisgazda- és Polgári Párt) vezetőiből kialakult csoport a Vérmező mellett érvelt, a másik, jobbára fővárosi érdekeltségű véleménycsoport a rákosi sportligeten látta legkönnyebben megvalósíthatónak az új arénát. De olyan is akadt, aki valamelyik dunai szigeten szerette volna felhúzni a nemzeti stadiont.

A harmincas évek elején új lendületet kapott a nemzeti aréna felépítésének gondolata. Ekkor szóba jött az óbudai Aranyhegy oldala, a Városliget, a Margitsziget vagy Pasarét, és sokáig tartotta a magát legesélyesebb helyszínként Lágymányos is.

Ahogyan az 1920-as olimpiarendezést a háború, az új stadionterveket az 1929-ben kirobbanó gazdasági válság tette ad acta, igaz, ez az építészszakmát vajmi kevéssé érdekelte, egyre-másra születtek a tervek – az íróasztalfiókoknak.

Pogány Móric például az említett Lágymányosra álmodott egy monstre olimpiai centrumot, amelyhez lakóövezet és egy új híd is kapcsolódott volna. Pál Hugó herminamezei terve egy vasútállomás és egy új repülőtér közé építtette volna a saját arénáját.

A gazdasági válság csendesülésével a témában újra felerősödtek a kormányzati hangok is, immár az 1940-es olimpiarendezés lett a téma, és vele párhuzamosan ismét a nagy nemzeti stadion. Ekkor a Margitsziget tűnt befutó helyszínnek, ám Wittenbarth Győző az alacsonyabb építési költségek (!) miatt a Gellérthegyet javasolta. A stadion bejárata a mai Hegyalja útról nyílt volna az éppen lebontott Tabán lejtőjén, „a százezres stadionban 75 000 ülőhely várta volna a szurkolókat, a lelátó pedig a kiásott földből, töltésként épült volna meg”.

Nem lendített sokat a stadion ügyén, hogy arról boldog-boldogtalan elmondta véleményét, és nemcsak az építészek és az érintett kerületek, továbbá az Országos Testnevelési Tanács és a MOB, hanem a főváros számtalan ügyosztálya és bizottsága, a tisztiorvosi hivatal, a sportot is felügyelő kultusztárca, no meg a pénzügyminisztérium is – így aztán a témának végül nem volt igazi gazdája.

A „Nagy Stadionvita” 1933-tól erősödött fel, a magyar tervezőasztalokon szinte hetente születtek százezres arénák, a lehetséges helyszínek minősítése pedig Hajós Alfrédra várt. Az olimpiai bajnok (esetünkben ezüstérmes) a régi lóversenytér területét, a Herminamezőt, a Vizafogót és az Óbudai-szigetet találta legalkalmasabbnak a vitára bocsátásra. A Gellért Szálló pálmatermében 1933 novemberében három tervet mutattak be: Vágó Pál nádorkerti sportcentrumát, Wittenbarth Győző gellérthegyi ötletét és az Árkay Bertalan, Borbíró (Bierbauer) Virgil duó 177 méter magasra (!) álmodott 72 ezres aranyhegyi stadionját.

A stadionépítés ügye végül három elismert építész, Hajós Alfréd, Borbíró Virgil és Maróti Géza háborúskodásába torkollott – kissé meglepő, hogy az egyebek mellett az Üllői úti FTC-arénát és a Millenárist is tervező, sportépítészetre specializálódott Mattyók Aladár nem volt közöttük.

Leegyszerűsítve: Hajós a városközponthoz közel szeretett volna stadiont, Borbíró ugyebár az Aranyhegy oldalában, Maróti pedig a Lágymányos mellett érvelt, mondván: „Ott állna őrtoronyként, dacosan és monumentálisan, mint egy nemzeti meg nem alkuvás. S mindenki érezné, hogy itt ezer év óta egy, az ifjúságban és férfierejében megbízó, modern kultúrfölényű nép lakik, amely testi kultúrájára is büszke.”

És hármójuk nyilvánosság előtt zajló versengése bizony nem nélkülözte az alpári személyeskedést sem.

A Magyar Építőművészek Szövetsége 1934. februári ötletére végül az MMÉE (Magyar Mérnök és Építész Egylet) írt ki pályázatot a témában, „legalább 60 ezer fős, az elhelyezésre is javaslatot tevő tervekre, dísztérrel, a felvonulás terveivel és a tömegsport megvalósíthatóságának kidolgozásával”. Összesen nyolc mű érkezett be – de egyikből sem lett semmi, holott éppen az 1940-es olimpia-rendezésről álmodott az ország.

A pályázaton nem induló Hajós az új főpolgármester, Szendi Károly támogatását is bírva 1935-ben jelentkezett újra elképzeléseivel: ismét a régi lóversenytér lett a célpont. Mindeközben Karafiáth Jenő kultuszminiszter a Duna-partot, Lágymányost preferálta, az MMÉE döntése pedig így szólt: „Magyar Nemzeti Stadion céljára elsősorban a Nádorkert-Lágymányos területe alkalmas, míg másodhelyen szóba jöhetne esetleg a Vizafogó területe is”, avagy Maróti tervei (ezeken négy, szállodaként funkcionáló irredenta torony szimbolizálta az elcsatolt részeket) mellé került a voks.

Mivel maga Horthy Miklós kormányzó is rábólintott az elképzelésre, amelyet Hóman Bálint kultuszminisztériuma is támogatott, 1938 elején már a rendezési tervekbe is belevágtak. Furcsamód ez a történet a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál halt el, sőt Marótit is kipörgették a tervezésből, ráadásul a nemzeti stadionnak legalább ilyen fontos, viszont jóval olcsóbb riválisa is akadt: a Nemzeti Sportcsarnok, amelyet végül 1941-ben adtak át, akkor a kormányzó nevét viselte, ma Gerevich Aladárét.

Bár ekkor Magyarország már hadban állt, idehaza teljesen azért nem került le a napirendről a stadiontéma sem. Még 1942-ben is új építészeti pályázatról esett szó, sőt 1944 februárjában, hetekkel a német megszállás előtt ezt meg is erősítették, sőt ki is írták. A front érkeztével természetesen azonnal elhalt a gondolat, hogy aztán az 1960-as olimpiarendezéssel és a Népstadionnal már csak Rákosiék alatt éledjen újjá.