Cseh „Matyit” ellenséggé nyilvánították, a családját kitelepítették Budapestről

Valóságos művésze volt a játéknak, mutatványosokat megszégyenítő kunsztokkal szórakoztatta a nagyérdeműt. „Különleges egyénisége a futballsportnak. Nagy tehetség – nagy akarás nélkül. Beadni, passzolni, cselezni úgy tud, mint kevesen.”   Driblikirály, az éjszaka császára.

A magyar sportújságírás egyik legnagyobb alakja, Feleki László szerint (1934):   „Szertelen egyéniség és hangulatjátékos. Sokat szidják, sokat istenítik. Egy-egy bravúros húzása után csillogó szemekkel beszélnek az »észfutball« egyedül üdvözítő voltáról. (...) Néha remekül játszik, néha gyengén. Néha keveset iszik, néha sokat. Bohém futballista. Hírneve vetekszik ezen a téren Opata Zoltán egykori hírnevével. Cseh Matyit gyakran látják virágos kedvben sétálni, s másnap a Hungária-szurkoló nem tudja elképzelni, miért olyan bágyadt a Matyi kapu előtt és mezőnyben.”

Fénykorában ontotta a gólokat – de kétszer is lemaradt a világbajnokságról, az 1934-esről és az 1938-asról is (bár utóbbi vb-n a 22-es keret tagja volt, biztonsági tartalékként nem utazott el a tornára). Saját bevallása szerint 30-40 szál cigaretta volt a napi adagja – ez a nikotinmennyiség is hozzájárulhatott a negyvenes években egyre elhatalmasodó, súlyos tüdőbetegségéhez.

Azt hittük, mindent tudunk róla, pedig nem.

 1944: „Cseh Matyi, a sokszoros magyar válogatott, aki az utóbbi évek során a pécsi kerület edzőjeként működött, felmondott az MLSZ-nek, mert a Kaposvári Rákóczi Atlétikai Club csapatának lett az edzője.” (Dunántúl, augusztus 20.)     

Cseh II László, minden idők egyik legkiválóbb magyar labdarúgója 1950. január 18-án hunyt el Budapesten. Nem volt még negyvenéves, halálát a tüdőgümőkór és egy súlyos vesebetegség, az urémia együttes fellépése okozta. Két gyermeket – az 1941-ben született Juditot és az 1944-es születésű Katalint – meg egy özvegyet hagyott hátra. A futballberkekben csak Matyiként emlegetett csatár a negyvenes években kikerült a reflektorfényből, egyre többet kínlódott betegségeivel, 1943 elejétől fogva már csak edzősködött. A lapok egyre ritkábban számoltak be karrierjének mozzanatairól, pályán kívüli viselt dolgairól – mintha megállapodott volna, vagy inkább: mintha nem történt volna vele semmi.

Pedig nagyon is történt, a családja a megmondhatója.

A kisebbik Cseh lány, Katalin – férjezett nevén Benedek Lászlóné – kendőzetlen őszinteséggel beszélt a család történetéről, gyerekkori emlékeiről és az édesapja iránti érzéseiről.

„Szinte semmit sem vagy legalábbis nagyon keveset tudok az édesapámról, sok minden nem volt beszédtéma vele kapcsolatban. Például az sem, hogyan került amerikai fogságba    – kezdte Cseh Katalin, aki szerint édesanyjának nehéz élete volt a két gyerekkel, vele és a nővérével az ötvenes években. – Anyu nemigen beszélt apámról: rosszat nem akart mondani, éppen ezért inkább nem beszélt róla. Azt tudom, hogy apukám edző és katona is volt Kaposváron, amely fontos állomáshely volt a családunkban. Ott születtem, és a születésem után anyukám feljött velünk a Szentkirályi utcába, mert eredetileg ők itt laktak. És akkor belövést kapott a Szentkirályi utcai lakás, így az óvóhelyen vészeltük át az ostromot, majd mindannyian – az anyai nagyszülők, a nagymama, a nagypapa, az anyukám a két gyerekkel – visszamentünk Kaposvárra.”

