Marco Rossi válogatottja évtizedek óta nem látott eredményeket produkál

Marco Rossi és válogatottja olyan történeti távlatokat nyit most már évről évre az eredményeivel, amivel a statisztikusoknak rendre feladja a leckét. Mondjuk tavaly, az angliai 4–0 után nem volt nehéz visszakeresni, mikor arattunk hasonlóan fényes győzelmet a labdarúgás szülőhazájának mondott Angliában, de a bolgárok elleni meccset megelőzően már kellett kattintgatni az internetes adatbázisokban, hogy megtaláljuk, mikor kezdtünk legutóbb két sikerrel egy naptári évet és mikor rajtoltunk győzelemmel Eb-selejtezőn. Nos, előbbire 2004-ben, Lothar Matthäusszal a kispadon (az örmények és a lettek ellen) utóbbira pedig napra pontosan negyven évvel ezelőtt, 1983. március 27-én volt példa (Luxemburg ellen nyertünk 6–2-re), még Mészöly Kálmán első kapitányi időszakában – egy héttel azelőtt, hogy e sorok írója megszületett volna.

De hogy mikor játszottunk annyira jól Eb- vagy vb-selejtezős sorozat nyitányán az első félidőben itthon, 60 ezer néző előtt, hogy már a szünet előtt azt zengjék a szurkolók, „Álljatok fel!” – arra a legokosabb okos oldalak sem adják meg a választ. Mint ahogy az is egyedülálló volt, ahogy a kapuk mögötti szektorok egymásnak felelgetve zengték Marco Rossi szövetségi kapitány nevét. Itt kell töredelmesen bevallanunk, hogy amikor nyáron, a sorsolás után a Nemzetek Ligája statisztikái alapján elemeztük, mi várható ebben a csoportban, alaposan mellé lőttünk, mert arra számítottunk, már a bolgárok ellen is „vért” kell izzadnia a csapatnak a gólokért, a győzelemért.

Úgy is mondhatjuk, a magyar válogatott minden várakozást felülmúlt a játékával. Mentségünkre szóljon, hogy Rossi is elismerte a meccs után, álmodni sem mert arról, hogy ilyen ragyogó teljesítménnyel kezdi a csapat a mérkőzést. Előzetesen azt várhattuk, amit az észtek ellen is láthattunk múlt héten, hogy egy jól tömörülő, védekezésre berendezkedő ellenféllel szemben nehezen tudunk helyzeteket kialakítani. Erre Szoboszlai Dominik olyan sebességgel közlekedett a bolgár védők között, hogy sokszor még szemmel is nehéz volt követni, nemhogy lábbal…

Egymást követték a szebbnél szebb magyar támadások és a gólok. A meccs előtt a szurkolók szokásos menetében a Nemzeti Sporttal tartott bolgár kollégánk, Teodor Boriszov is, akinek már a vonulás közben tátva maradt a szája, micsoda hangulatot teremtenek a magyar szurkolók. Majd a szünetben szomorúan megjegyezte: a hangulat tökéletes, a magyar csapat pedig úgy játszik, mintha edzésen lenne. Mire megjegyeztük, hogy azért ez a jó játék még minket is meglep, ő hozzátette: a bolgár csapat játékában semmi meglepő nincs, „mi mindig így játszunk”…

Hát igen, túl azon, hogy a mieink remekül futballoztak, azt is el kell ismerni, hogy ez a bolgár csapat nagyon messze van attól a szinttől, amire például a szerbektől lehet számítani. Ugyanakkor itt tegyük hozzá gyorsan: a magyar válogatott a Nemzetek Ligájában megdolgozott azért, hogy ilyen csoportba kerüljön, amelyben jelen állás szerint Montenegróval és Szerbiával kell megküzdeni az első két helyért.

