Népsport: Csordás Lajos többre hivatott futballista volt

Sebes Gusztáv még ifi korából Budafokról ismerte Csordás Lajost, a 35 évesen elhunyt csatárt az egykori szövetségi kapitány búcsúztatta, többek között ezekkel a szavakkal. „Igaz az a jelző, hogy Csordás Lajos üstökös volt a magyar labdarúgás egén. Gyorsan válogatott lett, s most már bevallhatom, ha az 1954. évi svájci világbajnokságon van bátorságom a jobb szélre állítani, miénk lehetett volna a Rimet-kupa.”

Csordás a Budafok neveltje volt – a BMTE csapatában az 1949–1950-es idényben az NB II-ben játszott –, 1950-ben igazolt a Vasasba, a válogatottbeli tűzkeresztségen Moszkva válogatottja ellen esett át 19 évesen. Történt, hogy 1952 májusában az olimpiára készülő válogatott két találkozót játszott a szovjet fővárosban. Sebes eredetileg Sándor Károly szerepeltetését tervezte, de Csikar megsérült az NDK ellen, és mivel a jobbszélső Sebesnek ezt már csak Moszkvában mondta meg, a kapitány úgy határozott, hogy nem nevezi Helsinkibe (forrás: Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások).

Csordás három félidőt kapott a moszkvai két meccsen, az olimpiai keret összeállításánál Sebes úgy okoskodott, hogy Budai II László esetleges sérülése esetén ő helyettesíti. Így is lett, az első mérkőzésen, a románok ellen Budai II és Czibor Zoltán is megsérült, így az olaszok ellen bekerült Csordás, a bal szélre pedig Hidegkuti Nándort tette a szövetségi kapitány. Két meccsen is szóhoz jutott, az olaszok 3:0-s és a törökök 7:1-es legyőzése során. Az Olaszország elleni találkozót követően ezt írta a Népsport:      „Csordás játéka némi csalódást keltett. Eléggé bátortalanul játszott, sokáig tartogatta magánál a labdát, a beadásai is igen gyakran pontatlanok voltak.”   A gólzáporos siker után sem kapott sokkal jobb értékelést:   „Csordás most is mérsékelt teljesítményt nyújtott. Nem tudott felnőni csapattársaihoz. Több ízben feleslegesen állítgatta a labdát, nem húzott kapura, csak néhány szép beadásáért érdemel dicséretet; mondjuk, a 7. előtt gólpassz Puskásnak.”

Az olimpia után több mint egy évet kellett várnia, hogy újra felhúzhassa a válogatott mezt, s jegyezzük meg, már túl voltunk a Svájc–Magyarország mérkőzésen (1952. szeptember 20., Bern), amelyen Palotás Péter lecserélést követően először összeállt az Aranycsapat. A visszatérés előtt 1953 augusztusában szerepelt a bukaresti Világifjúsági Találkozón (VIT), csapatunk valamennyi találkozóján gólt szerzett (összesen nyolcat), a Románia elleni döntőben hármat is. A 4:3-ra megnyert mérkőzésen  „szünet után ragyogóan épített, és kapura is lőtt”.

Sebes életrajzi könyvében rámutatott, ez az együttes lett volna alapja az 1956-os olimpiai csapatnak, más kérdés, hogy labdarúgóink végül nem voltak ott Melbourne-ben. Sebes az őszi válogatott találkozókon nemcsak azért számított Csordásra, mert kiválóan játszott a VIT-tornán, hanem azért is, mert – idézem – „szeptember 23-án edzés után Budai, Kocsis és Czibor nem mentek haza, hanem reggelig mulattak”  .Maga Sebes is úgy vélte, nagy bátorság kellett hozzá, de a három labdarúgót kihagyta a csapatból. Csehszlovákia ellen (1953. október 4., Prága) Budai helyén az újpesti Egresi Béla, a másik szélen klubtársa, Tóth Mihály kapott helyet, Kocsist eredeti posztján Csordás helyettesítette, aki „már az olimpián bebizonyította képességeit szélső csatárként, de Bukarestben mint középcsatár remekelt, klubjában pedig a legjobb csatárnak bizonyult”   . Első és negyedik gólunkat ő szerezte az 5:1-re megnyert meccsen, Sebes szerint nagyszerűen játszott, erre rímelt a Népsport kritikája is: „A támadósor legjobbja Puskás és Csordás volt. (…) Csordás meglepően kitűnő játékkal vonta magára a figyelmet. Gyors kezdősebessége különösen érvényesült, jól bánt a labdával, megértette magát társaival és igen eredményesnek bizonyult.”    Ausztria ellen Bécsben (október 11.) Budai visszakerült a válogatottba („Kiderült, hogy ő éjfélkor otthagyta a tovább mulatozó Kocsist és Czibort és hazament”   ), Csordás maradt a jobbösszekötő, speciális feladattal Ernst Ocwirkot zavarta, emellett fejes gólra is futotta az erejéből a 3:2-es győzelem során. Sebes elismerte, hogy „Bozsik irányítása mellett uralta a helyzetet”   . A sportlap már kritikusabb hangot ütött meg: „Csordás megilletődötten kezdett, mintha hiányzott volna az önbizalma, nem mert önállóan kezdeményezni. A II. félidőben feljavult, játéka színesebb, ötletesebb lett, nagyszerűen illeszkedett a támadósorba, de keveset lőtt.”   A világbajnokság esztendejében csupán egyszer jutott szóhoz, nem is került be az 1954-es vb-keretbe.

