Minden jót, Lajos! – Tichy búcsújának a legjobban az öregfiúk-válogatott örült

 

Tichy Lajos abban a Honvédban igyekezett helyet találni magának, amely az Aranycsapat gerincét adta. Az MTK-s Hidegkuti helyén, középcsatárként azonban az egy szinttel lejjebb kalibrált Babolcsay György, Budai I László vagy Bárfy Antal szerepelt a kispestieknél (Budai II, Kocsis, Puskás és Czibor között...), és erre a helyre a mindössze 18 éves Tichy már joggal pályázhatott.

Ehhez képest 1954. március 7-én, két héttel a 19. születésnapja előtt Salgótarjánban a hiányzó Puskás helyén balösszekötőben mutatkozott be csereként (Laczi Antal helyett), és hat perccel a vége előtt ő állította be a 3:1-es vendégsikert hozó találkozó végeredményét. Kalmár Jenő edző ekkor a Tichynél három évvel idősebb, Szegedről igazolt Machos Ferencet favorizálta centerben, ám hősünk ott állt tettre készen, és az 1954-es vb utáni őszi szezonban már egyre több lehetőséget kapott. Egy idénnyel később már alapember volt, 1956 után pedig azzal a tudattal nem tartott a többiekkel a híres dél-amerikai túrára, hogy végérvényesen eljött az ő ideje. Főleg miután a Kocsis, Puskás, Czibor trió az emigrációt választotta.

Így is történt. Személyes tragédiája, hogy az 1954 és 1966 között eltelt időszak egyik legnagyobb sztárjaként két világbajnokságunkból kimaradt, Svájcban még, Angliában már nem juthatott szerephez (Baróti Lajos 1966-ban elvitte Angliába, de Farkasék mögött ekkor már nem osztott neki lapot) – Tichy Lajos válogatottal való románcának érdemi része 1964-ben a spanyoloktól elszenvedett Eb-elődöntős (akkor: Nemzetek Európa-kupája) vereséggel befejeződött.

Maga a futballkarrier azonban korántsem. Kispesten 1956 után ő volt az első számú sztár, még úgy is, hogy például Lóránt Gyula vezetőedzővel nem ettek egymás tenyeréből. De az Aranycsapat amúgy nem könnyű eset centerhalfja húzta a rövidebbet, és olyannyira meg is orrolt a hazai közegre, hogy 1963 decemberében Nyugat-Németországba távozott.

Átlagban minden négy meccsére jutott három gól, ami elképesztő arány, főleg mert háromszáznál is több fellépés jutott neki piros-fehérben az NB I-ben. De 1971-re már elfogyott körülötte a levegő, fizikailag sem volt már a régi, utolsó idényében mindössze 12 meccs (és négy gól) jutott neki. Preiner Kálmántól alig kapott lehetőséget, egykori posztriválisától, Bablocsay Györgytől sem, a bajnoki finisre érkező Mészáros József (a Ferencvárossal 1965-ben a mindmáig egyetlen magyar európai kupasikert jegyző edző) egy-egy félidőkre még betette, de Kispesten ekkor már a fiatal csikók – Pál József, Pintér Sándor, Kocsis Lajos, Pusztai László és Kozma Mihály – vitték a prímet. És a Vasas elleni június 20-i hazai meccsen (tényleg az volt, nem a Népstadionban, hanem Kispesten rendezték) eljött a búcsú ideje.

Negyedórával a hivatalos kez­dés előtt Sárdy Tibor vezérőrnagy, a Bp. Honvéd elnöke köszöntötte az aktív labdarúgó-pályafutástól búcsúzó klasszist, „meleg sza­vakkal emlékezett meg Tichy sportolói múltjáról, a piros-fe­hér színekben megvívott nagy csatákról, és az egyesület ne­vében ajándékkal kedveskedett.”     

Korábbi csapattársa, Machos Ferenc a Vasas, Né­meth József a Honvéd baráti köre nevében búcsúzott a közép­csatártól, aki a szünet előtt megszerezte karrierje utolsó gólját: „Végre, a 45. percben az ün­nepelt rúgta a gólt! Tichy–Pintér–Tichy volt a labda út­ja, s a búcsúzó csatár 13 m-ről ballal, kapásból óriási bombát zúdított a jobb sarokba. Tamás most is lábbal akart védeni, de az erős labda felpattant a lá­báról és a léc alá vágódott.”     

