Könnyek között vált legendává – amikor Marco Rossi bajnokot csinált a Honvédból

A 2013–2014-es idény 21. játéknapján a Bp. Honvéd Holender Filip góljával 1–0-ra legyőzte a Kaposvárt, és mindjárt hármat ugorva a tabellán feljött a negyedik helyre – a harmadik Győr máris lőtávolba, négypontnyi távolságra került. A szurkolók szemében felcsillant a remény: amit a 2012 nyarán jóformán az ismeretlenség homályából előbukkanó Marco Rossi az első kispesti évében véghez vitt, a másodikban is megcsinálja, vagyis dobogóra vezeti a csapatot. A legvérmesebb drukkerekben talán még az is felvetődött, hogy az előző esztendei bronzot még fényesebbre lehet csiszolni...

A Honvéd végül a 9. helyen fejezte be a bajnokságot.

Az utolsó négy fordulóban már nem Rossi ült a kispadon. A Rákóczi legyőzése után egyik vereség jött a másik után, az olasz szakember az ötödiket követően gondolta úgy, az a legtisztességesebb, ha lemond. Megjegyzendő, már egy-két héttel korábban sejteni lehetett, hogy ha még nem is tört el, de megrepedt valami, az egymást követő harmadik fiaskó után a Nemzeti Sportnak pesti otthonában adott interjúban a rá jellemző őszinteséggel beszélt a nehézségekről. Amikor jelen sorok írója a végén felvetette, szavaiból úgy veszi ki, az elmúlt két évben megszerette a Honvédot, felállt, és a könnyeit törölgetve a szomszédos szobába sietett...

„Bocsánat, csak eszembe jutott a nagyapám, akinek két kedvenc csapata volt, a »Grande« Torino és a Honvéd – szabadkozott, miután visszatért.– Amikor gyerek voltam, folyton erről a két gárdáról mesélt. Még egyszer elnézést, hogy elérzékenyültem, ám ahogy az imént az érzéseimről faggatott, megjelent előttem drága nagyapám képe... Láthatja, a családunk története összefonódott a Honvédéval, ezek után képzelheti, mit jelent nekem, hogy itt lehetek edző.”

A Ferencvárostól, majd a Pécstől elszenvedett vereség után újra találkoztunk, ugyanott, mint két héttel korábban. Rossi akkor már a távozása okait részletezte – megint csak könnyek között.

„Úgy érzem magam, mint még soha, tudniillik életemben először mondtam le. Elfogyott az energiám... Nyilvánvaló volt, hogy öt vesztes mérkőzés után valamit tennem kell. Amikor egy gyönyörű fejezet lezárul az ember életében, kicsit belehal... Az első évünk fantasztikus volt, csodát vittünk véghez azzal, hogy bronzérmesek lettünk. A mostani idénynek olyan csapattal vágtunk neki, amely még nem állt készen a bajnokságra, de néhány igazolásnak köszönhetően rendeztük a sorainkat, aminek következtében elkapott minket a hév, elhittük, hogy megint helyünk van a dobogón. Majd egyhamar szembesültünk azzal, hogy túl közel repültünk a naphoz... Boldog vagyok, hogy itt dolgozhattam, a szívembe zártam Magyarországot. Emberileg és szakmailag is több lettem, megismertem egy új világot, megtanultam valamelyest másképpen dolgozni, ha úgy tetszik, alkalmazkodni. S hogy leszek-e még NB I-es edző? Bármi elképzelhető.”

Marco Rossi azon a keddi napon azzal búcsúzott, hogy szombat délután beteg édesapja mellett lesz, és ketten szorítanak azért, hogy a Honvéd legyőzze a Videotont. Nem sokkal később Vittorio Rossi három fiából a legidősebb üzenet kapott a torinói kórházból: ha még látni akarja az édesapját, keljen útra, amilyen gyorsan csak tud. Amint lehetett, repülőre ült, a leszállást követően a kórházba sietett, még megfoghatta édesapja kezét, beszélt is hozzá, aki mintha csak őt akarta volna megvárni, percekkel később örökre lehunyta a szemét...

