Népsport: célkeresztben a csatársor

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) május 21. napját jelölte meg végső határidőnek a chilei világbajnokságra utazó huszonegyes keret kijelölésére, ám Baróti Lajos szövetségi kapitány tudta, mit akar, már 12-én megadta a névsort. Történt mindez az utolsó bajnoki forduló előtt három nappal, kimondva, hogy „a felsorolt játékosok vasárnap estétől, az utolsó bajnoki fordulótól a szövetség rendelkezésére állnak”. Baróti pedig még hozzátette: „Csak egészen rendkívüli esetben, sérülés vagy nagy formahanyatlás miatt változtatok a kereten”.

A felkészülés első három napjára Bozsik József is csatlakozott a kerethez, az Aranycsapat klasszisa búcsúfellépésére készült az április 18-i Uruguay elleni barátságoson. Századik válogatottsága előtt állt, legalábbis az addigi adatok szerint, később ugyanis az 1956-os Libanon elleni mérkőzést (4:1) is hivatalossá nyilvánították.

Uruguay válogatottja már öt nappal a meccs előtt megérkezett Budapestre, a margitszigeti Nagyszállóban ütöttek tanyát. Hamburgból jöttek, ahol európai túrájuk első mérkőzésén 3:0-ra kikaptak az NSZK-tól. A nem éppen fényes eredményt Alfredo Fernandez csapatvezető azzal magyarázta, hogy még fáradtak voltak az utazástól, arról nem beszélve, hogy a németek – még szigorú kapitányuk, Sepp Herberger szerint is – régen játszottak ilyen ragyogóan.

Carlos Moreira erőnléti edző ott volt az utolsó bajnoki forduló Megyeri úti mérkőzésén (Újpesti Dózsa–MTK 3:3), ahol Göröcs János, Solymosi Ernő és Sándor „Csikar” játéka tetszett neki. A többiek a Népstadionban a Bp. Honvéd–Ferencváros (1:2) rangadót látták, nem véletlenül, hiszen alighogy lefújták a játékot, máris a pályára vonultak és edzettek. Baróti kapitány is figyelte a gyakorlást, s az újságírókkal közölte, hogy „a szerdai válogatott mérkőzést tulajdonképpen a VB re való felkészülés egyik állomásának tekinti”. Ebben a szándékában akadályozta, hogy Sándor és Göröcs nem léphetett pályára. „Csikarnak” kiverték két fogát a Megyeri úton és gyökérműtéten esett át, „Titi” is megsérült a mérkőzésen, s közölte: „Még nem érzem magam teljesen rendben.”

Vita volt a labdák körül, a vendégek a hivatalos világbajnoki labdára szavaztak, mondván, mindjárt itt a vb, az MLSZ azzal érvelt, hogy mi vagyunk a rendezők, így magyar labda dukál. Végül megállapodtak abban, hogy a mérkőzést „a televízió nézőire való tekintettel fehérre lakkozott chilei labdával játsszák”. A meccset a szovjet, a lengyel, a jugoszláv és a keletnémet televízió is közvetítette, a Népsport lelkes volt, mert „ez az első olyan magyarországi sportesemény, amelyet közvetlenül vesz át a szovjet televízió”.

A meccs előtti nap örvendetes eseménye volt, hogy a Népstadionban Solymosi Ernő és José Sasia kezet fogott, s „ezzel a gesztussal a montevideói emlékezetes incidens sportszerűen lezárult...” A decemberi montevideói mérkőzés (1:1) után ugyanis „Sasia jól irányzott jobbegyenessel leütötte Solymosit. A Dózsa fiatal fedezetjátékosa bizony – ahogy ökölvívó nyelven szokták mondani – megroggyant”.