1946: „A kaposváriak (KMTE) a bajnokságra törnek és a hadifogságból hazatért Cseh Matyit szerződtették edzőnek.” (Dunántúli Népszava, október 25.)     

„Amikor több hónap után visszamentünk, kiderült, kirabolták az ottani lakást. Nem tudom, hogyan éltük túl ezt az időszakot, apám akkor éppen amerikai hadifogságban volt valahol az egykori Németország területén. A nagypapám ott halt meg Kaposváron 1945–46-ban, és ott is lett eltemetve. Kaposvár után aztán, immár a fogságból hazatérő apámmal, visszaköltöztünk a fővárosba, Kőbányára, ahol az egyik rokonunktól kaptunk egy kétszobás lakást.”

A Cseh család elég rossz körülmények között élt, amit nem kis részben határozott meg a családfő változó, majd rosszabbodó egészségi állapota. A sajtó nem volt tapintatos: „Cseh Matyi a tömegek bálványa volt vagy tíz évvel ezelőtt. Könnyelmű volt, bohém, szerette az italt és szeretett kora hajnalban lefeküdni. (…) Cseh Matyi ma is él, de nem jól, hanem gondok között…”    Katalin sem titkolta el az igazságot:  „Magának is köszönhette a betegségeit. Anyukámtól tudom: apukám lázasan, betegen is focizni ment, neki a futball volt a mindene. És igen, szeretett mulatni is. Állítólag jó hangja volt, a meccs után cigánnyal húzatta fülébe a nótát a Mátyás-pincében. Az volt a törzshelye. Jó kedélyű, rendkívül jószívű ember volt, tulajdonképpen mindenkinek mindent adott volna – csak éppen a gyerekei éltek nehezen. Alig-alig ismertük, hol a futballal volt elfoglalva, hol kórházban, szanatóriumban lábadozott. Olyan érzésünk volt gyerekként, mintha sohasem lett volna édesapánk.”

1948: „Az Edzők Testületében kizárási indítványt készülnek tenni néhány olyan edző ellen, akit igazoltak ugyan, de jobboldalinak ismert érzelmeik miatt kifogások merültek fel ellenük. Értesülésünk szerint a mozgalom elsősorban az Olaszországban tartózkodó Senkey Imre, Berkessy Elemér, továbbá Cseh II. László és Molnár Ignác ellen irányul.” (Kossuth Népe, február 29.)     

Katalin édesanyjától hallotta, hogy apukáját a negyvenes évek vége felé Olaszországba hívták edzőnek, engedéllyel ki is mehetett volna, csakhogy a betegsége keresztülhúzta számításait. Be kellett érnie Sajószentpéterrel (1948) és a Fások (volt Ferencvárosi) SE-vel (1949).

„Az már 1951 kora nyarán történt, hogy osztrák származású anyai nagyapám miatt, aki őrnagy volt az első világháborúban, kitelepítettek bennünket Kőbányáról. Apukám akkor már nem élt. Arra nagyon emlékszem, hogy hamarabb haza kellett jönnünk a gyerektáborból, mert jött az utasítás, hogy huszonnégy órán belül el kell hagyni a lakást. Másnap hajnalban kellett kelni, teherautóval kivittek valamelyik vasútállomásra, ahol vagonokba raktak minket – így kerültünk le Bűdszentmihályra azzal a pár cuccal, amit össze lehetett pakolni”    – emlékezett vissza Katalin.

Szerencse a szerencsétlenségben a néhai Matyi sportmúltja. „Októbertől már ismét Pesten laktunk. Az édesapámmal a Hungáriában együtt futballozó Sebes Guszti bácsi ugyanis Hegyi Gyula bácsin keresztül elintézte, hogy visszaköltözhessünk a fővárosba. Édesanyámnak később állást is szereztek a Népstadionban, ahol anyu raktárosként dolgozott – kalapos létére. Az első időkben a kőbányai ház padlásán laktunk, aztán rövidesen kaptunk egy szép nagy lakást a Rudas László, a mai Podmaniczky utcában, ahol éveket töltöttünk el két borzasztó társbérlő társaságában.”