Visszavágás helyett patinás vereség az osztrákoktól

Volt miért visszavágnia a magyar futballválogatottnak 1932 októberében az osztrákoknak. Leginkább az áprilisi bécsi gyalázat (2:8) miatt, ám előkerült az is, hogy harminc esztendeje annak, hogy először lépett pályára a csapat, nevezetesen Bécsben, öt góllal hazatérve a puttonyban (0:5). De a jeles múlt arra jócskán elegendő volt, hogy  „a harminc év küzdelmei valami kimondhatatlan patinát rakjanak erre a két ország közti vetélkedésre, aminek színe, értelme minden mástól elüt”.

Máriássy Lajos szövetségi kapitány nem tétlenkedett, már a hét közepén kijelölte a kezdőcsapatot, így jócskán volt idő arra, hogy belekössenek az összeállításba. Leginkább a belső hármassal volt gond, legelőször is az, hogy Cseh II László, Turay József és Kalmár Jenő közül „ki ad csak egyetlen keresztlabdát?”  . Kalmárnak csak akkor van helye a csapatban – írta a Nemzeti Sport –, ha valóban összekötőt játszik, tehát „nem szabad örökké elől járnia, hanem a mezőnyben élénk előre és hátra mozgásban kell lennie” , Turaynak pedig nem szabad arra törekednie, hogy „minél tovább maradjon nála a labda, mert akkor veszve van. Fékezi az egész csatársor játékát s idő előtt kifárad”.

A szokásos triálon a BEAC volt a válogatott ellenfele, alig fejtett ki ellenállást, módot adva ezzel a válogatott náluk védő tartalékkapusának, Újvári Józsefnek a nagyképűségre: „Izomlázat kaptam attól, hogy a labdát folyton a hálóból kellett kiszednem. Jó fiúk ezek a BEAC-isták, de a házmesterünk, meg a vici jobb bekkpár lett volna, mint amilyen előttem játszott.”

Déri Károly ugyanakkor roppant szerény volt. „Mit mondhatok én, az újonc?” – kezdte az amatőr Törekvés 21 esztendős csatára, aki azért mesélhetett volna sok mindenről, arról is, hogy milyenek a hétköznapok a MÁV Északi főműhelyében, a munkahelyén.

Osztrák körökben is nagy volt a felhajtás, a meccs előtti este futott be a Keletibe az a különvonat, amely 1100 drukkert hozott magával, mellette még négy tömött autóbuszt vártak Bécsből, nem beszélve azokról, akik gépkocsival vagy motorkerékpárral (!) érkeztek.

Hugo Meisl együttese már szombat délben Budapesten volt, optimistán készülődtek, csak azért bosszankodtak, mert a vonaton nem volt étkezőkocsi. De volt megoldás. „A kalauz táviratoztatott Komáromba, ahol már sonkával és kenyérrel fogadtak bennünket”   – mesélte Meisl, aki jóslatában udvarias volt, igazi úriember: „Oly magasra becsülöm a magyar futball képességeit, hogy nem volna őszinte tőlem, ha osztrák győzelemre tippelnék.”

Az is kiderült, hogy ki milyen ajándékot kap a banketten, a leg­érdekesebb az osztrák szövetségé: egy tintatartó, amelyet egy kis Napóleon-szobor díszít, utalva ezzel Hugo Meisl nagyságára.

Csodaszép őszi időre ébredt Budapest a mérkőzés napján, korán megindult a népvándorlás az Üllői útra. Megjelent Gömbös Gyula, a frissen beiktatott miniszterelnök is, elmondta a kötelezőt  („Hiszen én is futballista voltam. Jobbhátvédet játszottam”), s máris jöhetett a meccs.

„Az első félidő gyilkos irama után a nagyobb állóképességű osztrák csapatnak engedte át a győzelmet a magyar tizenegy”   – foglalja össze a lényeget a Nemzeti Sport, joggal, hiszen kétszer is vezettünk, de hiába.

A kezdés olyan erős volt, hogy még „a labda is érzi ezt, mert kiadja a lelkét”  . A 31. percben aztán „Cseh céloz a kapura s a 16-oson belül álló Rainer kézzel érinti a labdát. 11-est vár mindenki, a labda azonban tovább surran, Barlassina észreveszi, hogy Kalmár nagyszerű helyzetbe került s nagyon helyesen nem fújja le a játékot, hanem széttárt karokkal jelzi, hogy »tovább«. Kalmár jól megvágja a labdát, amely a későn mozduló Hiden mellett a bal alsó sarokban köt ki. 1:0”.

A 40. percben a balösszekötő Anton Schall  „a jobb sarokra céloz, Aknai nagyon jól vetődik, de mielőtt a labda a kapuhoz ér, Borsányi beteszi a lábát s onnan az ellenkező oldal felé gólba pattan a labda, öngól! 1:1”.

