Népsport: csak technikában múltuk felül az olaszokat

Eleinte oktattuk az olaszokat. Az első világháború előtt kettőből kétszer kaptuk el őket, mindjárt az 1910-es nyitányon 6:1-re, majd idegenben 1:0-ra:„Azoknak, akik részt vettek ezen a meccsen, máig felejthetetlen az olasz közönség tüntető szeretetnyilvánítása, mellyel a magyarokat ünnepelte. Virágesővel halmozták el a pályára lépő fiúkat, taps és éljenzés kísérte minden akciójukat, s boldogságban úszott egész Milánó, hogy csak egyetlen egy gólnyi különbség mutatkozott a vendég magyar csapat javára.” – írta a Nemzeti Sport.

Egészen egy 1928-as Európa-kupa-meccsig (3:4) kellett arra várni, hogy pont nélkül maradjunk. Ezután viszont nagyot fordult a világ, az első két európai világbajnokságot egyaránt Vittorio Pozzo együttese nyerte meg, a '38-ast éppenséggel a döntőben ellenünk. Az 1952-es helsinki olimpián ugyan Puskásék az aranyúton az olaszokat is megverték (3:0), ezt azonban az ellenfél nem tartja számon hivatalos válogatott meccs­ként, így a római olimpiai stadion 1953-as avatóján elért remek 3:0 (és a vele járó Európa-kupa-győzelem) lett a következő nagy diadalunk. Ez a magyar futball nagy korszaka volt, 1965-től napjainkig azonban mindössze a Várhidi Péter-féle 2007-es 3–1-et tudjuk felmutatni, azt is barátságos meccsen, a tétmérkőzéseken már a két hazai döntetlennek is örülhettünk.

Száz évvel ezelőtt azonban még nem voltak ilyen gondjaink, a „nagy háború” befejezése után öt esztendővel, 1923. március 4-én immár nem a front ellenkező oldalán találkoztak Magyarország és Olaszország reprezentánsai, hanem a genovai futballpályán.

Mi akkor már jó ideje (legalábbis a saját kalkulációnk szerint) nagyhatalomnak számítottunk, az olaszok viszont hegymenetben voltak, nem véletlenül írta felvezetésében az 1911-es azt megelőző találkozásra visszatekintve a Nemzeti Sport: „Azóta megszakadt az érintkezés fonala, s most, mikor újonnan vesszük fel ezt, már nem a régi olasz futball vár reánk, már nem a magyar játéktudásban gyönyörködni akaró, véres vereségére elkészült közönség fogadja Genúa pályáján a magyar tizenegyet, hanem az azóta megnőtt, meghatalmasodott, erősödött, erejének tudatában levő, több mint két esztendeje válogatott meccsen vereséget nem szenvedett olasz labdarúgás győzelmét váró, akaró, és kikényszerítő tízezrek tömege.”

Csapatvezetőként első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd utazott a különítménnyel Genovába, aki a futballban sem volt akárki, tagja volt az első két magyar bajnokcsapatnak (1901 és 1902, BTC), jobbösszekötőként játszott Bécsben a történelmi első válogatott meccsen, játékvezető volt és 1906-ban három meccs erejéig szövetségi kapitány is, nem mellesleg pedig elismert építészként ő tervezte az 1922-ben átadott Megyeri úti Újpest-stadiont.

A bajnok MTK messze földön híres csatársorából a teljes jobbszárny (Braun „Csibi” és Molnár György), továbbá a kor királya, Orth György volt ott Olaszországban, mellettük két Törekvés-játékos, a később Híresként futballozó Hirzer Ferenc és az edzőként az Intert az olasz csúcsra emelő, eredendően inkább védő, most azonban balszélső Weisz Árpád adta ki a támadó ötöst.

Amelytől minimum két gólt és az ezzel járó szűk magyar győzelmet várt a korabeli közvélemény – ehhez képest érintetlenek maradtak a genovai hálók.

„Jó védelem, lélektelen csatársor”– ezzel a felütéssel kezdte tudósítását a Nemzeti Sport, amely azt is rögzítette, hogy a meggypiros mezes magyar tizenegyre „meglepően kicsiny, 12 000 főnyi publikum várt...” (Igaz, az annalesekbe már egy 20 ezres adat került be.)

