A balszélső születésnapi ajándéka a franciák ellen

Labdarúgó-válogatottunk sorsdöntő Eb-selejtezőre készült Franciaország ellen 1971 októberében. A bolgárok ellen a Népstadionban aratott 2–0-s győzelem visszahozta az esélyt, hogy csoportja élén végezzen – igaz, ehhez győznie kellett Párizsban, majd itthon Norvégia ellen, s a gólkülönbség sem volt mindegy.

Illovszky Rudolf tisztában volt a franciák játékerejével, látta a francia–norvég selejtezőt (4–1). Mondta is: „Párizsban nagyon nehéz dolgunk lesz ellenük.”  Ám a kerethirdetést követően kijelentette, tisztában van azzal, hogy sokan számolgatnak, de őt ez nem érdekli:      „Győzni megyünk Párizsba! Mindent megteszünk, hogy ez sikerüljön, s ha erőfeszítéseink kevésnek bizonyulnának, még ráérünk összeadni és kivonni.”  A magyar–bolgár találkozót megnézte Georges Boulogne is. A franciák szövetségi kapitánya interjút adott a Népsportnak, de előtte váratlanul ő kérdezte Szombathy Istvánt, aki elmondta, hiányolja a mieink játékából a látványosságot. Boulogne erre azt mondta, hogy a futballt gólra játsszák, a magyar csapat pedig eggyel több gólt lőtt, mint amennyi a győzelemhez kellett... A kapitány a francia–magyaron nehezebb mérkőzésre számított, mint amilyen az áprilisi 1–1 volt.

A keret – Illovszkynál ez szokássá vált – Esztergomban készült, a szövetségi kapitány nem tagadta, mivel az Eb-selejtező őszi etapjában jól rajtolt a csapat, remek a hangulat az edzőtáborban, ezt csak fokozta a 6–1-es győzelem az Esztergom elleni edzőmeccsen. Elégedett volt Noskó Ernő és Juhász István játékával, ezért jelölte is őket a kezdőcsapatba, amelyet meg is adott, mondván, nincs miért titkolóznia. Igyekezett levenni játékosai válláról a terhet: „Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a futball is játék. Ez pedig még ha egészen nagy tétre is megy, akkor sem lehet »élet-halál« harc, ahogyan nem is egy sportember megfogalmazta az előttünk álló feladatot.”

Kérte, hogy a Bp. Honvéd–Ú. Dózsa és a Salgótarján–FTC találkozókat tegyék át szombatra, ám nem tudta elérni, ezért ragaszkodott a szövetség határozatához, amely kimondta, a válogatott mérkőzések előtt egy hétig együtt készülhet a keret – a két meccset az MLSZ elhalasztotta. Az elutazás előtti utolsó tréningen a Vasas jobbhátvédje, Fábián Tibor ugyan kesergett, hogy kimaradt a csapatból, de elismerte, Illovszky jogosan ülteti a kispadra. A védő inkább amiatt aggódott, hogy amint pályára lép, görcsös erőlködés lesz úrrá rajta. Aztán az edzéseket a labdarúgóihoz hasonló intenzitással végző „öreg” – Illovszky – megnyugtatta, számít rá a keretben.

A Népsport párizsi tudósítója szerint a francia főváros olyan volt, mint a felbolydult méhkas, mert a metrósok sztrájkja miatt szinte mindenki autóba ült. Nagy volt az érdeklődés a meccs iránt. A franciák St-Malóban végezték el az utolsó simításokat, Boulogne leginkább annak örülhetett, hogy fiai 2–1-re legyőzték az utánpótláscsapatot. A taktika adva volt, illetve adva lett volna: a támadók mellett a védők is kiveszik a részüket az előrejátékból. Igen ám, de a szakma úgy ítélte meg, hogy ugyan Bosquier és Djorkaeff alkalmas rá, ám a bal oldali védő, Rostagni kevésbé. A kapitány azonban mégsem hagyta ki az együttesből, mert az összeszokottságot tartotta elsődlegesnek.

Boulogne elemezte a mienk bolgárok elleni teljesítményét majd kijelentette, ugyan tart a találkozótól, ám képesnek tartja együttesét a győzelemre. Mindkét szakvezető egyetértett abban, hogy „gyors, gólra törő játék kell!” Boulogne örült Bosquier felépülésének, ám Michel friss sérülése aggasztotta. Elárulta, noha Fleury Di Nallót kiváló futballistának tartja, nem számít rá, mert a válogatottban árnyéka önmagának. Amint meghallotta, hogy Fazekas 2–1-es győzelmet jósol, megjegyezte: „Na, majd meglátjuk! De azért már innen üzenem neki, mindent megteszünk annak érdekében, hogy jóslata ne váljon valóra.”