Az 1955-ös északi túrának részben úgy vágott neki Sebes, hogy az olimpiai csapatot akarta kialakítani, a Vasas csatára mind a négy találkozón pályára lépett, a finnek ellen (9:1) két gólt szerzett. Ám a kapitány annak ellenére, hogy alkalmasnak tartotta arra, hogy „a csatárjáték felgyorsításának egyik hajtómotorja legyen ”, nem számolt vele, pedig Csordás már komolyabban vette Sebes  „sportszerű életrendre vonatkozó”   utasításait.

Bukovi Mártonnál és Baróti Lajosnál sem sikerült stabil helyet kiharcolnia, Baróti nemegyszer hangoztatta, hogy a tehetséges futballistának sokkal komolyabban kellene vennie a felkészülést. A Rapid Wien ellen 9:2-re megnyert KK-döntőben (1956. augusztus 4., Népstadion) pazarul játszott a Vasasban, „a csatársorban Szilágyi I és Csordás szinte egymást múlta felül, (…) Csordás főleg az első félidőben szélsebesen, robbanékonyan tört kapura, többször átjátszotta a védőket, mesteri volt mindkét gólja, főleg a második.” Az 1957-ben megnyert tavaszi, félidényes bajnokságban valamennyi meccsen pályára lépett, nyolc gólt szerzett. A BEK-ben a svájci Young Boys elleni párharcot az idegenbeli 1:1 után a Népstadionban eldöntötte két góljával (2:1).

Nem vett részt az 1958-as vb-n, az NB I nyitó fordulójában, 1958. augusztus 31-én játszott Vasas–Ú. Dózsa (3:0) mérkőzés valamennyi gólját ő szerezte, a Képes Sport hátsó borítóján a fotója mellett ez volt olvasható: „Úgy fest a helyzet, hogy megvan az újból kialakítandó válogatott jobbösszekötője.”    A piros-kékek csatára valóban ott volt a következő válogatott mérkőzésen a lengyelek ellen, sőt ő lőtte az első gólt a Chorzówban 3:1-re megnyert találkozón, mégsem ő lett a csapat nyolcasa, hanem Göröcs János. Csordás – középcsatárként – ekkor lépett pályára 16. alkalommal, ezt követően csupán háromszor húzta fel a válogatott csapat mezét. Pedig nem futballozott rosszul:  „Csordás játéka kellemes meglepetést keltett. Kitűnően látta el a hátravont középcsatár feladatát, nemcsak jól passzolt, hanem előretörésekre is vállalkozott. Egy ilyen gyors támadásból született szép gólja is.”

Edzői karrierje felemásra sikerült. Amikor 1966. január elején Illovszky Rudolf a Vasas mellől a válogatotthoz került Baróti Lajos mellé, a korábban már az ifiknél is tevékenykedő Csordás lett az edző a nagycsapatnál. A piros-kékek az ötödik bajnoki címüket vele szerezték meg (1966), az együttes vele érte el 1967 februárjában a híres sikerét Santiagóban, amikor megnyerte a Hexagonal-tornát. Más kérdés, hogy a sikerek nem voltak tartósak, ő maga rezignáltan távozott a piros-kékektől. Beismerte, ugyan bajnokcsapatot vett át Illovszkytól, ám a címvédés csupán fellobbanás volt, képtelen volt gyökeret ereszteni, 41 találkozót követően mennie kellett. Szülőhelyének csapatát, a Budafokot viszont bent tartotta a másodosztályban, az NB I/B-ben.

Hosszú szenvedés után nagyon fiatalon, 35 évesen hunyt el.