A mérkőzést követő sajtótájékoztatón a vendégek szerb mestere, Mladen Krsztajics is elismerte, nekik nincsenek olyan sebességű, erős bajnokságban edződő játékosaik, mint a magyar válogatottnak. Hozzátette, ez már nem az a magyar válogatott, mint a tíz-tizenöt évvel ezelőtti csapat, és a magyar fejlődési modell Bulgária számára is példa lehet. Érdekes, hogy néhány napon belül ő a második külföldi szakember, aki a magyar labdarúgás elmúlt évtizedben bemutatott fejlődését méltatja, hiszen múlt héten az észteket iránytó Thomas Häberli is erről beszélt – amit itthon sokan még mindig vitatnak, külföldön követendő példaként emlegetik (még a román sajtóban is megjelent egy elismerő cikk a magyar labdarúgásról)…

És valóban, ha csak arra gondolunk, hogy 2005-ben, Szófiában mennyire simán győztek ellenünk a bolgárok 2–0-ra, mennyivel gyorsabbak, lendületesebbek voltak az európai topcsapatokban futballozó Dimitar Berbatovék a mieinknél, akkor tényleg úgy érezhetjük, mára a feje tetejére állt a világ. Most a bolgárok lettek olyanok, mint anno a magyar válogatott: javarészt otthon játszó, teljesen más tempóhoz szokott labdarúgóval nem tudják felvenni a versenyt a Bajnokok Ligájából, illetve a német Bundesligából érkező magyar kulcsemberekkel. Azt sem szabad elfelejteni, hogy míg 2003-ban az észtektől 457 néző előtt kaptunk ki itthon 1–0-ra, most az év első két meccsét összesen százezren látták a Puskás Arénában!

A bolgárok ellen úgy is simán nyertünk 3–0-ra, hogy a második félidőt – az elsőhöz képest – már „átaludta” csapatunk, nem volt meg az a lendület, mint az első félidőben, de az ellenfél így sem tudott helyzeteket kialakítani. Így pedig volt idő megint elmélyülni a statisztikákban. Például kikerestük, hogy az első félidőben három gólt legutóbb nyolc évvel ezelőtt szereztünk, még Dárdai Pál irányítása alatt, Bulgáriát hazai pályán pedig 48 év után vertük meg újra. Marco Rossi ezzel elérte a 25. győzelmét is a magyar válogatott szövetségi kapitányaként. Így megelőzte Mészöly Kálmánt, ennél többet győzelmet már csak Sebes Gusztáv (aki 1954-ben vb-döntőbe vezette Puskás Ferencéket) és Baróti Lajos ért el a nemzeti csapattal (előbbi ötvenet, utóbbi hatvankettőt).

Ugyanakkor Marco Rossit nem a győzelmek száma minősíti igazán, hanem az a folyamatos építkezés, amit 2018 óta láthatunk a válogatottnál. A finnek elleni, 1–0-ra elveszített első meccsén látott csapatból a bolgárok ellen már csak négyen játszottak (Lang Ádám és Sallai Roland kezdőként, Kalmár Zsolt és Kleinheisler László csereként). Ebben sérülések is közrejátszottak, de éppen az adja a mostani csapat erejét, hogy a sérülés miatt hiányzó Gulácsi Péter, Fiola Attila, valamint az elmúlt két évben meghatározóvá váló Nagy Zsolt, Schäfer András és Callum Styles, illetve a válogatottságot lemondó Szalai Ádám hiánya sem érződött a csapat hétfői teljesítményén. Eljutottunk arra a szintre, hogy van kiből válogatni és egy-két hiányzó pótlása sem okoz problémát.

