Népsport: kilencven esztendeje született Sipos Ferenc

Amikor 1957 októberében, harmadik válogatottsága után megkereste a Képes Sport újságírója, Kéri László, nem volt hajlandó beülni vele egy étterembe vagy eszpresszóba, de még az MTK-klubba sem, így a pályáról hazafelé tartva, a zsúfolt villamoson készített vele interjút. Sipos Ferenc el is mondta, miért „Nem szeretném, ha azt mondanák rólam, hogy már én is sztár lettem, cikket írnak rólam... Hiszen nem is egészen tőlem függ, hogyan szerepelek egy-egy mérkőzésen, hanem nagyrészt játékostársaimtól és főként az edzőnktől. A labdarúgás csapatjáték...”

Mondandójában nincs újdonság, ám komolyan gondolhatta, hiszen amikor Bukovi Márton 1956-ban az MTK-ba hívta, sokáig gondolkozott, attól félt, hogy a sok klasszis között legjobb esetben is csak a tartalékcsapat jut neki. Aztán Bukovi meggyőzte, mi több, tudta, mit beszél, épített rá, így történhetett, hogy 1957-ben, a szófiai világbajnoki selejtezőn (2:1) ő volt a középhátvéd a válogatottban. „Sipos mozgásán látszott, hogy még nem szokta meg teljesen a középhátvédjátékot, technikai tudása azonban átsegítette őt a nehézségeken. (…) Igen jó teljesítményt nyújtott”      – így a Népsport. Ő pedig: „Sohasem leszek többé olyan boldog az életemben, mint akkor este voltam, a meccs után.”

Igen, akkor még szokta a centerhalfposztot, előtte a Goldbergerben, majd a Szolnoki Légierőben előrébb játszott, csatárként és fedezetként küldték pályára. Gyorsan tanult, hiszen – még mindig 1957-ben vagyunk – Feleki László azt írta róla, hogy „egyre inkább Lóránt méltó utódjának mutatkozik”, ami nem akármi, hiszen Lóránt Gyulát az Évszázad mérkőzése után az angol szakírók a világ legjobb középhátvédjének kiáltották ki.

Sipos rászolgált a figyelemre, hiszen hétről hétre remekelt az MTK-ban. Nyugodt volt, remekül helyezkedett, a technikájával sem volt gond, kétlábas futballistaként harcolt a pályán, bírta erővel (beceneve: Tüdő), jól lőtt. Ezt nem a megszépítő emlékezés mondatja, az akkori lapok éltek a minősítéssel. A kor szellemének megfelelően, hiszen miközben ajánlják „mindazoknak a fiatal labdarúgóknak, akik maguk is szeretnének eljutni a válogatottba, vegyenek példát erről a kevéssé csillogó, de nagyon megbízható, halkszavú és szorgalmas sportemberről”, s hozzáteszik a napirendjét:      „Délelőtt szorgalmas, komoly munka a Kistext bérelszámoló osztályán. Délután edzés az MTK-pályán.”

Természetes, hogy az 1958-as világbajnokságon, Svédországban alapembere Baróti Lajos szövetségi kapitánynak (ahogy 1962-ben Chilében és 1966-ban Angliában is). Felemás a produkciója. A walesiek ellen (1:1),  „biztonsági játékot játszott”  , a svédek ellen (1:2)  „igen jól tartotta magát”. Érdekes módon éppen a Mexikót fölényesen legyőző (4:0) csapatban  „nem találta a helyét”, a Wales elleni kiesést jelentő, megismételt mérkőzésen (1:2) pedig „számára megoldhatatlan feladat volt J. Charles fedezése”.      Ráadásul az indulatai is elragadták, a 85. percben kiállították.

Ő is bűnbak lett, felrótták például, hogy bérelt helye van a válogatottban – szerencsére maradt is, Baróti Lajos mindig a tudásra épített, nem a pillanatnyi formára.

A következő világbajnokság előtt, 1961-ben fordulatot vett a pályája. Egyrészt berobbant a legjobbak közé az ifjú (20) Mészöly Kálmán, másrészt a válogatott dél-amerikai túrája első meccsén nagy verést kapott Chilétől (1:5). Baróti úgy döntött, Mészöly lesz a középhátvéd, Sipos pedig balfedezetként a negyedik védő (4–2–4). Hosszan kellett győzködnie Sipost, hogy álljon rá a váltásra, még hármasban is volt egy beszélgetésük Chilében. De bejött az elképzelés, a Chile elleni második meccsen (0:0)      „pompásan teljesítette feladatát”, amihez a Népsport hozzátette:„Sipos ilyenfajta újszerű fedezetjátékában nagy fantáziát látunk.”