Csak Orth volt úgy-ahogy dicsérhető az elöl játszók közül, Braun és Molnár nem vállalta a kemény párharcokat, Weisz eltűnt és Hirzer sem volt az igazi. A középpályán Blum Zoltán (a későbbi klasszis edző, az 1932-ben százszázalékos teljesítménnyel bajnok Ferencváros mestere) tűnt ki a mieink közül, no meg a Fogl-gát, Károly és József, amely végig bírta erővel a második félidőben már folyamatosan rohamozó olaszokkal szemben.

A meccs hőse Plattkó Ferenc kapus volt. „Mindvégig kitűnően oldotta meg a feladatát, és nem egyszer ragadta ovációra a közönséget pompás védéseivel. Az olasz csatárok minden lövőtudománya sem volt elég ahhoz, hogy kapujába csak egyszer is gólt lőjenek.” Tegyük hozzá, már 1923-ban sem volt megszokott, hogy egy csapat egyetlen kapussal érkezzen meg egy mérkőzésre, a mieink mégis otthon hagyták a kor másik nagyságát, Zsák Károlyt, kész szerencse, hogy Plattkóval nem történt semmi, és végig tudta védeni (nem is akárhogyan!) a találkozót.

Plattkó az előző nyáron tért haza a prágai Spartától, az MTK-val bajnok lett, az olaszok elleni meccs után néhány hónappal pedig a napfényes Katalóniába költözött. A Barcelona történetének első sztárkapusaként sorozatban hat katalán bajnoki címhez segítette a gránátvörös-kékeket, ő állt a gólvonalon 1929-ben, az első ízben kiírt spanyol élvonalbeli bajnokságban is, amelyben az FC Barcelona győzött. Amúgy pedig a hat válogatott meccsből, ami adatott neki, ötöt megnyert a tizenegy, azt az egyet éppen Genovában játszották, de gólt itt sem kapott, igazán nem rajta múlt, hogy „csak” döntetlen lett a vége.

A Nemzeti Sport nem fukarkodik a kritikákkal, igaz, mai fejjel az olaszok értékelése sem mindennapos: „Az olasz csapat technika dolgában még alatta marad a miénknek, de a gyorsaságot és a lelkesedést illetőleg tanulhatnánk tőlük.” Némi szépséghiba, hogy csak a találkozó visszapillantásából értesültek arról az olvasók, hogy az eredetileg a fedezetsor bal oldalára jelzett torinói Giuseppe Aliberti helyett végig az Alessandria játékosa, Guglielmo Brezzi játszott, de ez nem osztott és nem szorzott, hiszen: „Míg a mezőnyben fölényesen játszott a magyar támadósor, a kapu előtt már nem volt félelmetes, elhatározó erejű, egyszóval eredményes…”

Csatáraink is kaptak szépen (ha már nem adtak, ugye), elsősorban az elszántságot hiányolta belőlük a sportnapilap szerző által nem jegyzett helyszíni tudósítása. „Egy volt csak, ami az olasz védelmet méltóvá tette a legnagyobb elismerésre: a lankadatlan küzdőképesség. A tudásbeli fogyatékosságot pótolhatja, a mindenkor előforduló hibákat pedig helyrehozhatja ez a jó tulajdonság, de csak akkor, ha az ellenfélben nincs meg a küzdőképességnek ugyanaz a foka. És ez volt a mi csatárjátékunk meddőségének az oka. ”

Amúgy pedig a Nemzeti Sport feltalálta a spanyolviaszt, hiszen azt pedzegette, hogy a válogatott mindenkori összeállításánál nemcsak a saját játéktudásunkat kell alapul venni, hanem a keretet az ellenfélnek is megfelelően kell összeállítani. „Ez a válogatás titka, mely nélkül nem lehet ma már sikert elérni. Az olasz temperamentummal szemben a magyar harci kedvet kellett volna a csatársorba állítani…”

Kiss Gyula szövetségi kapitánynak egy hete volt arra, hogy megszívlelje az aggódó jó tanácsokat, és ez sikerülhetett neki, mert a következő fellépésen Svájcban 6:1-es sikert aratott a nemzeti tizenegy. A kezdőben csupán egy változtatással, a sokat bírált Braun, Molnár, Orth, Hirzer, Weisz ötös hat találatával. De erről majd a jövő héten.