Gencsy Dezső, a magyar válogatott első cserejátékosa portugál sakkmester lett

Nemcsak olimpiai, világ- és Európa-bajnoki címek, rekordok halmozásával, nívós díjak elnyerésével, netán rendszeres botrányokkal lehet bekerülni a sport történelemkönyvébe. Adott esetben elegendő egy aprócska epizód, amely nem tűnik el a süllyesztőben, hanem egyedisége révén a felszínen marad, és unikumként emlegethető. Valami hasonló történt 1921. június 5-én Gencsy Dezsővel, a másodosztályú Nemzeti SC labdarúgójával.

Magyar–német válogatott mérkőzést rendeztek a Hungária úti pályán, ám sok nehézség árán állt össze a keret, amelynek ékessége, Orth György öt nappal a találkozó előtt még dagadt térdét tapogatta. Sérült lába a hátralévő idő alatt nem tudott meggyógyulni, ám így is vállalta a játékot. „A középcsatárkérdés nehéz problémáját Orth önfeláldozó magatartása mentette meg, aki használhatatlan jobb lába dacára játszott, ameddig játszani bírt”– írta a 3:0-s győzelem másnapján a Nemzeti Sport, amely így tudósított:      „Orth a 28. percben kiáll, helyette Gencsy lép pályára. Retschury lefújja a meccset és a két kapitányt magához kéreti. Schlosser bejelenti Orth helyettesítését, Jäger beleegyezik, mire a játék újból megindul.”

Az ellenfél kapitányának beleegyezése azért kellett, mert akkoriban (és még hosszú ideig) a szabályok nem tették lehetővé a cserét, így viszont ő is hozzájárult, hogy Gencsy neve bekerüljön a magyar futball történelemkönyvébe – tudniillik ő az első játékos, aki csereként kapott lehetőséget a magyar válogatottban. Ki is használta, hiszen egy perc múltán egy Molnár György–Tóth Potya István akciót követően ő tolta hátra a labdát a szintén először címeres mezt húzó Guttmann Bélának, aki húsz méterről lőtte a második gólunkat.

A magyar csapat játéka és a 3:0-s siker (Schlosser Imre és Braun József talált még be) nem elégítette ki a legkényesebb igényeket, és persze Gencsy sem hozhatta le a csillagokat az égről: „Gencsy na gy tehetségű, de még fiatal játékos, aki hirtelen, minden átmenet nélkül pottyant bele a másodosztály légköréből a válogatott mérkőzés túlfűtött hangulatába. Nagyszerű technikája van a fiúnak, és ha játékrutinra is lesz alkalma szert tenni, híres csatár lesz belőle.”  Nem vált belőle nagy spíler, a hangos sikerek is elkerülték, ugyanakkor unalmasnak egyáltalán nem nevezhető pályát futott be. A felfedezés szándékával munkához látva gyorsan kiderült, hogy a róla szóló nyúlfarknyi ismertetőkben csapatainak – játékosként, edzőként egyaránt – csak töredéke van feltüntetve, így névjegyének megszerkesztése is sok gondot okozott.

Első jegyzett felnőttegyüttese a Nemzeti SC volt, amely 1919-ben feljutott az első osztályba, de mindjárt ki is esett. Gencsy az országra nehezedő gazdasági válság okozta kirajzás hullámán 1921-ben külföldre, a Saarbrückenhez szerződött. A Red Star Strasbourg légiósaként – miután 1919 és 1926 között nem írták ki a francia bajnokságot – csak a kupában szerepelt, no meg az elzászi válogatottban is helyet kapott, 1925 elején viszont már Hamburgban tűnt fel: egy nagy gyárban kapott állást, egyúttal csatlakozott az Union 03 Altonához, amely Hirzer Ferencet és Künstler Józsefet is alkalmazta – hiába, mert a német szövetség nem adott Gencsynek játékengedélyt. Továbbállt Olaszországba, és bár szeptemberben az MTK is tárgyalt vele, ő maradt Itáliában, az előző idényben kieső Derthonában. Innen az első osztályú Genoába vezetett az útja, de csak decemberig volt maradása. A legendás angol tréner, William Garbutt által 1912 óta irányított együttesben 1926. október 3-án mutatkozott be, és 4:1-re verték meg a Bresciát. December 12-én duplázott a Modena ellen, egyúttal a gyerekek száma is megkétszereződött a famíliában: Márta után december 14-én megszületett Gábor.

Vélhetően a család gyarapodása és az első magyarországi profi bajnokság beindulása is arra ösztökélte, hogy hazatérjen, mindenesetre 1927 februárjában a Ferencváros kínált neki próbajátékot, ám végül visszarepült régi fészkébe, és az NSC szolgálatába állt. A játékengedélye kiadását sokáig halogatták az olaszok, így csak március 25-től „szabadult fel”. Mindössze két mérkőzésen lépett pályára (a Sabaria ellen két gólt szerzett), az utolsó négy fordulóban nem volt csapattag. Még két évig „vergődött” itthon, majd befejezte a játékot, és a portugál Vianenséhez szerződött edzőnek. Egy spanyolországi kitérőtől (Woggenhuber Ferenc után ő lett a Deportivo La Coruna második magyar szakvezetője) eltekintve hű maradt Portugáliához, és a legsikeresebb edzői időszaka pályája végére esett. Az újonc Académica de Coimbrát a hetedik helyig futtatta fel az 1949–1950-es évadban, talán erre is alapozva csábította magához 1950. november végén a Porto, amely menesztette az osztrák Anton Vogelt. Gencsy stabilizálta a kék-fehéreket, akik a második hellyel az előző tíz esztendő legjobb eredményét érték el.

Ismereteink szerint ezzel véget is ért edzői pályafutása, neve elvétve bukkant csak fel a magyar sajtóban. Például 1956 júniusában, amikor Puskás Ferencék Lisszabonban játszottak 2:2-t Portugáliával, és Gencsy nem volt kibékülve a magyarok támadójátékával; vagy 1966 decemberében, amikor tolmácsként segített a Győri Vasas ETO-nak, amely ugyan 2:0-ra kikapott a Bragától, 3:2-es összesítéssel továbbjutott a KEK-nyolcaddöntőből. A Hajdú-Bihari Napló 1975. július 16-i számában is találkozhatunk vele, ugyanis megnézte az Építők Hajdú Táncegyüttese portói vendégszereplését. Az előadás után odament a cikkíróhoz, akinek nem volt ismerős a Gencsy Dezső név. Persze miért is lett volna az egy, homályba veszett, 62 perces válogatott szerepléstől…

„Negyvenhat éve jöttem ki ide edzőnek. Azóta itt élek a családommal együtt. Magyarok maradtunk. Hetvenhét éves vagyok, fáj a lábam. Csak bottal tudok járni, de haza akarok látogatni. (…) Mindig magyarnak vallottam magam. Most még inkább büszke vagyok erre”– mondta honvággyal nehezített örömmel Gencsy.

Orth is leült a Porto kispadjára 1960-ban, azaz útjaik szűk négy évtized után megint összefutottak – egy városban éltek. Gencsy ott volt az 1962 januárjában elhunyt Orth temetésén, Guttmann Béla egy 1977. januári interjúban meg is említette: „Gencsy Dezső (…) mesélte, hogy a ravatalon olyan volt, mintha élne.”

Az első magyar válogatott cserének csaknem teljes nyolcvan év adatott – benne 62 különleges perc.