Népsport: tíz perc alatt rúgtunk négyet  

Egy hete azzal fejeztük be, hogy Kiss Gyula szövetségi kapitánynak csak néhány napja volt arra, hogy megszívlelje az aggódó jó tanácsokat, hiszen az olaszok (és egy tartalmas vonatút) után máris következett a Svájc elleni lausanne-i fellépés. A kezdőben mindössze egyetlen változtatással, hiszen a fedezetsorba Baubach Béla helyére Hajós Árpád került, elöl viszont nem nyúlt bele a Genova után sokat bírált Braun, Molnár, Orth, Hirzer, Weisz ötöshöz.

És milyen jól tette!

De ne szaladjunk ennyi előre: a lelkes Nemzeti Sport két kis verset is leközölt az olasz és a svájci meccs között, ebből a második érintette a lausanne-i 90 percet, és a végeredmény ismere­tében nem is jósolt rosszul:

„Unott volt a csatársorunk, hallom,
S gőgös, mint a feszesre fújt ballon.
Nem volt benne a tűznek csak üszke,
nem tudom hát, mire volt oly büszke.
Lausanne-ban is holnap, attól félek,
Hiányzik majd belőlük a lélek.
Ha nincs lelkük, küldeni kell nekik,
Akkor, tudom, a gólt el nem vétik.
Ez a lélek szóljon svájci frankban
(Ez van fent most a valutarangban.)
Akkor majd a táviratok holnap
Nagy, fölényes győzelemről szólnak.”

Merthogy a Genovában ötlet és lélek nélkül poroszkáló támadószekció valósággal megtáltosodott, nem tudni, az otthonról érkező bírálatok tették-e meg a magukét, vagy csak itt jött ki belőlük a tudás, de a Molnár, Orth, Híres belső hármas tagjai egyaránt kétszer köszöntek be Robert Cérésole kapusnak, és 6:1-re megnyertük az összecsapást.

Az olaszok elleni 0:0 után főleg a Braun, Molnár jobbszárny kapott hideget-meleget, de Hirzer és Weisz sem tette zsebre, amit a magyar sportsajtóban kapott, még Orth György volt az, akit úgy-ahogy kihagytak a megsemmisítő bírálatok fókuszából.

„Ez a csatársor elvégezte azt, ami tőle megszokott, s aminél többre sohasem volt és sohasem lesz képes– írta vitriolba mártott tollal a Nemzeti Sport. – Játszott szépen, a mezőnyben tökéletesen, de az eredmény eléréséhez kevés volt az akarata, elszántsága, minden lelkesedést legyűrő határozottsága. Braun óvatossága, Molnár lélek nélküli gépjátéka, Weisz gyenge fizikuma, Hirzer szalmalángszerű föl-föllobbanása nem rakhatta a győzelem koronáját a vasárnapi meccsre, hiába állott mögötte sziklaszilárd védelem, ha egyszer ezek a csatártulajdonságok képtelenek voltak megbirkózni az olasz védelem erényeivel…”

Ehhez képest 1923. március 12-én ezzel árulták a rikkancsok a fővárosban a Nemzeti Sportot, ezt repítette világgá címlapján a lelkes sportnapilap: „Fényes győzelem! Magyarország–Svájc 6:1, félidő 1–0. Alaposan kiköszörültük a csorbát! Molnár, Orth és Hirzer 2-2 gólt lőtt – A védelem most is kitűnő volt, a csatársorban Orth és Hirzer brillírozott – A svájci kapus indiszponáltan védett.”

Jobbszárnyunk olyannyira csipkedte magát a genovai produkciót követő szidalmak hatására („A Braun–Molnár pár nem alkalmas ilyen nagy feladat megoldására...”), hogy Molnár György már a 4. percben bevette Cérésole kapuját. De az igazán ellenállhatatlan magyar futball csak a szünet után következett. Nem tudni, Kiss Gyula mit mondott a fiúknak az öltözőben, mindenesetre amikor Orth az 55. percben megadta a jelet, tíz perc alatt négyet rámolt be az ihletetten futballozó csatársor, avagy 25 perccel a lefújás előtt 0:5 állt az eredményjelzőn.

