Az Év Sportolója Gála: Megérdemlem én ezt? – Raduly József

„Megérdemlem én ezt?” – nézett rá a Magyar Sportújságírók Szövetsége életműdíjára a Postás SE klubházának elnöki szobájában Raduly József, a legidősebb élő magyar válogatott labdarúgó, a Vasas korszakos jobbszélsője. Ha az elismerést sportolói szerénység alapján osztanák, talán indokolni sem kellene a választást, az M4 Sport – Az Év Sportolója Gálán csütörtökön a Nemzeti Színházban széles nyilvánosság előtt is kihirdetett díj azonban sokkal többről tanúskodik: kiemelkedő sportteljesítményről, tiszteletre méltó életútról, példaértékű sportemberi karakterről. A Budapesten 1927. május 6-án – Puskás Ferenccel és Kubala Lászlóval egy évben – született futballista megromlott egészségi állapota miatt a gála hivatalos helyszíne helyett szerény körben, otthona szomszédságában, egykori csapata, a neki oly kedves Postás pályáján vette át a rangos kitüntetést Szöllősi Györgytől, az MSÚSZ elnökétől, Ballai Attilától, a Mediaworks sportfőigazgatójától és Vörös Józseftől, a Postás SE elnökétől (Markovits László, a Vasas elnöke nem tudott jelen lenni, távollétében piros-kék sállal ajándékozta meg a klublegendát). A helyszínen a 123 éves postásegyesület utánpótlás-sportolói díszsorfalat álltak az ünnepeltnek, a Vasas magyar bajnok (1957), MNK-győztes (1955), Közép-európai Kupa-nyertes (1956, 1957) csatárának, aki meghatottan, könnyek között fogadta a méltató szavakat, és vette át a 21 karátos arannyal bevont porcelántrófeát. A fényes körülményekről óhatatlanul felötlik a kívülállóban egy némiképp ünneprontó, ám ez esetben mégis idevágó gondolat: a szépkorú sportember a legjobb futballistakorban bizonyára a legcsillogóbb dísztárgynál is jobban örült egy szikkadt kenyérdarabnak vagy egy csajka üres káposztalevesnek. Raduly József pályafutásából ugyanis hat és fél évet lecsapott a történelem: 1945 májusában szovjet hadifogságba esett, és csak 1951 decemberében, 24 éves korában tért haza Magyarországra.

„Megérdemlem én ezt?” – tehette fel magában a kérdést a hosszú fogság ideje alatt, amelyre a hóna alá tetovált, a szovjet hatalom szemében bűnjelnek számító vércsoportjelzés kárhoztatta. Több alkalommal, így Thury Gábor kollégánk 2020-ban készített interjújában is elbeszélte a történetet, amely szerint 1944-ben névre szóló sürgősségi parancsot, SAS-behívót kapott, ám az első éjszaka után a frontszolgálattól tartva meglépett a laktanyából; amint megtudta azonban, hogy így édesapját vinnék el helyette, mégis visszament. Ott viszont már nem a korábbi honvédalakulat állomásozott, hanem a Hunyadi-páncélosok. Hátországi küldetésre Dunaszerdahely mellé szállították, innen egy társával ismét meglépett, de a szökés újfent kudarcot vallott, egy német SS-tiszt az országúton lefülelte, és elvitte saját alakulatához, amelyet hamarosan amerikaiak ejtettek foglyul. Kelet felé fordították őket, s végül egy szovjet ellenőrzési ponton akadtak fenn, az orosz katonák pedig a németeknél kapott vércsoport-tetoválás láttán már tették is fel a marhavagonra. A romániai Foksány érintésével a mai Grúzia területén fekvő Rusztaviba jutott, itt szerzett tapasztalatairól idézzük magát az egykori meghurcoltat: „Az éhségnél nincs rosszabb. A hadifogságot pedig azért tudtam átvészelni, mert víg kedélyű vagyok, ez átsegített sok nehézségen. Meg persze a futball. A lágerben az első meccsemen hét gólt rúgtam, igaz, annyira kimerültem, hogy napokig a gyengélkedőn voltam. Szerencsére a meccset látta az egykori újpesti csatár, Avar István, aki Rusztaviban a magyar foglyok válogatottját szervezte.” Ha nyert a csapat, ha kikapott, a fejadag senkinek sem volt több az elrendelt húsz deka­gramm fekete kenyérnél. Később viszont Voronyezsben már busás prémiumot kapott, miután a négy nagy tábor versengésével szervezett lágerolimpián győzött 60 méteres futásban, 4x60 méteres váltóban és távolugrásban: négy darab tojást és kenyeret osztottak neki jutalmul. Hol volt még az aranyberakásos porcelántrófea...

