Hetvenöt esztendővel ezelőtt született Bene Ferenc

Kaposvárról már ifiválogatottként került Újpestre, az egykor szintén a Megyeri úton játszó, majd Kaposváron letelepedő Avar István ajánlotta be a Dózsához – persze a góljainál jobb ajánlólevél nem kellett. Első NB I-es mérkőzése (1961. augusztus 20., Ú. Dózsa–Pécsi Dózsa 3:0) után ezt írta a Népsport: „A támadósor tengelyében nagyon ügyesen mutatkozott be a fiatal Bene. Feltűnően sokat fáradozott, jól cselezett és gólt is lőtt.”

Kalocsay Géza edző eleinte középcsatárként számított rá, aztán egyre inkább így állt fel a lila-fehér támadósor: Bene, Göröcs, Lenkei, Kuharszky, Rossi. A jobb szélre kerülésének azért volt jelentősége, mert Baróti Lajos a chilei világbajnokság után Grosics Gyula búcsúmérkőzésén, a jugoszlávok ellen (1962. október 14., Népstadion, 0:1) először állította be a válogatottba. Az ősz hajú mester szándéka nyilvánvaló volt: a jobbszélső Sándor Károly helyére akarta beépíteni a csapatba, a középcsatárposzt bizonyos Albert Flórián miatt szóba sem jöhetett… A válogatottbeli bemutatkozása után („megilletődötten küzdött, nem tudott belelendülni”) egy héttel a Haladás ellen Szombathelyen az Ú. Dózsa 6:0-ra győzött, valamennyi gólt Bene lőtte („A támadósorban elsősorban a gólképes, mozgékony Benét illeti dicséret.”). Még 1962 decemberében Lakat Károly elvitte az olimpiai együttes afrikai túrájára, lehet mondani, hogy a csatárt tudatosan menedzselték, mert a tokiói olimpia Marokkó elleni első mérkőzéséig 16 alkalommal lépett pályára a legjobbak között vagy az ötkarikás csapatban, s 17 gólt szerzett (3 olimpiai selejtezőn hatot). Ez kiváló mérleg egy 19 esztendős csatártól! Marokkó ellen pedig megismételte szombathelyi teljesítményét, a hat magyar gólból hatot vágott! Szárnyalt az ötkarikás játékokon: a végül aranyérmes együttesben 12 góljával gólkirály lett.

Ám ne feledjük: nem rutintalanul érkezett Japánba, hiszen Baróti már az 1964-es Eb spanyolországi négyes döntőjére is kivitte (beválogatásában közrejátszott Sándor és Göröcs sérülése is), a házigazdák elleni elődöntőben azonban hiába szerzett gólt, hosszabbítás után 2:1-re kikaptunk. A harmadik helyért vívott mérkőzésen Dánia ellen (3:1) ő szerezte a vezető gólunkat.

Sándor Csikar búcsúját követően egyre többször kapott helyet a legjobbak között, s nem is a jobb szélen, talán Baróti nem akarta „eltékozolni” az oldalvonal mellett. Általában jobbösszekötőt játszott vagy a 4–2–4-es felállásban belső csatárt. Pályára lépett az 1966-os vb-selejtező idegenbeli és hazai csoportmeccsein (NDK: 1:1, 3:2; Ausztria: 1:0, 3:0), Lipcsében az ő góljával egyenlítettünk az NDK ellen. Ekkor már standard csapattagnak számított, mégis veszélybe került angliai szereplése, mert a Sparta Rotterdam elleni edzőmeccsen megsérült, s kétségessé vált, játszhat-e Portugália ellen. Aztán persze ott volt, gólja kellett az egyenlítéshez, de 3:1-re kikaptunk.

„Bene meglehetősen keveset volt játékban. Bátortalanul mozgott, gólja helyzetfelismerését dicséri” – állt a Népsport értékelésében, no meg az, hogy a továbbjutáshoz meg kell verni Brazíliát. És megtörtént a csoda: 1966. július 15. a magyar futballtörténelem egyik legszebb napja. Másnap a címlapon: „Nagyszerű küzdelemben, remek játékkal győzte le csapatunk a világbajnokot!” A mieink 3:1-re nyertek, Bene már a 3. percben megszerezte a vezetést: „A jobb oldalon Sípostól indult el a támadás. Meredeken Benéhez továbbított. Bene egy csellel bejátszotta magát a 16-osra. Igen nyugodtan, higgadtan kicselezte először P. Henriquét, aztán Altairt. Gilmar kiindult kapujából. Bene tovább rohant a kapu felé, Jobbal elhúzta a labdát a keresztező Bellini elől, aztán ballal hét méterről laposan a kapu bal oldalába küldte. 1:0 Magyarország javára.” A gól még leírva is gyönyörű, hát még látva... A második magyar gól előtt ő varázsolta Farkas lábára a labdát, amit a Vasas-csatár kapásból bevágott, a harmadikat megelőzően pedig őt buktatta P. Henrique a 16-oson belül, a 11-est Mészöly értékesítette. Nem véletlenül írta a lap: „Bene már a harmadik percben ritkán látható pompás góllal mutatkozott be. Gólja szárnyakat adott neki, rengeteg támadásban vett részt, szinte minden megmozdulása veszélyes volt, nagyszerűen értette meg magát Alberttel és Farkassal. Amikor a helyzet megkívánta, még erejéből arra is telt, hogy visszarohanjon és segítse a védőket. Döntő érdemeket szerzett mindhárom gólban.” A bolgárok elleni utolsó csoportmeccsen az újpesti csatár szerezte a harmadik gólt (3:1): „Rákosi küldte be szögletről a labdát, Bene valósággal berobbant a labda útjába és fejéről védhetetlenül vágódott a labda a bal sarokba. 3:1.” Az értékelés szerint „Bene sokszor tört befelé. Bátran ütközött a kemény bolgár védőkkel. Fejes gólja kitűnő csatárteljesítmény volt. Többször hozta magát helyzetbe, de a befejezéseknél már nem mindig volt szerencséje.”