A mérkőzés napján kellemes, több mint tavaszias idő volt (18–22 fok), össze is jött 80 ezer ember a Népstadionban. Az érdeklődésben szerepet játszott Bozsik búcsúja is, a klasszisfedezet csapatkapitányként vezette ki a válogatottat a küzdőtérre, majd fogadta Barcs Sándor MLSZ-elnök, s az egykori társak közül Grosics Gyula, az utódok nevében pedig Solymosi Ernő köszöntését.

Ahogy Montevideóban, ezúttal is 1:1 lett a vége, mindkét gól szép volt, a második pedig azért is emlékezetes, mert az ünnepelt lőtte. Az 58. percben „Langon ívelt be szögletet. Sasia Silva elé fejelte és Silva hanyatt vetődve az 5-ösről a léc alá lőtte a labdát. 1:0 Uruguay javára”. Hét perccel később „Sipos szerezte meg a labdát, Rákosi elé játszott, Rákosi a kapu felé törő Bozsikot szöktette, Bozsik két csellel a kapura tört. Nem tudták őt akadályozni, s mintegy 8 méterről félmagasan a kapu jobboldalába lőtt. 1:1”.

Ez lett a vége, miközben a pályán mintha nem is lett volna létre a Solymosi-Sasia kézfogás, keményen aprítottak az uruk. Az első félidőben Escalada hátulról felvágta Mátrai Sándort, fél perccel később Gonzalez Bozsikot, szünet után pedig Douksas csúnyán megrúgta Sipos Ferencet – ezek voltak a komolyabb ápolást igénylő beavatkozások. Mondta is Walter Winterbottom, első chilei ellenfelünk, Anglia szövetségi kapitánya: „Nagyon meglepett az uruguayi együttes kíméletlenül durva játéka. Európában nemigen látni ilyen felfogásban játszó csapatot.”

A Képes Sport pontosan fogalmazott: „A vendégjátékosok keménysége különösen azért okozott kínos jeleneteket, mert a magyar csapat tagjai egyszerűen indokolatlan durvaságnak, mondhatnánk, a vendégszeretettel való visszaélésnek érezték az uruguayok veszedelmes keménységét és (...) már csak önvédelemből is igyekezték ellensúlyozni azokat. Ez még a vendégeket bőszítette fel. Ilyen körülmények között nem egyszer attól kellett tartanunk, hogy kitör a botrány.”

Ami a lényeget illeti, a Népsport úgy vélte, hogy a védelem (Mátrai, Mészöly Kálmán, Sárosi László) és a fedezetpár (Solymosi, Sipos) már kész a világbajnokságra, ám a csatársor csak akkor lehet eredményes, „ha sokkal több lesz benne a mozgás, labdával és főleg labda nélkül, ha mélységében is jobban tagozódik, ha a kapcsolat a hátsó alakzatokkal nemcsak véletlenül és a mérkőzések egyes szakaszaiban, hanem általában megvalósul”.

Főként Tichy Lajosra volt kiakadva a tudósító, szerinte a csatár „teljesen kiesett a játékból, (...) akadályozója lett a támadásépítésnek. Ez azután kihatott a többiek – főleg Fenyvesi dr. és Albert teljesítményére is. Ők ugyanis különösen az első félidő egyes, szakaszaiban, és a második félidő elején jelezték, hogy jó formában vannak, sokmozgásos labdanélküli játékukkal sok zavart kelthettek volna az uruguayiak kitűnően szervezett védelmében, de a balösszekötő gyenge játéka miatt sok biztató indulás és lehetőség feneklett meg”.

Aztán a világbajnokságon Anglia (2:1) ellen ő szerzett vezetést, majd a bolgároknak (6:1) is lőtt két gólt, a vb után a bécsi barátságoson (2:1) szintén duplázott.

De ezek későbbi történetek. Most ott tartunk, hogy az uruk ellen 1:1 és „nem kevés megelégedéssel állapíthattuk meg a küzdőszellemnek azt a magas fokát, amelyet oly régen vártunk, s oly régen nem tapasztaltunk válogatott csapatunktól”.