A chilei világbajnokságon aztán remekelt. Az Anglia elleni győzelem során (2:1) teljesen kikapcsolta a játékból Jimmy Greavest, a Bulgária elleni fölényes sikerből (6:1) előretörve is kivette a részét. A minket szinte mindvégig beszorító argentinokat (0:0) nyugalmával, tapasztalatával, tempós közbelépéseivel állította meg, a csehszlovákoktól elszenvedett negyeddöntős vereség (0:1) sem az ő lelkén száradt,      „mind a védekezésből, mind a támadások indításából jól kivette a részét”.

Egy esztendővel később (1963) váratlan fordulat: levélben jelentette be, hogy nem óhajt az MTK-ban játszani. Hogy mi volt a háttérben, csak sejthető, nem érezte úgy, hogy kellően megbecsülik – anyagilag persze. A Bp. Honvédba kívánt menni, nem utolsósorban barátja, Tichy Lajos közbenjárásával. A Képes Sport dörgedelmes cikkben állítja pellengérre. „Úgy érezzük, az MTK-ban van »igazi« talaja. Ott szeretik őt, nagyra értékelik tudásáért, s azért, mert hosszú éveken át valóban fáradhatatlan szívvel és lelkesedéssel küzdött a kék-fehér színekért”– mond semmit a lap, az MTK pedig megmakacsolja magát.

Kivárta az ilyenkor kötelező egy évet, s ezzel páratlan sorozat szakadt meg: 57 válogatott mérkőzésen lépett pályára sorozatban, 1957. szeptember 15. és 1963. május 19. között mindig ott volt a csapatban.
Baróti kapitány persze azonnal beválogatta, ahogy tehette, 1964. áprilisában, a Franciaországot Eb-selejtezőn 3:1-re Párizsban legyőző csapatban játszott legközelebb. „Többet nyújtott, mint amit vártunk tőle. Közbelépései határozottak voltak, (…) a közelharcokból is rendszerint ő került ki győztesen.”– dicsért a Népsport, hogy aztán a visszavágón (2:1) a mennyekbe emelje. „Kimagasló teljesítményt nyújtott, a magyar csapat legjobbjának bizonyult, most is kitűnt nyugalmával, biztonságával, határozottságával, általában szereléseivel.” Ez volt a 60. válogatottsága, amelyet góllal ünnepelt meg, 0:1 után ő egyenlített: „Szabadrúgáshoz jutottunk, s úgy huszonöt méterről, a sorfal mellett, felett csavartam a hosszú sarokba, pontosan a léc alá az egyenlítő gólt. Nem lehet leírni azt az érzést, amikor így bevágódik a labda a hálóba. Az ilyen gól, az egy – mű!”

És ha már Sipos Ferenc „összes művei”, ide kívánkozik az 1966-os angliai világbajnokság legendás magyar–brazil meccse (3:1). Amikor 1:1-nél, a 38. percben „partdobás után Gelei rosszul számította ki a labda útját, elcsúszott és Alcindo lövése már a magyar kapuba tartott, amikor Sípos óriási bravúrral hátrahúzta a labdát és megmentette a magyar kaput a góltól”.

A vb után Baróti Lajos lemondott, Illovszky Rudolf lett a szövetségi kapitány. Nála már csak két mérkőzés jutott neki (jött Szűcs Lajos), 1966. október 30-án a Népstadionban volt utoljára válogatott. Magyarország–Ausztria 3:1 és: „Gyakran kellett közelharcot vívnia. Nagy nyugalma és rutinja segítségével megállta a helyét, kitűnő helyezkedése révén többször elcsípett átadásokat. Ritkán mentek el mellette.”

Ez már a pályafutás vége. A Bp. Honvédban 1968-ban csupán hét mérkőzés jut neki, az utolsó után (Tatabányán 0:0) az a vélemény, hogy  „átlagon felülit nyújtott Sipos is”.

Edző lett, de szívesebben időzött Ráckevén, hódolva a neki oly kedves horgászatnak. Címe stílszerű – Keszeg utca 48. –, véleménye pedig (1983) markáns: „Túlságosan sokan súgnak, túlságosan is dominál a pénz. A pályáról meg hiányolom a technikás csapatirányítókat, akikre korábban mindig odafigyelt egy egész csapat. Nincsenek gondolkodni tudó futballistáink.”

Malonyai Péter