Észak-Írország: George Best legendája, avagy egy zseni keserédes élete

„Ti ne haljatok meg úgy, ahogy én...”

Meg nem erősített, de nem is cáfolt állítások szerint George Best a fenti mondattal búcsúzott a földi léttől. Fájdalom, a 2005. november 25-én, 60. életévében elhunyt északír futball-legenda mindent elkövetett annak érdekében, hogy amikor nem sokkal a halála előtt az egyik bulvárlap, a News of the World – állítólag a rendkívül rossz bőrben lévő korábbi klasszis kérésére – egy fotót közölt róla, az olvasók többsége sokkot kapjon...

„Az ital elkezdte rombolni a karrieremet, nagyjából akkor, amikor éppen csak elkezdődött. 1969-ben felhagytam az alkohollal és a csajozással. Az volt életem legszörnyűbb húsz perce...”

Úgy tartják, az 1946. május 22-én Belfast keleti részén született George Best volt a labdarúgás első playboya, talán ő maga sem tudta volna megmondani, mi volt fontosabb neki: a foci vagy a dorbézolás. Egy biztos, imádott szórakozni – a pályán az ellenfelekkel, azon kívül jóformán bárkivel, aki benne volt az idővel majdhogynem mindennapossá váló bulikban. Finoman fogalmazva sem vetette meg az italt és a nőket.

Becsületére váljon, többször is megpróbálta letenni a poharat, még az anonim alkoholistákhoz is bekopogtatott, ám éppen a személyisége okozta a vesztét: az az ember, aki a Manchester United mezében, zsúfolt lelátók előtt élt és virult, egy kis teremben, idegenek előtt képtelen volt megnyílni. Ha időnként ki is bírt hosszabb időt kocsmalátogatás nélkül, ezeket az alkalmakat újra és újra tivornyával ünnepelte meg... Hiába szedte a leszokást segítő gyógyszereket, azokra is ráivott. Szenvedett az ezzel járó kíntól, akik ilyenkor látták, tanúsították, reszketett a teste, folyt róla a víz, hevesen vert a szíve...

„Ha alkoholista vagy, az ital jelenti az életed. Semmi más sem számít. Mielőtt bementem volna
a kórházba, vagy ittam, vagy éppen az iváson gondolkodtam. Nem hittem el, hogy ez nagy probléma, mert egészen normális életet éltem, és jól is kerestem.”

Az őt ismerők szerint a hírnév ellenére az otthonról hozott szerénységét mindvégig megőrző támadónak 2002 nyarára lett olyan súlyos az állapota, hogy elkerülhetetlenné vált a májátültetés. A remélt javulást ez sem hozta el, sőt tovább ivott. Vesegyulladás miatt került a londoni Cromwell kórházba 2005 októberében, hetekkel később már a családja, valamint a Manchester United másik két legendája, Bobby Charlton és Denis Law is elbúcsúzott tőle. Orvosa, Ro­ger Williams heroikus harcot vívott a megmentéséért, de 24-én délelőtt azzal állt a nyilvánosság elé, hogy az élet és a halál küzdelmében George Best elérkezett ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszatérés, ennek a „meccsnek” már nem lesz hosszabbítása. Másnap már a futballtörténelem valaha élt egyik legjobb játékosát siratta a világ.

„Főnök, azt hiszem, találtam egy zsenit!”

Matt Busby, a United ikonikus menedzsere 1961-ben táviratot kapott Belfastból. Feladója a klub játékosmegfigyelője, Bob Bishop volt, aki rögvest azután, hogy látta, az akkor 15 esztendős George Best hogyan bánik a labdával, sürgönyözött is. Ő kiszúrta azt (lásd még: tehetség a köbön), amit észak­ír kollégai nem: korábban a Glentoran elhajtotta a fiatal próbálkozót, mondván, nem elég magas, ráadásul vékony... Manchesterben nem az alkatát, hanem a képességeit nézték, így az ifjú George hamarosan Angliában találta magát. Más kérdés, hogy az első hetekben, hónapokban nemigen érezte magát otthonosan, amint tehette, „hazaugrott” Belfastba, annyira hiányoztak a szerettei és a barátai. Iskolája persze nem. Jellemző, hogy 11 évesen hiába íratták be a Grosvenor Grammar Schoolba, a feljegyzések szerint több órán nem vett részt, mint ahányon igen. Hogy a foci miatt kerülte a sulit? Nem, eleinte a rögbi miatt! A futballra akkor „szokott” rá, amikor már a Lisnasharragh Gimnázium nebulója lett, jóllehet az idő tájt bizonyára ő sem gondolta volna, hogy évek múltán már ő oktat – a játéktéren.