A szovjetek ellen a négy közé jutásért nem ment, az ellenfél már 2:0-ra vezetett, amikor „az 57. percben Albert középen megszerezte a labdát, Mészölyhöz játszott. Mészöly középen nagyszerű ütemben tört előre, kiugratta Benét. A csatár maga elé tette a labdát, azután mintegy 8 m-ről a bal sarokba lőtt. 2:1.” Ám a sajtó az ő játékától sem volt elragadtatva: „Bene az első félidőben kevés támogatást kapott társaitól és nem is tudott megfelelően kibontakozni, alig volt játékban. Szünet után mozgékonyabb, lényegesen lendületesebb volt, gyakran elfutott, higgadtan lőtte Jasin hálójába a labdát.” Tegyük hozzá, valamennyi vb-mérkőzésen szerzett gólt! S még nem volt 22 esztendős.

Se szeri, se száma az emlékezetes Bene-alakításoknak. Az 1969 júniusi vb-selejtezőben az ő bombagóljával győztük le az íreket Dublinban 2:1-re, ő volt a mezőny legjobbja. A dánok ellen is betalált, de kikaptunk (3:2), aztán hiába lőtt gólt Prágában a csehszlovákoknak (3:3), itthon a dánoknak kettőt (3:0) és az íreknek egyet (4:0), a marseille-i csehszlovák–magyaron (4:1) ő sem tudott segíteni. Ugyanakkor véleményét nem rejtette véka alá: meggyőződése volt, hogy a szövetség a válogatott programjának összeállításakor nem volt tekintettel az Ú. Dózsa nemzetközi kötelezettségeire, ugyanis május 25-e és június 15-e között játszottak három vb-selejtezőt (Csehszlovákia, Írország, Dánia) és az Újpest–Newcastle United VVK-döntő oda- és visszavágóját. Pedig ha nincs Marseille, s a Dózsa megnyeri a kupát, 1969 csodálatos év lehetett volna „Ferike” életében: 1964 után ismét ő lett az év labdarúgója, s nem mellékesen 27 góljával másodszor gólkirály, a VVK-sorozat tíz meccsén nyolc gólt szerzett. S azt se feledjük, ekkor kezdődött az Újpest csodálatos bajnoki sorozata, amelyből a csatár nyolc aranyérmet nyert.

Ettől az évtől vette át a középcsatár helyét Alberttől, aki júniusban Koppenhágában a dánok ellen súlyos sérülést szenvedett. Jól játszott és két gólt szerzett 1971-ben a Práterben az osztrákok 2–0-s legyőzése során, a válogatottba visszatérő Alberttel éket játszottak. „Szünet után ugrásszerűen nőtt a teljesítménye, mozgékony lett, lendületes, Kriess hibáját remekül kihasználta, s higgadtan lőtt a hálóba. 35 m-ről lőtt gólja bravúros teljesítmény volt.” Tegyük hozzá, szenzációs helyzetfelismerés, a kapus Rettensteiner rosszul rúgta ki a labdát, ő meg egyből vissza a feladónak – az osztrák kapuba.
Nem hiába, a kapusok hibáit rendre kihasználta. Az Újpest 1975-ben a BEK nyolcaddöntőjében a Benfica ellen játszott, a Megyeri úti visszavágón a második félidő elején José Henrique kezében a labdával kirúgáshoz készülődött, éppen feldobta, ám Bene lábbal kipöckölte és a kapuba emelte.
Játszott BEK-negyeddöntőt (Juventus, 1973) és BEK-elődöntőt is (Bayern München, 1974), s persze ott volt az Eb-4. csapatban is, a négyes döntő felé vezető úton tett sokat: Párizsban a franciák ellen kapásgól (2–0), s gólpassz Szőkének a románok elleni harmadik mérkőzésen (2–1).

Európa-klasszis volt, meghívták Uwe Seeler hamburgi búcsúmeccsére a világválogatottba (1972), továbbá kétszer az Európa-válogatottba (1972, 1973).

Korán, 61 esztendősen távozott közülünk, nevét viseli a Kaposvári Rákóczi FC labdarúgó-akadémiája. Mellszobra Szusza Ferenc szobra mellett áll Újpesten, a stadionnál.