Fájdalom, így nem érhette meg, hogy 285 nappal később a fia visszatért Kispestre. Nem vállalkozott könnyű feladatra, 2015 tavaszán nem a dobogó volt a cél a XIX. kerületben, hanem a kiesés elkerülése. A küldetést teljesítette Marco Rossi, a Honvéd az akkor még 16 csapatos mezőnyben a végül szerencsét, vagyis bennmaradást hozó 13. helyen zárt. Következett egy jóval nyugodtabb év, a 2015–2016-os bajnokságban nyolcadikok lettek a kispestiek, majd...

A 2016–2017 idény elején még semmi nem utalt arra, hogy 2017. május 27-én olyan örömünnep lesz a Puskás Ferenc utca 1-3. alatt, amilyet 1993 óta nem látott Kispest. A Magyar Futball Akadémiáról kikerülő játékosokkal megspékelt gárda ugyan becsülettel küzdött, a bajnokság első harmadában ez csupán arra volt elegendő, hogy a középmezőny első feléhez tartozzon. Hanem aztán a téli szünetre már másodikként vonulhatott el, ráadásul abban a tudatban, hogy csak rosszabb gólkülönbsége miatt szorult a Vidi mögé.

Nem volt sokkal nagyobb differencia a végén sem...

Öt körrel a zárás előtt a Honvéd és a Fehérvár egyaránt 50-50 ponttal dicsekedhetett, a piros-feketék azért előzték meg a piros-kékeket a tabellán, mert egy győzelemmel többet jegyeztek. Noha a bajnokság az utolsó játéknapon, éppen a két együttes egymás elleni összecsapásán dőlt el, Kispesten sokan úgy tartják, az egyik legfontosabb lépést a 29. fordulóban tette meg a Rossi-csapat – a Gyirmót legyőzésével. A kiesés ellen derekasan küzdő vetélytárs a 95. percig tartotta magát, igaz, ebben akadt partnere is... Megadott, majd visszavont gól, értékesített, de megismételtetett, másodjára már kihagyott tizenegyes és így tovább – maradjunk annyiban, a játékvezetői ítéletek nem a fővárosiaknak kedveztek. Szerintük nem először a tavasz folyamán, nem véletlen, hogy a következő hazai meccsen, az MTK ellen az Északi kanyar előtt kifüggesztett drapérián ez az üzenet állt: „Egy kerület a világ ellen!”

A 2017-ES „BAJNOKI DÖNTŐ”

Na szóval, a Gyirmót ellen a 95. percben Davide Lanzafame befejelte azt a gólt, ami a három pontnál jóval többet adott a kispestieknek: amekkora lökést, akkora tartást és motivációt. Elég csak visszanézni az akkori gólörömöt, abban minden benne van, ami egy bajnokcsapatot jellemez. A következő három meccsen nem is lehetett megfékezni a Honvédot: a Mezőkövesdet 5–1-re, az MTK-t 2–1-re, a Debrecent 5–2-re győzte le.

S így érkeztünk el 2017. május 27-éhez, a „bajnoki döntőhöz”, annak is az 59. percéhez. A zsúfolásig telt lelátóról éppen az hallatszott, hogy „...a bajnokságot megnyerjük!”, amikor Patrick Ikenne-King jobb oldali beadását követően a gólkirály Eppel Márton pöckölte a Vidi kapujába a labdát – ezzel el is dőlt az arany sorsa. Jó fél órával később a termete miatt a legkisebb kispesti királyként emlegetett King elsőként ugrott Rossi nyakába – az olasz szakember vezérletével 24 év elteltével lett újra bajnok a Honvéd!

A hatalmas örömbe azért – nem kevés – üröm is vegyült: a lefújás után kiderült, hogy a mester másodszor is elköszön a klubtól.