„Hősként tiszteltem! Ha megláttam őt a folyosón közeledni, bebújtam egy félreeső helyiségbe.”

A Denis Law-ról beszélő George Best a United tartalékcsapatában úgy húzott le két esztendőt, hogy közben kifutófiúként kereste a kenyérre valót, az első csapatban 17 évesen, 1963. szeptember 24-én, a West Bromwich Albion ellen 1:0-ra megnyert bajnoki mérkőzésen mutatta meg magát először. Az első góljára december 28-ig kellett várni, karácsonyi utóajándéknak megtette, hogy betalált a Burn­ley kapujába. Egészen más hangulatban teltek az ünnepek 1984-ben: miután az Egyesült Államokban ittas vezetésen kapták, majd inzultálta a vele szemben eljáró rendőrt, rács mögé került. Szerelést ugyanakkor nem öltött: bár híre ment annak, hogy a börtöncsapatban is bűvölte a labdát, ez nem volt igaz. Ahhoz viszont nem férhetett kétség, hogy a Best, Charlton, Law triónak nem akadt párja. Az északír még csak a szárnyait bontogatta, amikor az angol és a skót már a „vörös ördögök” sztárjának számított, de a mindenáron bizonyítani akaró George Best hamar beférkőzött közéjük. Tétre menő mérkőzésen először 1964. január 15-én, a West Bromwich ellen játszottak együtt, hogy, hogy nem, mindhárman szereztek gólt a 4:1-es győzelmet hozó meccsen. Amit a későbbiekben elértek, hosszasan sorolhatnánk, terjedelmi okok miatt e helyütt rögzítsünk csupán annyit, hogy a Manchestert bajnoki címekig és Bajnokcsapatok Európa-kupája-diadalig vezették, miközben külön-külön is a csúcsra jutottak: Denis Law 1964-ben, Bobby Charlton 1966-ban, George Best pedig 1968-ban vehette át az Aranylabdát. Mondják, a „Szentháromságnak” olyan híre volt, hogy Bill Shankly, a Liverpool mitikus menedzsere az egymás elleni meccseket felvezető taktikai értekezleteken rendre levette az őket megmintázó figurákat a mágneses tábláról, hogy legalább a pályán kívül ne keltsenek rémületet a védőiben... Bobby Charlton és Denis Law mindmáig köztünk van, előbbi egyszer szemlesütve úgy nyilatkozott, a Manchester Unitednál Éric Cantona példáján keresztül tanulták meg, hogy némelyeket máshogy kell kezelni. Hozzátette, ha nem ellenségesen közeledtek volna George Besthez – ahogyan bevallása szerint ő maga is tette –, és inkább segíteni próbáltak volna neki, talán még élne...

„George játéka inspirált fiatalkoromban. Kedvencem volt a kezdetektől, minden idők egyik, ha nem a legnagyszerűbb csatára. Nagyon hasonlítottunk egymásra, képesek voltunk varázsolni a pályán.”

Diego Maradona dicsérte így az észak­írek – és persze a manchesteriek – büszkeségét. Diego Maradona, aki 2020. november 25-én hunyta le örökre a szemét. Az egyik futballgéniusz tizenöt évvel később követte a másikat. Napra pontosan tizenöt évvel. Ketten együtt 128-szor voltak válogatottak, de George Best csupán 37-szer. Van, aki állítja, mivel úgy érezte, nincs esélye arra, hogy Észak-Írországgal kijusson világversenyre, a címeres mezben szereplésre úgy tekintett, mint „rekreációs tevékenységre”. Mások ugyanakkor amondók: mindent megtett, hogy a válogatottban is bizonyítson, csak hát megfelelő társak nélkül nehéz. Pelé kijelentette: George Best volt a legjobb spíler, akit valaha látott, nemzetközi elismertségét egyedül az gátolta, hogy hazája válogatottjával nem méretett meg világ- vagy Európa-bajnokságon. Egyetlenegyszer volt rá halvány sansza: noha az 1982-es vb-kvalifikációból nem vette ki a részét, a spanyolországi torna előtt jókora nyomás nehezedett Billy Bingham szövetségi kapitányra, sokan győzködték, hogy a 22-es keretben szorítson helyet az éppen csapat nélküli, a nemzeti együttesben utoljára 1977-ben pályára lépő támadónak. A „happy end” azonban elmaradt, a küldöttség George Best nélkül utazott el a vb-re. A sors iróniája, hogy távollétében maradandót alkotott az északír együttes: a második csoportkör után búcsúzva zárt a kilencedik helyen.

