Ha Herberger készíti fel válogatottunkat az 1954-es vb-re, lehet, hogy nyerünk?

Presztízsmérkőzéssel vágtak neki labdarúgóink a válogatott 1942-es esztendejének. Németország volt az ellenfél, amelytől egy évvel korábban, 1941. április 6-án Kölnben 7:0-ra kikaptak. A megrendítő vereség előtti találkozókon versenyben voltunk a németekkel, 1940 áprilisában és őszén Berlinben, illetve az Üllői úton egyaránt 2:2 volt az eredmény. Mindhárom meccsen Sepp Herberger volt az ellenfél szövetségi kapitánya, a német fővárosban és Kölnben a későbbi világbajnok (1954), Fritz Walter is pályára lépett – Kölnben a középcsatár mellett Helmut Schön játszott balösszekötőt –, sőt, a 7:0-s mérkőzésen gólt is szerzett. Herberger óvatos volt az Üllői úti mérkőzés előtt, a Nemzeti Sportban elmondta, hogy a mieinkkel kapcsolatban nem a 7:0-s vereségből kell kiindulni, hanem abból, hogy csapatunk az 1938-as vb-n ezüstérmet szerzett. A Svájc elleni idegenbeli győzelmünkre (2:1) egyenesen ezt mondta:  „Csodálatraméltó.”   Hozzátette:  „Ne felejtsük el, Budapesten még sohasem tudtunk győzni.”     

A Nemzeti Sport hiányolta a keretből a szolnoki középcsatár Kolláth Ferencet és az újpesti támadót, Zsengellér Gyulát. Úgy vélte, a két játékos beválogatása   „nem illik bele a szakbizottság           elgondolásába”. „Azt sem tudjuk, hogy milyen alapon került be Gyetvai és Sárosi dr.”   – főleg úgy, hogy egyikőjük sem volt egészséges. (A szakbizottság összetétele: Gidófalvy Pál, Fábián József, Molnár Ignác.)

A keret diósgyőri összetartására Bodola Gyula sérülése miatt meghívást kapott az érettségi előtt álló Szusza Ferenc és Zsengellér is, s mivel a WMFC fedezete, Dudás János is sérüléssel bajlódott, készenlétbe helyezték a szegedi Lakat Károlyt. Erre Dudás így reagált: „Nincs nekem már semmi bajom, biztos, hogy tudok játszani.”   Az Újpest bajnokin 7:0-ra legyőzte a Nagyváradi AC együttesét – Szusza három, Zsengellér egy gólt szerzett –, Bodolát faggatták a kudarcról, az erdélyi válogatott azt mondta, az Újpestnek   „futott”, a váradiak meg rosszul játszottak. A kispestiek kapusa, Vécsey Adolf – aki 1944-ben a NAC-cal bajnok lett – elkésett az edzőtáborból, de a nagyobb visszhangot Gyetvai László távolmaradása jelentette, akiről tudni vélték, azért nem érkezett meg, mert távozni akar a Ferencvárostól és más csapattal tárgyal. Fábián József dühöngött is:  „Elképzeltük a jó Bodola-Gyetvai balszárnyat. Erre Bodola sérült, Gyetvai meg nem jön ki...”

Gidófalvy, az MLSZ elnöke a hiányzókról kijelentette: „Ha délután úgy találjuk, hogy valaki vétkes, akkor szigorú büntetést szabunk ki. Rendet kell teremteni.”  Az ügyek kivizsgálása után a vonatot lekéső Vécseyt kizárták a keretből, Gyetvai magyarázatát elfogadták, miszerint azért nem érkezett meg, mert úgy értette, ha nem lép pályára a Ferencvárosban, akkor nincs rá szükség, márpedig nem játszott a zöld-fehéreknél. Salamoni döntés született: a balszélső egészséges, sőt már a Fradiban is játszhatott volna.

Az újpesti Nagymarosi Mihálytól azt kérdezték, sokáig ünnepelték-e a NAC elleni sikert. „De mennyire! Mi söpörtük fel éjjel a Megyeri-csárdát   – mondta viccesen, bár ismerve a bohém újpesti labdarúgót, nem is biztos, hogy tréfált... Fábián József és Zsengellér között a következő beszélgetés folyt le a Diósgyőrbe tartó vonaton:  Tessék mondani, Jóska bácsi! Ha a csapatot szerdán este kijelölik, a többiek már haza is jönnek?” „Igen. Legfeljebb két-három tartalék marad ott a csapattal. Miért kérded? Talán hamar vissza akarsz jönni?”    Fábián elmosolyodik, Zsengellér gyorsan válaszol:  „Dehogy akarok. Csak úgy érdeklődtem. Szívesen játszom én bármelyik poszton, ha a válogatott érdeke kívánja. Még bal szélen is elfociznék.”   Tihanyi II Andrást, a Szeged csatárát az akkor már edzőként tevékenykedő Sebes Gusztáv dicsérte: „Ahogy Tihanyi egy pillanat alatt ott terem a kapu előtt, az gyorsabb, mint a villám. Meghűlt bennem a vér.”      