Ez egy összetett folyamat eredménye. Kellettek egyrészt olyan tehetséges, a csapat magját adó korábbi akadémisták, mint a Felcsútról kikerülő Kleinheisler László és Sallai Roland. Meg kellett találni a magyar futball számára olyan játékosokat, mint a posztján európai szinten is kimagasló teljesítményre képes Willi Orbán vagy a jövő nagy tehetségének számító Kerkez Milos. Be kellett építeni a válogatottba a Főnix-generációt, vagyis a Főnix Gold utánpótlásműhelyből kikerülő Bolla Bendegúz, Szoboszlai párost (akiknek az összjátékán érződött, gyerekkoruk óta együtt futballoznak) és a hozzájuk a válogatottban idén csatlakozó, serdülőben ugyancsak velük futballozó Csoboth Kevint. Szükség volt a Ferencváros most már évek óta folyamatos európai csoportkörös kupaszereplésére is, mert annak köszönhetően tudott megfelelő nemzetközi rutint szerezni a bolgárok ellen is remek teljesítményt nyújtó, gólt is szerző Vécsei Bálint és a kapus Dibusz Dénes – ők nagy szerepet játszanak abban, hogy gond nélkül tudjuk pótolni a sérültjeinket. Itt a válasz az örök kétkedők állandó kérdésére: mit profitál a magyar futball a légiósokkal teletűzdelt Ferencváros El-nyolcaddöntőjéből? Hát ezt, kiváló teljesítményt az FTC válogatott játékosaitól, még ha nincsenek is sokan – túl az 50 ezer néző előtt játszott Leverkusen elleni mérkőzés élményén. Végül, de nem utolsósorban, arra is szükség van az évtizedek óta nem látott eredményekhez, hogy Marco Rossi folyamatosan minden, az NB I-ben, illetve a klubjában jó teljesítményt nyújtó labdarúgónak megadja a bizonyítási lehetőséget. Ahogy korábban megadta Szalai Attilának, tavaly Ádám Martinnak, aki az észtek ellen az első, a bolgárok ellen a második gólját is megszerezte a válogatottban, most újoncként megadta az NB I góllövőlistáját vezető, 28 éves Varga Barnabásnak is.

Ez az építkezés vezetett oda, hogy e sorok írója élete során először láthatta győzni a magyar válogatottat Eb-selejtezős nyitányon, miközben az elmúlt években nagy diadalokhoz hozzá szokott fiaim már úgy fogadtak a meccs reggelén: „apa, megint győztünk.” Ők nem tudják, hogy az elmúlt évtizedekben bizony nem ehhez szoktunk hozzá, de a stadionba kilátogató tízezrek és a tévék előtt szurkoló százezrek nagyon is tisztában vannak azzal, milyen utat járt be a válogatottunk és értékelik, hogy ezek a srácok – ahogy Marco Rossi fogalmazott Ádám Martin kapcsán – tisztán, őszintén, alázatosan futballoznak. Az őszinteséghez pedig úgy látszik, a most már védjeggyé váló kő-papír-olló is hozzátartozik – így szeretjük a fiainkat, a hibáikkal, a gyerekbetegségeikkel együtt. Így lesz valóban, és nemcsak a szavak szintjén, szerethető a válogatottunk, amelyért újra és újra megtelik a jövőben a Puskás Aréna!

Hogy aztán egyszer, az évtizedek óta nem látott eredmények elérése közben eljuthasson olyan messzire is a magyar csapat, a fanatikus szurkolóival együtt, ahol 1986 óta nem járt…

EURÓPA-BAJNOKI SELEJTEZŐ
2. FORDULÓ, G-CSOPORT
MAGYARORSZÁG–BULGÁRIA 3–0 (3–0)
Budapest, Puskás Aréna, 60 000 néző. Vezette: Meler (török)
MAGYARORSZÁG: Dibusz – Lang, W. Orbán, Szalai A. – Bolla (Nego, 86.), Nagy Á. (Kleinheisler, 73.), Vécsei (Kalmár Zs., 87.), Kerkez – Sallai R. (Csoboth K., 73.), Szoboszlai – Ádám M. (Varga Barnabás, 59.). Szövetségi kapitány: Marco Rossi
BULGÁRIA: Naumov – Galabov, Antov, Markov (H. Petrov, a szünetben) –Sztojanov, Gruev (Sopov, 85.), Karabeljov (Krasztev, a szünetben), N. Iliev, M. Petkov – Deszpodov (Kirilov, 57.), Delev (Ruszev, a szünetben). Szövetségi kapitány: Mladen Krsztajics
Gólszerző: Vécsei (7.), Szoboszlai (26.), Ádám M. (39.)

A csoport másik mérkőzésén
Montenegró–Szerbia 0–2 (Vlahovics 78., 90+6.)