„Megérdemlem én ezt?” – gondolhatta akkor is, amikor a fogolyélet után újra megerősödve hiába futott kiváló idényt a Postásnál 1952–1953-ban, nem teljesülhetett ősfradistaként dédelgetett álma; az akkor éppen Kinizsi néven szereplő ferencvárosi egyesület a közönség kívánsága ellenére sem akarta átigazolni. Pedig szerény körülmények között élő fiatalemberként nem kért mást az aláírásáért Száraz István elnöktől, csupán egy öltönyt. „»Mást nem?«, kérdezett vissza, de látszott, nemigen akarja, hogy odakerüljek. Mondtam, nem, itt szedtem gyerekként labdát, fradista vagyok. Lerázott, neki olyan kell, aki szívből jön. El is keseredtem, mert hát én szívből jöttem. De Barótiék megkerestek. Ennyi év távlatából némileg megértem Szárazt: volt baja elég, mert ez már a Kinizsi-korszak volt, nem kellett neki egy Hunyadi-páncélos.”

Katonamúltja miatt kissé csúfondárosan Hunyadinak becézte őt Sebes Gusztáv szövetségi kapitány, és a rosszal­lást sugalló elnevezésnek a pártember szájából különös tétje volt. Nem mellesleg magyarázatként szolgál arra is, miért szerepelt Raduly József csupán két alkalommal a válogatottban, mindkétszer 1955 őszén, a Svájc–Magyarország (4:5) és a Magyarország–Svédország (4:2) mérkőzésen. A svédek elleni összecsapáson történtek mély nyomot hagytak benne, felidézte Ballai Attila Nemzeti Sportban közölt, 2017-es riportjában is: „Sebes meggyőződéses kommunista lévén biztosan nem szeretetből hívott Hunyadikámnak. Még nagyobb baj volt, hogy Kocsis nem akart velem játszani. Gondolom, azért, mert ezzel Budait segítette, de a szélső segédmunkás, az összekötő nélkül nem sokat tehet. Hiába adtam »Kockának« a labdát, nem kényszerítőzött velem, nem adta vissza, vagy ha igen, akkor hosszan. Amikor pedig egyszer nem pontosan a lábára passzoltam, egy lépést sem tett, csak valamit odaszólt Puskásnak, mire Öcsi kiabált át nekem, hogy Jóska, ne vágd el a labdát, mert valag­ba rúglak. A második meccs után Sebes meg is mondta, Hunyadi, többet nem kell jönnöd a válogatottba, én erre csak annyit feleltem, jó, Guszti bácsi, akkor nem jövök. Mire ő, hogy már a vacsorára sem kell mennem. Ezzel viszont a földhöz vágott. Szerencsémre akkor már ott volt nekem a Vasas, ahova Baróti Lajos bácsi hívott.”

„Megérdemlem én ezt?” – kérdezhette magában Baróti Lajos feltétlen bizalmát érzékelve, a későbbi szövetségi kapitány azonban pontosan tudta, miért akarja a Postásnál megismert jobbszélsőt elvinni magával Angyalföldre. Itt élte későn induló, kurta pályafutásának legszebb éveit, az említett 1957-es bajnoki címmel, a KK-győzelmekkel, a Real Madrid elleni 1958. áprilisi BEK-elődöntővel (a Népstadionban 100 ezer néző előtt 2:0-ás Vasas-győzelem született, ám ez is kevés volt a két héttel korábban Madridban összeszedett 4:0-s hátrány ledolgozásához). Valahogy az életkor szinte magától segít kirostálni a haszontalan tudást és megőrizni az igazán fontos emlékeket, így lehetséges, hogy egy 94 éves ember elméje már nem pazarolja az erőforrásait a rohanó világ információáradatára, viszont tisztán fel tudja idézni, mi történt az első, Vasas-játékosként vívott mérkőzés hajrájában, nem is beszélve a Balatonszárszón töltött gyermekkori évek kitörölhetetlen képeiről. Például a kilencéves Raduly József falubeli találkozásáról egy furcsa alakkal: „Balatonszárszón töltöttem az első tíz évemet, itt mentünk el egyszer édesapámmal az ismerőséhez, egy szabóhoz, aki szobákat adott ki vendégeknek. Az egyiket József Attilának. Élesen látom magam előtt, ahogy áll az ablaknál, elhúzza a függönyt, és kiinteget nekem. Beszélgetni nem mertem vele, mert a szabó azt mondta rá apámnak, hagyd, az egy őrült. Nekem egyáltalán nem tűnt annak.”

Ráadásul egész jó verseket írt, mi több, Töredékek címen fennmaradt 1934-es sorai között megtaláljuk a választ a friss életműdíjas kérdésére is: „Megérdemlem én ezt?”

József Attila üzeni Balatonszárszóról: „Azé az érdem, ki játszhatott.”