A francia sajtó némi aggodalommal várta a visszavágót: „Vigyázat: – Illovszky csapdát állított!”  Vagy:      „Ez már nem a tavaszi magyar csapat, ez már újra félelmetes.”  A Népsport óvatosan fogalmazott, feltételes módban: ha sziporkázik a csapat, „akkor átmenetileg helyre billentenénk tekintélyünket a labdarúgóvilágban”. Hozzátette, „lényegesen reálisabb a vágy, mint néhány hónappal ezelőtt volt” . Emlékeztetett, hogy a párizsi stadionban két emlékezetes találkozót is játszott a magyar válogatott, az egyik az 1938-ban az olaszok ellen 4:2-re elvesztett vb-döntő, a másik az 1964-es Nemzetek Európa-kupája (az Eb elődje) négyes döntőjébe jutásért vívott mérkőzés, amelyet pazar játékkal 3:1-re megnyertünk.

A franciák aggódtak, hogy a sztrájk miatt nem lesz 35 ezer nézőnél több a stadionban, és az is kétségessé vált, hogy a francia televízió közvetíti-e a mérkőzést. A tévétársaság 95 ezer frankot akart fizetni, a rendezők viszont 140 ezret kértek.

Végül 40 ezer néző azért eljutott a mérkőzésre, s azt láthatta, hogy  „támadásban és védekezésben is jobb volt a magyar csapat”, amely 2–0-ra győzött. A Népsport nem fogalmazott elég pontosan, mert válogatottunk kiválóan futballozott. Azért persze dicsért is: „Mindent egybevetve a magyar labdarúgó-válogatott ezen a mérkőzésen minden tekintetben felülmúlta ellenfelét. Gyorsaságban, taktikai fegyelmezettségben, labdakezelésben, ötletességben és főleg céltudatos harcosságban. (...) Tegyük hozzá, ez utóbbi megléte bizonyult a legnagyobb erénynek, az összes többi eredeztethető a magyar labdarúgás hagyományaiból.”

A jók közül is kiemelkedett Géczi István, Juhász István és Zámbó Sándor. „Zámbó ez első félidőben a mezőny legjobbja volt. Bejátszotta ez egész pályát, veszélyesen húzott kapura, sokat futott, jól cselezett, jól passzolt, a kritikus percekben pedig lelkesen védekezett.”   Védőjéből, Jean Djorkaeffből – a világ- és Európa-bajnok Youri Djorkaeff édesapja – bohócot csinált, „volt olyan időszak, amikor a közönség felhördült, amikor Zámbóhoz került a labda, előre tapsolta remek cseleit” . Összességében: „Mindannyian büszkék voltunk a fiúkra, s gondolom, odahaza is jó érzéssel keltek fel a szurkolók a tévékészülékek elől.”

A győzelem teljesen megérdemelt volt, az első gól előtt Dunai II Antal hanyatt vetődve passzolt Bene Ferenchez, aki 10 méterről kapásból lőtt a hálóba. A másodiknál „az egyre biztatóbban játékba lendülő Zámbó hozta fel a labdát a bal szélen. Messze maga mögött hagyta Djorkaeffet, becsapta Bosquiert és Rostagnit, ügyes cselek után erősen, félmagasan kapura csavart. Bent, az ötösön Dunai II és Novi összeütközött, a labda pedig a francia védőt is érintve a hálóba jutott.” A balszélső pazar játékkal tette emlékezetessé 27. születésnapját.

A Népsport másnap arra fűzte fel mondandóját, hogy a brazilok elleni 0–0 után még lehetett kételkedni, a jugoszlávok, illetve a bolgárok elleni 2–1 és 2–0 után azonban már azok is elgondolkodhattak, akik kételkedtek a változásokban. A párizsi 2–0 azonban talán még a pesszimistákat is meggyőzte. Egy angol megfigyelő (az újság nem nevesítette) megjegyezte: „A magyar válogatott nem játszott ilyen jól azóta az emlékezetes liverpooli 3:1 óta, amikor a világbajnokság legnagyszerűbb mérkőzésén legyőzte a brazilokat.” A lap azért figyelmeztetett, hiba lenne túlzásokba esni, ám tény, „egy új szellemű magyar válogatott bontogatja a szárnyait” .

A Képes Sport főszerkesztője, Kutas István szorongva várta – a szurkolókkal együtt – a meccset, mondván, a kiegyenlítettség korszakában egyre ritkább az idegenbeli győzelem, ráadásul a franciák minden tekintetben előnyösebb helyzetben voltak nálunk. Nyert az együttes, esélyes lett a nyolc közé jutásra, Kutas így zárta cikkét:  „Köszönjük, fiúk, köszönjük, kapitány, hogy most már a gólkülönbségre is gondolhatunk.”