Válogatott: Könyves a futballt választotta a buli helyett

– Meglepődött?
– Olyannyira, hogy én is csak az internetről tudtam meg, hogy a következő három válogatott meccsre nevezett keretben számít rám a szövetségi kapitány – felelte lapunknak Könyves Norbert, a ZTE FC 31 éves támadója, aki az októberi Eb-pótselejtezőre és két Nemzetek Ligája-találkozóra kapott meghívót Marco Rossitól. – Nehéz szavakba önteni, mit éreztem a hír hallatán, egy álom vált valóra hétfő délután.

– Sokan gratuláltak?
– Először a feleségemet hívtam fel a jó hírrel, aztán a szüleimet. Mind a ketten megkönnyezték a meghívót. Már régen hallottam ennyire örülni édesapámat, el is csuklott a hangja. Zentán születtem, egy aprócska vajdasági településen, Moholon nőttem fel, onnan nézve még a magyar élvonal is távolinak tűnt, nemhogy a válogatott. A többi sráccal csak álmodoztunk a címeres mezről, de hétfő óta úgy érzem, megérte a sok küzdelem és lemondás.

– Mire gondol?
– A Topolya idén nyáron az Európa-liga selejtezőjében játszott, de amikor fiatalként ott fociztam, még a negyedosztályban szerepelt. A csapattársaim többsége a meccsek előtt bulizni ment, én azonban otthon maradtam, mert a másnapi találkozón jól akartam teljesíteni. A profi bajnokságokban ez magától értetődik, ám a szerb negyedosztályban kevésbé. Kaptam is a zrikát a többiektől, ám az élet úgy hozta, hogy később csak nagyon keveseknek sikerült kitörni, és elérni a magyar vagy a szerb első vagy másodosztályt. Amikor manapság beszélek az akkori társaimmal, többször megjegyzik, hogy „Norbi, talán nekünk is otthon kellett volna maradnunk, és akkor mi is messzebbre jutunk”. Talán igen, mindenesetre a karrierhez elszántság, kemény munka és szerencse is szükséges.

– A szerencse mekkora szerepet játszott az ön pályafutásában?
– A Topolya akkor jó kapcsolatot ápolt az MTK-val, a klubom üzent a magyar együttesnek, hogy érdemes megnéznie. Eljöttek egy-két meccsemre, próbajátékra hívtak, majd a Budaörs elleni Ligakupa-találkozón pályára léphettem. A szünetben álltam be, a hetvenkettedik percben győztes gólt szereztem. A vezetők utána közölték, hogy szerződtetnek.

– Vélhetően nem kizárólag azon az egy találkozón múlt a karrierje, Marco Rossi ugyanis a hozzáállását emelte ki. A szövetségi kapitány szavai szerint nem futballozik látványosan, nem is fiatal, de igazi harcos. Egyetért a jellemzéssel?
– Teljes mértékben. Tény, az alapokat az akadémiák helyett a grundon kaptam meg. Moholon a csapattársaim nyolcvan százaléka szerb volt, sokszor csak ültem a padon, és vártam, hogy valaki elfáradjon, akinek a helyére beállhatok. Nagy hálával tartozom az MTK-nak, amiért a szerződtetésem utáni években fejlesztette a technikámat. Ha akkor nem foglalkoznak velem, most nem tartanék itt. A hozzáállásom szerencsére a hagyományosan a szerbekre jellemző „sosem adom fel”. Akár a dühöngőben játszom, akár az NB I-ben, ha két-három góllal vezet az ellenfél, nem nyugszom bele a vereségbe, és meg akarom fordítani meccset. Szerencsére az évek során mindkét terepen volt rá példa, hogy sikerült.

– Mennyi lehetőségre számít a soron következő három válogatott meccsen?
– A meghívó után már semmi sem történhet, ami miatt keserű szájízzel térnék haza Zalaegerszegre. Természetesen arra törekszem, hogy a rendelkezésre álló időben bizonyítsak, de ha a hosszabbításban esetleg becserél a kapitány, majd a játékvezető fél perccel később lefújja a meccset, akkor is madarat lehet majd fogatni velem.

– Különleges lenne épp Szerbiában bemutatkozni a válogatottban?
– Sejtettem, hogy ez a kérdés előkerül. Vajdasági srác vagyok, de lassan már több évet töltöttem Magyarországon, mint Szerbiában, igaz, a labdarúgáson keresztül magamba szívtam az ottani megalkuvást nem tűrő mentalitást. Biztosan különleges pillanat lenne, de nem ez jár a fejemben.

– Minek köszönheti, hogy kiérdemelte a meghívót?
– Talán az alázatos játékomnak, a korábban említett hozzáállásomnak, és annak, hogy az előző idényben jól futballoztam Pakson, és szerencsére eddig Zalaegerszegen is jól megy a játék. A sok új játékos és a nyáron kinevezett szakmai stáb hamar megtalálta a közös hangot, az eddigi eredmények alapján bizakodhatunk. Emellett a menedzseremnek, Illés Zoltánnak is sokat köszönhetek.

– A gyermekei mit szóltak a válogatott meghívóhoz?
– A kétéves kislányom még csak néhány szót tud, igaz, a meccseken jobban izgul és tombol, mint a testvére. A hét­esztendős kisfiam eleinte csodálkozott, csak annyit kérdezett, hogy „Apa nem játszik többet ZTE-mezben?”. Azt hitte, hogy megint költöznünk kell, és új csapathoz szerződtem, de amikor elmagyaráztuk neki, hogy Magyarországot képviselem majd, csak annyit mondott: „Az igen!”. Eddig vele néztem a válogatott meccseket, de szerintem ő sem bánja, hogy ezúttal legfeljebb a tévében láthat.