Magyar futballművész Kolumbiában

A Mezőtúron született, utóbb a Debreceni MÁV-ban, Nyíregyházán és a Pécsi Honvédban futballozó sportember az 1956-os forradalom után kalandos körülmények közepette szökött át a határon, az élet pedig Bogotáig sodorta. Az Independiente Santa Fe csapatában folytatta labdarúgó-pályafutását, később edzőként az Atlético Nacional utánpótlásánál végzett hatékony munkát, tevékenysége csúcsát azonban az Once Caldas felnőttegyüttesével szakmai segítőként elért sikerek jelentik: 2003-ban megnyerte a klub a kolumbiai bajnokságot, 2004-ben pedig óriási meglepetésre Libertadores-kupa-győzelemig menetelt, kiütve egyebek mellett a brazil Santost és a Sao Paulót, a kétmérkőzéses döntőben (0–0, 1–1) tizenegyesekkel felülmúlva az argentin Boca Juniorst.

A magyar tréner neveltjei közé tartozott a 33-szoros válogatott Juan Pablo Ángel és foglalkozott a 40-szeres válogatott Jackson Martínezzel is – az esőerdők borította zónából származó, Quibdóban született futballcsillagot később annak példájaként emlegette, hogy az igazi tehetség a városból, a faluból és a dzsungelből is utat tör magának. A mezőtúri vándor egyengette a Libertadores-kupa-nyertes Once Caldas vezetőedzője, Luis Fernando Montoya útját, haláláig baráti kapcsolatot ápolt kollégájával, aki 2004 decemberében tolószékbe kényszerült, miután a lakását ért rablótámadás során feleségét védelmezve lövéseket kapott (Kocsis Imrével még két hónappal a betörés előtt interjút készített Sinkovics Gábor, a Nemzeti Sport újságírója).

A gépészmérnök végzettségű emigráns a szellemi életben is aktív volt, több könyvet publikált Kolumbiában, a Mario atya és a Segítő Szűzanya című kötetét 1995-ben itthon is kiadták. „A regényt a szegedi Dávid Kiadó fedezte fel, olyannyira, hogy spanyolról átültette magyarra, és nemrég meg is jelentette – írta akkor a Reggeli Délvilág című lap. – Érdemes volt, hisz hovatovább számunkra már csupán a csodák maradnak. Pontosan azok a logikailag magyarázhatatlan jelenségek, melyek erőt adnak, továbblendítenek a mélypontjainkon. Ilyen regény Kocsisé, sugárzó, magával ragadó. Jó ötlet volt címlapra rakni a makói Szent István téri templom Fekete Máriáját. Ez a Mária természetesen a kolumbiai csodatévővel nem azonos, de a lelkünkben mégiscsak ugyanazt a helyet követeli. Kocsis Imre többnyire indirekt formában szól a máriás Marióról, felkutatva azokat, akikkel megesett a varázslat. Több tucat történet születésének lehetünk a szemtanúi, mindig fellélegezve, hát mégiscsak akadnak boldog követek és kiválasztottak.”

Ő maga is annak érezhette magát, legalábbis ez a benyomásunk, ha meghallgatjuk a privát felvételeket, amelyeken Nagy Mihály játékosügynöknek beszél élményeiről 2018-ban és 2019-ben, kolumbiai otthonában. Alább a cikkünk készítéséhez rendelkezésünkre bocsátott, korábban sohasem közölt visszaemlékezésekből mutatunk meg néhány részletet. Először a játék csodájáról…