Így állt a meccs a szünetben. A magyar öltözőben a labdát szidják  („A bazárban különb labdát kapni”    – így Aknai), végül a Fraditól kérnek kölcsön egyet, s azzal folytatódott a játék. Nem akárhogyan, hiszen a 47. percben „Déri előtt nem üres a tér, Braun rohan rá s így előbb egy cselt kell csinálnia, a csel egészen kisodorta a labdával balra, ahonnan csak Kohut tudott gólt rúgni, ő is csak a régi jó időkben... Azaz, pardon!... Hűűű!... A közönség eggyéolvadó örömordításban tör ki, amikor az újoncválogatott abból a lehetetlen szögből, a régi Kohutnak is becsületére váló rettenetes lövéssel hálóba vágta a labdát. 2:1”     .
(Egy hang a nézőtérről: „Abból a szögből elméletileg nem is lehet gólt lőni. Csak gyakorlatilag...”  )
Ezúttal hat percig vezetünk, az 53. percben Johann Horvath beadásáért nem megy senki, „Müller a 6-oson teljesen tisztán kapja a labdát, Aknai kétségbeesetten próbál közbelépni, de bekkjei hibáját már nem tudja jóvátenni, mert Müller imponáló hidegvérrel és nagy technikai tudásra valló biztossággal helyezi be kapásból a labdát a bal kapufa mellett. 2:2”.

Kiderül, hogy ez volt a fordulópont – az osztrák csapatnál. Alaposan beleerősítenek, „védelmünk eddigi kielégítő biztossága is szembetűnően romlik” . A halfsorban Sárosi „Gyurka” gyengélkedik ( „Így sincs jobb nála...”    – így a lelátón), a labdát nem tudják megtartani a csatáraink. A 72. percben  „Braun jó húsz méterre van a kaputól, de nem támad rá senki, mire minden igazítás nélkül ballal hatalmasan belevág. A lövés akadálytalanul vágódik a fejek felett a felső lécnek. Aknai elől az előtte állók elzárták a kilátást s ő sem tud beleavatkozni, a labda a felső lécről levágódik a vonal mögé, majd kipattan, s Horvathtól már csak túlbuzgóság, hogy még egyszer beteszi. 2:3”  .

A tudósítás azzal zárul, hogy „az osztrák térfélen végezzük a játékot, de senki sem mondja, hogy bárcsak volna még öt perc... Az az érzés, hogy a belső triónak még egy óra sem volna elég az egyenlítéshez...”
A levonulás izgalma, hogy a játékoskijáróban Karl Sesta alatt beszakad a vízelvezető csatorna deszkafedele, erős rándulás a diagnózis, s a Nemzeti Sport megállapítása: „Újabb ok az osztrákoknak, hogy szidják pályáink állapotát.”

Az első vélemények szerint remek meccs volt, Brüll Alfréd Hungária-vezér szerint ezért nincs ok az elkeseredésre. Mindenki beszélhet, még Nádasdy grófné is, így: „Kár volt Toldit kihagyni.”
A meccs másnapján már előkerül a szigor. A Nemzeti Sport is kemény, megállapítja, hogy „olyan kapitányra, olyan szakemberre van szükség, (…) aki az egész ország játékosgárdáját ismeri. (…) Nem lehet tovább is eltűrni, hogy a magyar színek képviselőit a legkisebb körre zsugorított gárdából válogassa a kapitány, hogy újra meg újra visszatérjen azokhoz a nevekhez, amelyek már korántsem takarnak annyi értéket, amennyire a magyar sikerek kivívásához szükség lenne”.

Máriássy csendben panaszkodik, csak azt szajkózza, hogy meg van kötve a keze, magyarán a nagy klubok, a Fradi, a Hungária és az Újpest diktálnak. A játékosok pedig mentegetőznek, Sárosi („Én igazán szeretem a futballt, de mégis bele lehet fáradni”), Turay („Folyton hátra kellett mennem az összekötők helyett, mert Sárosi és az ellenfél csatárai között nagy űr tátongott”) , Kalmár  („Mikor megrúgták a Firenzében megsérült bokámat, ki kellett volna állnom...”)   és Cseh „Matyi” („Az én szereplésem csak akkor lesz eredményes, ha olyan passzoló játékosok lesznek mellettem, mint Teleki vagy Bihámy”)    nem vállal felelősséget.

Mindeközben a kapuban Háda Józseffel, a mezőnyben Kővágó Károllyal, Bíró Sándorral, Lyka Antallal, Szalay Antallal, Takács II Józseffel és Titkos Pállal (mind sokszoros válogatott volt vagy lesz) felálló magyar B-válogatott 6:0-ra kikapott Bécsben Ausztria B-csapatától.

Szomorú vasárnap.