Borbély Pál Népsport-tudósító 8-as osztályzattal és dicsérő szavakkal köszönt el a csatártól:  „A rangadót Tichy Lajos bú­csúzása tette ünnepélyessé. Az első félidőben végig ő forgott az érdeklődés középpontjában, neki szurkolt valamennyi, a Bp. Honvédot kedvelő néző, őt ke­resték labdáikkal a társai. Jel­lemző a búcsúzó csatár tudásá­ra, hogy amíg a pályán volt, stílust adott csapata játékának. Szellemesen osztogatott, önzet­lenül készített elő – és lőtt egy nagy gólt.”    A 8-asnak hála, utoljára még bekerült a forduló válogatottjába is. Azon a héten egyébként Madridban Gedó, Orbán és Kajdi is Európa-bajnok lett ökölvívásban, Földi Imre pedig három aranyat nyert súlyemelésben a szófiai Eb-n – de még ezek az eredmények sem tudták elhomályosítani Tichy visszavonulását.

A sportnapilapban Varga Béla   „Minden jót, Lajos!”   címmel búcsúzott a centertől, felidézve nemcsak a hőskort, hanem az utolsó éveket is. „Milyen tervek vannak Tichyvel?”    – tette fel a kérdést a Honvéd illetékeseinek. „Ősztől edzősködik, a szak­osztály egyik szakedzője lesz. (...) Tichy jövője tehát Kispesten folytatódik. Ott, ahol igazán nagy játékos lett. Most ő ne­vel másokat, segíti a fiatalo­kat, oktatja őket a góllövés tu­dományára”    – hangzott a válasz.

A válogatottban még hátra volt a búcsú, ami annak tükrében, hogy ezt megelőzően hét évvel húzta fel legutóbb a meggypiros mezt, nem volt magától értetődő. De szeptemberben a jugoszlávok ellen kapott tíz percet Illovszky Rudolf kapitánytól. (Az ezt megelőző napon    „Tichy Lajost, a Bp. Honvéd sokszoros válogatott labda­rúgóját a forradalmi munkás-paraszt kormány, eredményes sportolói pályafutása elismeréséül – az aktív sportolástól való visszavonulása alkalmából – a Magyar Népköztársasági Sportérdemérem arany fokozatával tüntette ki...”)     

A 10. percben, miközben a jugoszláv 16-os előtt szabadrúgáshoz ju­tott a magyar csapat, Tichy nagy taps közepette elhagyta a játékteret, és Dunai II Antal állt be a helyére.

 „Tichy Lajos búcsúztatása miatt már az öltö­zőben a szokottól eltérő hangulat uralkodott    – mondta a lefújás után Bene Ferenc csapatkapitány.   – Meghatottak voltunk és ünnepelni mentünk a pályá­ra, s amíg Lajos a pályán volt, csak arra törekedtünk, hogy szá­mára összehozzunk valami emlé­kezeteset. Úgy menjen le, hogy az emberek azt mondják utána: »Még mindig kár volt abbahagy­nia!...« Ebből a ritmusból ne­hezen tudtunk aztán váltani. Persze, voltak már nekünk lyu­kas félóráink, sőt, óráink máskor is...”     

Két héttel visszavonulása után Tichy máris feltűnt az öregfiúk-válogatottban. Lázár Gyula, a „Tanár úr” ekkor hagyott fel az időskori futballal, az ő búcsúztatásán egy, majd egy ausztriai meccsen négy gólt vágott. A legendák között megint ő számított ifjoncnak.

Edzőként 1976 októberében jött el az ideje, ekkor, az MTK-VM-től a Népstadion 75 ezer (!) nézője előtt elszenvedett vereség (0–3) után vette át dr. Lakat Károlytól a Bp. Honvéd felnőtt csapatát – és hosszú huszonöt éves böjt után 1980-ban aranyéremmel hálálta meg a döntést.