„Mindig is nagyon szerettem a futballt, mert közben éreztem, hogy van benne valami különleges, valami érték. Mintha művészi teljesítmény lenne. Az a szép kihívás, hogy miként tudod a látványos játékot tervezetten eredményessé tenni. Tetszik a gyorsaság, az erőnlét, a ruganyosság, a fordulás, de különösen a pontos passz, ahogyan a láb határozott mozdulatával engedelmességre lehet késztetni a labdát. Munkám során használtam a mérnöki érzékemet, és tudtam vegyíteni a drámával, amely a futball sava-borsa. Már a gyerekeknek is fontos megtanítani, miként kell a labdához nyúlni, hogy ha bele akarnak rúgni, ne fúrjanak olajkutat a földben a lábfejükkel. Mindig úgy neveltem a játékosaimat, hogy először emberek legyenek. Ha ez megvan, utána beszélhetünk a sportról. Ahogy mondtam, a futball nekem művészi aktus, a pálya maga a színház. Vannak nálam nagyobbak a szakmában, de jó érzés, hogy a Libertadores-kupa-győzelem alkalmával én is átélhettem, milyen az, ha egy tömött stadion ünnepel. Nincs csodálatosabb, mint a pillanat, amikor a zsúfolt lelátó egyszerre kiáltja: »Góóól!« Így, elnyújtva, egy egész percig akár. Nem felejtem a mozzanatot, ahogy összeapaszkodva körbeálltunk a játékosokkal a dél-amerikai döntő előtt, és azt mondtuk egymásnak, nincs megállás, megyünk Jokohamába, a Világkupa-döntőre. Az pedig még kedvesebb a szívemnek, hogy mint megtudtam, odahaza a kislányom is imádkozott a meccs előtt a győzelmünkért.”

A Jokohamában rendezett Világkupa-döntőben aztán a Porto 0–0-s döntetlen után tizenegyesekkel felülmúlta az Once Caldast. A japán kaland nem hagyott jó emlékeket, ellentétben a Boca Juniors elleni Libertadores-kupa-döntővel.

„Voltak nehézségek az utolsó napokban is. A meccs előtti este hét órakor a szálloda uszodájában odalépett hozzám Luis Fernando Montoya, és azt mondta: »Kocsis, vége van mindennek. Most beszéltem az elnökkel, a szövetség tájékoztatta, hogy az egyik játékosunk, Jorge Agudelo doppingolt korábban. Ha holnap ez a világ tudomására jut, mindenki azt mondja, csak emiatt kerültünk ide.« Csatlakozott a válságtanácshoz egy másik segédedző is. Mit csináljunk? – kérdezgettük egymást. Szarban vagyunk, ezt éreztük. Aztán kiderült, mi történt. Egy korábbi idegenbeli utazás során a fizioterapeutánk mondta a játékosoknak, hogy a hidegben melegítsék fel magukat a helyi teakülönlegességgel. Ő nem tudta, amit a helyiek igen, hogy kokain van a készítményben. Ezt mutatták ki a teszt során a játékos szerveze­tében. »Az éjszaka hosszú és sötét, sok minden történhet a másnapi, Boca Juniors elleni mérkőzésig« – nyugtattuk magunkat. Reggel fél nyolckor hív az elnök. »Ne mondjátok el senkinek – közölte sietve –, de fel vagyunk mentve, ez a meccs nem tartozik abba a körbe, amelyre vonatkozik az ügy.« Mi mintha újjászülettünk volna, úgy éreztük magunkat, a fordulat pozitív energiát közvetített. Ez erőt adott a győzelemhez.”

A Nagy Mihály segítségével előkerült felvételeken arról is beszél Kocsis Imre, hogy 2003 tavaszán „Kolumbiában sportfogadási bűnözők megmérgezték az egész csapatot. Négy meccs volt hátra a bajnokságból, egyre közelebb kerültünk a bajnoki címhez. A kórházban tizenegy játékos kapott kezelést, hogy el tudjon indulni a következő bajnokira. Amikor leszálltak Santa Martában a repülőgépről, remegett a lábuk.”

Az idős edző örült annak, hogy magyarul mesélhet az életéről: „1956 óta eltelt néhány év, megmondom őszintén, spanyolul könnyebben kifejezem magam, de nagy boldogság, ha alkalmam nyílik használni az anyanyelvemet.” Fennmaradt fényképe az 1970-es évekből a magyar válogatott szövetségi kapitányaként dolgozó Baróti Lajosról, de szívesen emlékezett más, honfitársaival megesett találkozásaira is. Így a madridi kávézásra Puskás Ferenccel, Alfredo Di Stéfanóval és Csillag Imre újságíróval, amely során a Real két csillaga megígérte, hogy másnapi meccsükön négy góllal győzik le az aktuális ellenfelet, fejenként két-két gólt vállalva. A Kocsis Imre-féle hanganyagban fennmaradt történet csattanója: másnap 4:1-re nyert a Real Madrid Puskás és Di Stéfano két-két góljával.