Szurkolni akarunk! – Szöllősi György jegyzete

Önmagában nehéz a sportról, a sport problémáiról írni a mögöttünk hagyott és az előttünk lévő év kapcsán, ha azt nézzük, hogy a megélhetés, az egészség, a családtagok és barátok elszigetelődése mind olyan ügy, amelynek fontossága messze megelőzi a jobbára a szórakozás körébe sorolt sport jelentőségét.

Tiszteletben tartva és nem szem elől tévesztve, hogy aki a hozzátartozóját, az állását vagy „csak” a gyermekeivel, szüleivel való találkozás lehetőségét veszítette el a világjárvány miatt, akit megkínzott a vírus, az méltatlan fecsegésnek veszi, ha alább a sportvilág, a versenyzők, urambocsá' a szurkolók gondjairól, reményeiről fogok írni, de azért az is igaz, hogy sokan vannak olyanok, főként a Nemzeti Sport olvasói között, akiknek a sport jelenti az egészséget, a megélhetést, de még a barátságokat, a társasági életet is. És nekünk, szurkolóknak a feje tetejére állt világban igenis sokat jelentett, hogy ha csak a televízió segítségével is, de – a teljesség igénye nélkül – izgulhattunk csapatainkért, örülhettünk a Ferencváros és a válogatott sikereinek, Fucsovics Márton, Babos Tímeáék győzelmeinek, láthattunk Budapesten rendezett rangos úszó- és cselgáncsversenyt, tapsolhattunk Karakas Hedvig vagy Kovács Zsófia Eb-címeinek.

Szilveszter napjához hagyományosan illő tréfálkozást, élcelődést tehát ne várjanak most tőlem, legfeljebb azt, hogy optimista forgatókönyvként felvázoljam, miként követheti a keserves és nyomasztó, vagy legalábbis ellentmondásos 2020-at egy magyar sportsikerektől hangos 2021-es esztendő.

Végiggondolva, hogy mi mindent vett el tőlünk – persze kitől-kitől mást – a koronavírus néven alig egy éve megismert szörnyűség, és olvasva, tanulmányozva, hogy mit ígérnek a járvány lecsengésével, megállításával kapcsolatban a tudósok, politikusok, szakemberek, szerintem röviden összefoglalhatjuk, hogy a magyar sport szempontjából mi is a következő hónapok, 2021 nagy kérdése, igazi tétje: lesz-e futball Eb, lesz-e olimpia? S ha lesz, milyen lesz?

A borúlátó előrejelzések szerint a világ legfeljebb ősszel szabadulhat ki a karantén szorításából, ami alighanem azt jelentené, hogy ha lesz is Eb, olimpia, csak zárt kapuk mögött, közönség nélkül, amely jelenséghez bár lassan kénytelenek vagyunk hozzászokni, valójában megszokhatatlan, szörnyű. De már félsiker. Azok után azonban, hogy az FTC parádés BL-főtáblára kerülése és különleges sorsolása után idejött a Juventus és a Barcelona, mégsem lehetett telt ház, aztán meg egy néző sem a meccseken, most már elmondhatatlanul vágyunk rá, hogy ott lehessenek a magyar szurkolók tízezrei a lelátón, amikor a magyar válogatott Franciaországgal, Portugáliával vagy Németországgal játszik majd az Eb-n. Sokan közülük már lassan két éve megváltották a jegyüket, abban az azóta valóra vált reményben, hogy nem egyszerűen ott lehetnek egy budapesti Eb-meccsen, amire még sohasem volt példa, de egyenesen a magyar csapatnak drukkolhatnak majd, ami végképp páratlan élménynek ígérkezik. 2020-ról azonban 2021 nyarára kellett halasztani a tornát, hiába készült el példás gyorsasággal, határidőre az új Puskás Aréna, igazán nem élvezhettük még ki, hogy – a történelem során először – van végre minden igényt kielégítő, nemzeti futballstadionunk. Vagyis nekünk, magyaroknak egyáltalán nem mindegy, hogy lehetnek-e nézők az Eb-n, amelynek megrendezése egyébként az idei tapasztalatok alapján szinte biztosra vehető. Hiszen az UEFA végigvitte a BL-, az El-küzdelmeit a döntőkig, majd az új idényben a csoportmeccseket, lezavarták a Nemzetek Ligája mérkőzéseit (örömmel emlékszünk rájuk) és az Eb-pótselejtezőt is (hát még arra milyen örömmel emlékszünk!).

A legfőbb motiváció persze a pénz, hogy a show-nak folytatódnia kell, szinte bármi áron, sokszor roppant terhet rakva a csapatokra, játékosokra, egyszersmind azonban folyamatosan szolgálva minket, nézőket, fogadókat, drukkereket. Nos, felületes ismeretekkel bíró laikusként most azt gondolom, ha minden résztvevőt – a játékostól a labdaszedőn és a tudósítón át a nézőkig – idejében beoltanak az Eb és az olimpia előtt, ami e pillanatban egyáltalán nem tűnik lehetetlennek, magyarul ha csak olyanok léphetik át az országhatárokat és a stadionok, pályák küszöbét, akik bizonyíthatóan átestek a betegségen vagy az oltáson az előző hónapokban, akkor igenis megrendezhető, szinte a hagyományos módon a júniusi-júliusi Eb, a júliusi-augusztusi olimpia és nyártól minden fontosabb sportverseny. Lehet, hogy naiv az elképzelés, de biztos vagyok benne, hogy velem együtt rengetegen vannak – a tudósok, a döntéshozók, a szponzorok, a szervezők között is –, akik roppant mód szeretnék, hogy civilizációnknak ezek az emblematikus, globálisan fontos eseményei egyáltalán legyenek, és olyanok legyenek, amilyennek megszerettük őket. És ha mindenki, akinek módja van rá, mindent meg is tesz ezért, akkor talán... Talán...