Ginzery Dénes Berlinben megnézte az 1:1-re végződő német–spanyol mérkőzést. Elsősorban a férfias futball nyűgözte le, igaz, hozzátette, az olaszoknál gyorsabb és keményebb „spanyolok játéka sokszor tisztátalan”. Ginzeryt az óriás védő, Hans Rohde és a spanyol csatár Mundo csatája nyűgözte le, hozzátéve:  „Walter tette rám a legjobb benyomást. Ez a fiatal fiú, aki két évvel ezelőtt Budapesten, mint újonc, először »szagolt puskaport«, egészen nagy labdarúgóvá fejlődött, bizonyítva Herberger jó szemét, hozzáértését.”  Az ellenfél edzett az Üllői úton, elsősorban a Kaiserslautern csatárát, Fritz Waltert és a Fortuna Düsseldorf védőjét, Paul Janest övezte nagy figyelem, utóbbit Otto Nerz, a német válogatott Herbergert megelőző szövetségi kapitánya Európa legjobb hátvédjének tartotta.

Ami a magyar keret sérültjeit illeti, talán mondani sem kell, mindenki rendbe jött. „Bodola óriási lövőformát mutatott a keddi edzésen, Gyetvain és Dudáson sem látszik már a sérülés    – jött a hír. Fábián József nem rejtette véka alá elvárásait:   „Ezt a mérkőzést meg kell nyernünk!”    A Nemzeti Sport a meccs napján felvetette a kérdést:  „Hogyan verhetjük meg a németeket, a korszerű játékrendszer úttörőit? ” A lap elismerte: „A német labdarúgók általában inkább »atléták«, mint a mi labdarúgóink. Kidolgozottabbak, gyorsabbak, állóképesebbek. Játékukat bizonyos keménység és lendület jellemzi.”    Ugyanakkor bízhatunk a két fedezet, Nagymarosi és Dudás, továbbá a két összekötő, Zsengellér és Bodola jó szereplésében, hiszen „négy nagy tudású játékos”. A lap jónak tartotta a csapaton belül a fiatalos lendület és a tapasztalat elegyét, ám hibául rótta fel:  „A magyar labdarúgásban még mindig sokat építenek a véletlenre.”   Mégis,  „Ha elszánt akarással, igazi magyar tűzzel, de egyben fegyelmezetten, lelkiismeretesen játszik a csapat, akkor megverhetjük a németeket.”   A tipp: 2:1-es magyar győzelem.

Zsengellér Gyula, válogatottunk legtekintélyesebb futballistája a diósgyőri edzőtáborozás egyik estéjén megbeszélésre hívta csatártársait és a fedezeteket, hogyan vegyék fel a küzdelmet a németekkel. Egyöntetű volt a vélemény, mellőzni kell a magas labdákat, lapos, gyors összjátékra lesz szükség, jó ütemű váltásokkal. Molnár Ignác szövetségi edző így összegezte az eszmecserét: „A fiúk megígérték, hogy fogcsikorgatva is küzdeni fognak a győzelemért, ha másként nem megy...”

Lehet, hogy a három újonccal (két újpesti, Balogh II Sándor és Nagymarosi, valamint a szegedi Tihanyi II) fogcsikorgatva küzdött, de 5:3-ra kikapott.  „Balszerencsével vesztettünk ”  – írta a Nemzeti Sport, hozzátéve:  „Az első félidőben olyan fölényben voltunk, hogy 6:1-es vezetésünk sem lett volna igazságtalan.”   Együttesünk az első játékrészt követően 3:1-re vezetett... Pedig Fritz Walter szerezte az első gólt, ám utána megtáltosodott válogatottunk, nem véletlen a tudósító megállapítása: „Gyönyörű mérkőzést láttunk eddig, szívünk szerint való pompás küzdelmet, (...) a két nagy ellenfél közül a magyar csapat volt a jobbik.”    A szünetben Gyetvai joggal mondta:  „Sokkal jobbak vagyunk.”

A második játékrészben négy gólt kaptunk. Fábián így látta: „Csapkodni kezdtünk, a levegőbe emeltük a labdát és a csatáraink mintha leálltak volna.”   Gyetvai sportszerű volt: „Elismerem, tudnak a németek.”  Egyöntetű volt a vélemény, hogy válogatottunk az erőnléte miatt bukta el a mérkőzést, Herberger is úgy vélte, ugyanakkor elismerte, a mieink „szemkápráztatóan”  futballoztak, majd hozzátette: „Adják ide nekem ezt a magyar csapatot csak három hétre. Mit tudnék én ezekből kihozni! Olyan tizenegyet faragok belőlük, amelyet éveken át nem győz le a világnak egy nációja sem!”

Motoszkál a fejemben a gondolat: ha Herberger készíti fel válogatottunkat az 1954-es világbajnokságra, lehet, hogy nyerünk?

Emlékeztető
Magyarország–Németország 3:5 (3:1)
1942. május 3., Budapest
Üllői út, 40 ezer   néző.  Vezette:   Barlassina (olasz)
Magyarország: Tóth – Balogh II, Szűcs, Bíró – Nagymarosi, Dudás – Kincses, Zsengellér, Tihanyi II, Bodola, Gyetvai. Szövetségi kapitány:  Fábián József
Németország:   Jahn – Janes, Rohde, Miller – Kitzinger, Sing – Dörfel, Decker, Conen, F. Walter, Durek. Szövetségi kapitány:   Sepp Herberger
Gólszerző:   Nagymarosi (18. – 11-esből), Zsengellér (30.), Tihanyi II (45.), ill. F. Walter (16., 65.), Janes (59.), Dörfel (70.), Sing (89.)