„A munkámat elvégeztem – mondta még aznap este. – Negyven éve vagyok a futballban, és először nyertem bajnoki címet, hihetetlenül boldog vagyok! A szurkolóknak rengeteget köszönhetek, remélem, nem felejtenek el. Eddig egy helyen sem kaptam annyi szeretetet, mint itt, és abban sem vagyok biztos, hogy bárhol máshol kapok majd ennyit a további életemben.”

A vezetőedző útja a székházból a stadion mellett felállított sátorba vezetett, ahol a drukkerek ünnepeltek – ott és akkor búcsúzott el tőlük. Már akkor meghatódott, amikor meglátta, hogy többen is „Grazie Marco” feliratú pólóban feszítenek, de a neheze csak ezután jött. A végén mégis ő vigasztalta az egyik fanatikust, aki elsírta magát, mialatt ő elköszönt a színpadon...

Nem kevésbé voltak emocionálisak azok a percek, amikor még az éjszaka autóba ülő, nyomban hazainduló, másnap már az olaszországi otthonában utolért Rossival beszélgettünk a benne dúló érzelmekről.

„A Videoton elleni mérkőzés előtt nem véletlenül fogalmaztam úgy, ha a Jóistennek van ideje a labdarúgással, azon belül is a Honvéddal foglalkoznia, akkor nekünk kell megnyernünk a bajnokságot, mert ezért az aranyért mindenkinél jobban megdolgoztunk. Az égiek is azt akarták, hogy mi legyünk a bajnokok! Olyan erősnek éreztem a csapatomat és magamat, mint talán még soha. Tudtam, hogy odafönt sokan velem vannak, a nagyapám és az édesapám is. (...) Ahhoz, hogy megnyerjük a bajnokságot, kellett egy csapat, egy jó stáb, egy fantasztikus szurkolótábor – egy család. Elképesztően boldog vagyok. Ugyanakkor szomorú is, mert elhagyom Kispestet. (...) Mindig őszinte voltam, most is az leszek: már februárban elhatároztam, hogy nem maradok. Akkor tárgyaltam George F. Hemingwayjel a nyáron lejáró szerződésem esetleges meghosszabbításáról, de a tulajdonos ajánlatából nem éreztem, hogy maximálisan elismerné a munkámat. Sietve fűzöm hozzá, mindvégig korrekt volt a kapcsolatunk, sohasem felejtem el neki, hogy lehetőséget adott nekem annál a csapatnál, amelyről gyerekként annyit hallottam, de amit akkor kínált, nem arról árulkodott, hogy tisztelné az addig elért eredményeimet. Hozzáteszem, nem elsősorban az anyagiak miatt döntöttem úgy, ahogy. Bárhol dolgoztam, nem az volt a legfontosabb nekem, mennyit keresek – ezért sem vagyok gazdag. Igaz, cserébe megkaptam azt Kispesten, amit a világ legtehetősebb embere sem tud megvenni magának. Az a kötelék, ami kialakult köztem és a Honvéd között, nem váltható pénzre. (...) Szentimentális fazon vagyok, nem szégyellem a könnyeimet. Amiben Kispesten részem volt, arra életem végéig emlékezhetek. És egyszer boldogan mesélek majd az unokámnak a Honvédról, ahogyan a nagyapám nekem... Azzal, hogy bajnokok lettünk, beírtuk magunkat a klub vaskos történelemkönyvébe, a legendák mellett immár nekünk is jut néhány sor. Ha évtizedek múltán valaki fellapozza ezt a könyvet, láthatja majd, hogy a csapat edzőjét Marco Rossinak hívták. A Honvéd és én. Igen, a Teremtő vigyázott ránk szombaton. De bocsásson meg nekem, elfogytak a szavaim...”

A beszélgetés ezen a ponton befejeződött.

De – megint csak hála a Teremtőnek – Marco Rossi magyarországi karrierje nem ért véget.

(A következő részben: Ó, kapitány, kapitányunk!)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. augusztus 6-i lapszámában jelent meg.)