„George volt az egyik legtehetségesebb játékos a futballtörténelemben, és talán a legjobb futballista, aki nem jutott el a világ egyik legfontosabb tornájára.”

Ha már a „Császár” is ezt mondja... Franz Beckenbauer is méltatta az Old Traffordban a 7-es mezzel mítoszt teremtő Bestet. Aki a gyepen – többnyire... – szárnyalt, azon kívül viszont egyre mélyebbre süllyedt. Leépülését kénytelen volt végigszenvedni édesapja is, aki túlélte fiát, 88 évesen halt meg. Édesanyja jóval fiatalabban, már 56 esztendősen elhunyt – a szenvedélyévé váló alkoholfogyasztás vitte sírba... Amíg tehette, Matt Busby óvta, vigyázta George Best minden lépését, ám egy idő után már ő is kevés volt, az öntörvényű északír fe­noménnak senki sem állhatott az útjába. Főleg, ha az éjszakába indult. Megesett, hogy ennek következtében edzéseket hagyott ki, amit a manchesteri vezetőség azzal „honorált”, hogy kitette a keretből. Nem mintha ezt bánta volna: amíg a társai az ellenféllel küzdöttek, London felé vette az irányt – egy ismert színésznőt keresett fel. Jeleskedett ezen a téren is, jól menő ruhabutikja próbafülkéje is mesélhetett volna arról, hogy szebbnél szebb hölgyekkel szűrte össze a levet. Sőt a legszebbekkel is: három Miss World is a karjaiban kötött ki. Ügyvédje feleségével az élen elcsábított másokat is, ami azzal is járt, hogy felszarvazott férjek vették üldözőbe. Az „üldözött” ezt elintézte azzal, hogy ez az életmódjával párosuló kockázat... Elmondása szerint a hetvenes évek elején, amikor már nem ragyogott úgy a csillaga, mint korábban, az is megtörtént, hogy ő intézett el valakit. Történt, hogy autójában ülve a piros lámpánál várakozott, amikor egy férfi arra kérte, tekerje le az ablakot. Készséggel megtette, de az illető, akiről kiderült, hogy United-szurkoló, azonmód káromkodni és kiabálni kezdett vele – ő meg csendben átrendezte az orrát... Ha éppen a focival törődött, olykor még képes volt megmutatni, miért tartották az egyik legnagyobbnak, miért jutott neki 470 meccs az MU dresszében, miért tudott egymást követő hat idényben a csapat házi gólkirálya lenni. Idővel azonban nem a pályán, hanem máshol érezte igencsak otthonosan magát: 1973-ban megnyitotta saját klubját, a Slack Alice-t, ami végérvényesen elindította a lejtőn.

„Rengeteg pénzt költöttem piára, nőkre és autókra. A többit eltékozoltam...”

Elherdálta tehetségét is. Miután kétszer is bejelentette visszavonulását (először 26 évesen), ugyanannyiszor visszatért, de azt követően, hogy 1974-ben kénytelen-kelletlen elköszönt a Manchestertől, karrierje utolsó tíz esztendeje már messze nem volt olyan, mint az addigi tizenhárom. Többnyire nevenincs klubok és távoli kontinensek között hánykolódott, mígnem 1984-ben végleg szögre akasztotta cipőjét. Utolsó United-meccsét 1974 első napján játszotta, a Queen's Park Rangers elleni 3–0-s vereséget követően a Slack Alice-ben igyekezett vigasztalódni, de a pótszilveszter olyan hosszúra nyúlt, hogy nem jelent meg az edzésen. Az ötödikére kiírt, Plymouth ellen FA-kupa-találkozó előtt a menedzser, Tommy Docherty közölte vele, a mulasztás miatt nem lehet kerettag. Felült a tribünre, búskomoran nézte végig, hogy nyernek 1–0-ra a társak. A hármas sípszó felhangzása után sem mozdult a helyéről, a nézőtér már rég kiürült, amikor ő még mindig ott ült. Ezt szívszorítóan fogalmazta meg emlékirataiban.

„A lelátó csöndes volt, én mégis hallottam zúgni ötvenezer embert. Egyszerre beugrott minden csodás emlék, és a könnyek elkezdtek peregni az arcomon. Végül odajött egy alkalmazott és azt mondta:
»Ideje menni, George...«”