A 34 találatával egészen 2001-ig svájci válogatottsági gólrekorder Max Abegglen (a korabeli sajtóban két testvére, az I-es Jean és a III-as André között Abegglen II) gólja csak szépségtapasz lehetett, főleg mert Orth gyorsan válaszolt rá, ezzel beállítva a 6:1-es végeredményt. Ami a nemzeti tizenegy akkor alig több mint húszéves történetében (az első hivatalos meccset Ausztria ellen 1902-ben játszottuk) a legnagyobb idegenbeli diadal volt számottevő ellenféllel szemben, tekintettel arra, hogy korábban csak az európai futball perifériáján jegyzett oroszokat (12:0) és norvégokat (6:0) sikerült ennél nagyobb arányban megverni – mindkettőt még a világháború előtt, 1912-ben. Az orosz labdarúgásnak a mai napig ez a legnagyobb veresége.

Magyarország persze már száz éve is a vagy temetünk, vagy ünneplünk hazája volt, hiszen az olaszok elleni meccset követő letargia után egy héttel így írt a Nemzeti Sport arról, amikor befutottak az első hírek Svájcból: „Amikor szerkesztőségünkbe megjött az első telefonjelentés lausanne-i munkatársunktól a grandiózus magyar győzelemről s továbbadhattuk a szívdobogtató, lélekemelő hírt úgy a türelmetlenül kérdezősködő budapesti sportemberek ezreinek, mint a vidék sportgócpontjainak, egyszerre tovatűnt a szívekből a csüggedés zsibbadtsága, s szinte hallani véltük, mint verődnek ritmikus tapsra a tenyerek, mint dobbannak a szívek Lausanne felé: Üdv nektek fiuk! Ez férfimunka volt! Méltó a magyar futballsport nemes tradícióihoz! Köszönet mindnyájatoknak, hogy megérhettük e mai örömet!”

Persze nem lennénk magyarok, ha a 6:1-ben nem találtunk volna kivetnivalót, hiszen például az egyik duplázóról, Molnárról a következő értékelő sorok láttak napvilágot: „Molnár, két góljától eltekintve, ezúttal sem elégített ki”.Hasonlóan gyengének találtatott a középpályára betett Hajós, ugyanakkor „a közvetlen védelem, a két Fogl és Plattkó megismételte genovai briliáns teljesítményét, s ők hárman Orth-tal és Hirzerrel együtt a csapat legjobb emberei voltak.”

A Nemzeti Sport értékelése akkurátusan sorba vette a diadalt eredményező tényeket, amelyek közül a két legfontosabbnak itt is állítsunk emléket. 1. A napok óta tartó eső erősen feláztatta az FC Lausanne pályájának talaját. Márpedig „a csúszós, nehéz pályán fokozottabb mértékben érvényesült a magyar csapat két kiváló tulajdonsága: páratlan technikája és nagy munkabírása”.2. Az is növelte a magyar csapat esélyeit, hogy a játéktér a genovaival ellentétben már a mieink számára ismerős, megszokott méretekkel rendelkezett, sőt talán szélesebb is volt valamivel, mint az ugyancsak nem szűk Hungária úti és Üllői úti pályák, így aztán „Csonkamagyarország reprezentánsai”kedvükre szaladgálhattak, a nehézkes svájciak között volt területük.

A svájciak pedig mélyen meghajoltak a magyar fiúk űrfocija előtt. A Schweizerische Fussball und Athletik-Zeitung egyenesen azt írta: „Mondjuk ki egyszerűen, hogy bizony a magyarok futballt játszanak, futballt, annak minden technikai és taktikai huncutságával, fortélyosságával, amivel szemben mit mutatott Svájc? Ezek a futball játék embriókorszakát nyújtották…”

A 6:1 után az MLSZ-ben is nagy volt a megkönnyebbülés, nem véletlen, hogy a Keleti pályaudvaron ünnepélyesen fogadták az egy nap késéssel hazaérkező küldöttséget, kivonult és kieresztette hangját a Törekvés dalárdája és az Újpesti Dalos Kör is, hiszen Orthék lemosták magukról a szégyent, amit az okozott, hogy már az olaszokat is képtelenek voltak legyőzni…