Címlapsztori: arcpirító amszterdami pofon – tízéves a 8–1!

„Itt a vég!” – írtuk 2013. október 12-i címlapunkon. A megfogalmazás nem volt túlzó, az Egervári Sándor által irányított válogatott Amszterdamban akkora pofonba szaladt bele, hogy a magyar futball hónapokig képtelen volt lábra állni. Megalázó cselek, kiábrándító védekezés, elképesztő Devecseri-öngól, ellenfelét vigasztaló holland játékos – és lemondó szövetségi kapitány.

De kezdjük a legelején.

A holland nagyváros azon a napon a csúnyábbik arcát mutatta. Ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna, és noha arrafelé mérkőzésnapokon divat narancssárgába öltözni, aznap délelőtt három fanatikuson és két kukáson kívül senkit sem láttunk ilyen színű szerelésben mászkálni. Nem úgy este a stadionnál!

PEDIG JOBBAN KEZDTÜNK, MINT ELŐTTE BUKARESTBEN

A világbajnoki részvételt ünneplő drukkerek már a kezdés előtt hatalmas bulit csaptak, a holland zászlók mellett brazil lobogókat is lengettek, miközben a hangszóróból zengett a dél-amerikai utcabálokról ismerős karneváli zene. A vendégszektorban helyet foglaló mintegy ezer magyar ultra ekkor még mosolygósan nézelődött, sőt, a harmadik percben megnyugodva konstatálhatta: válogatottunk nem indította olyan pocsékul a meccset, mint egy hónappal korábban Bukarestben. A románok Ciprian Marica révén már a második percben betaláltak Bogdán Ádám kapujába, a vége 3–0 lett.

Hollandiában tizenhat percig húztuk ki kapott gól nélkül.

Miközben a menteni igyekvő Bogdán Ádám (is) beesett a kapuba, kénytelenek voltunk megállapítani, Robin van Persie fejese nem volt védhetetlen – a magyar együttes már ekkor elindult a lejtőn. Kihasználva védőink tétovázását és Korcsmár Zsolt suta felszabadítását, kisvártatva jött az újabb (fejes) gól, Kevin Strootman könnyedén bólintott a kapunkba. De hol volt még ekkor a vége...?! Védőink ugyan próbálták feltartóztatni a holland támadókat, ám előbb Jeremain Lens, majd a szünet előtt ismét Robin van Persie volt eredményes, az első félidő számunkra egyetlen pozitívuma az volt, hogy Martin Atkinson játékvezető lefújta. De még ekkor sem gondolta senki, hogy a végére a hollandok megduplázzák az addigi négy góljukat.

„SZEGÉNY DEVECSERI, SZEGÉNY MI…!”

Louis van Gaal csapata a második negyvenöt percre sem állt le, és valljuk be, a magyar játékosok is mindent megtettek, hogy szép estét szerezzenek a hollandoknak. Noha a második félidő jól kezdődött – Dzsudzsák Balázs tizenegyesgóljával szépítettünk –, a lendület nem sokáig tartott. Nagyjából semeddig. Robin van Per­sie immár harmadszor talált be Bogdán Ádám kapujába, majd következett Devecseri Szilárd emlékezetes, kínos öngólja.

A Haladás hátvédje Jere­main Lens bal oldali beadásánál teljesen üresen állt középen, ám ahelyett, hogy kifejelte volna a labdát, saját kapujába bólintotta. A mozdulat láttán a mérkőzést a helyszínről közvetítő kommentátor, Gundel Takács Gábor sem jutott szóhoz, halkan mindössze annyit mondott mikrofonjába: „Szegény Devecseri, szegény mi...”

Mi tíz év távlatából annyit tennénk hozzá, a balszerencsés mozdulatnál csak az azt követő pillanatok voltak kellemetlenebbek. Az arcát a fűbe temető magyar bekket Arjen Robben, a Bayern München akkori sztárja próbálta vigasztalni, bátorítani, erőt önteni belé. Az érzés az Amsterdam ArenA újságíróknak fenntartott lelátórészen is pocsék volt, korábbi kollégámmal, Pietsch Tiborral szégyenkezve néztünk egymásra: a hollandok megszántak bennünket...

Mint amikor apa focizik a kisfiával a parkban, hagyja, hadd labdázzon. Kár, hogy ez nem egy játszótéri parti, hanem világbajnoki selejtező volt. Aztán „apa” rúgott még kettőt, Rafael van der Vaart is betalált, a kegyelemdöfést pedig Arjen Robben adta meg, aki szabadrúgásból tekert a jobb felsőbe – számolni is nehéz volt a gólokat.

De legalább fellélegezhettünk: vége lett a mérkőzésnek.

AZ ELMÚLT TÍZ ÉVBEN ELKÉPESZTŐ A FEJLŐDÉS

Csoda helyett soha nem látott vereségbe szaladt bele a nemzeti együttes, minden idők legsúlyosabb kudarcát szenvedte el. Aki 2013. október 11-én a magyar csapatból ott volt az Amsterdam ArenA gyepén, aligha felejti azt az estét. Bogdán Ádám, Vanczák Vilmos, Guzmics Richárd, Korcsmár Zsolt, Kádár Tamás, Koman Vladimir, Hajnal Tamás, Varga József, Dzsudzsák Balázs, Böde Dániel, Németh Krisztián, vagy éppen a csereként beálló Devecseri Szilárd, Elek Ákos és Nikolics Nemanja a mai napig karrierje mélypontjaként emlegeti azt a kilencven percet.

Egervári Sándor utolsó mérkőzése volt ez a válogatott kispadján, a szövetségi kapitány a lefújást követően felajánlotta lemondását, amit el is fogadtak – ezzel a bukással ért véget a 2010 óta tartó Egervári-éra. A csoportkör utolsó fordulójára ugyan matematikai esélyünk maradt a pótselejtezőt érő második hely megcsípésére, ám a megbízott kapitány, Csábi József irányításával hiába győztünk 2–0-ra Andorra ellen, a csoport harmadik helyén végeztünk, és nem jutottunk ki a világbajnokságra. Noha vb-n azóta sem jártunk, a magyar futball kapcsán mégis van mire büszkének lennünk!

Az elmúlt tíz év távlatából elég csak arra gondolni, hogy megjártunk két Európa-bajnokságot. A 2016-os tornán Franciaországban Bernd Storck vezetésével a nyolcaddöntőig jutottunk, míg a 2020-as „össznépi” Eb-n társrendezőként játszhattunk két csoportmérkőzést az időközben elkészülő Puskás Arénában. A portugáloktól 3–0-ra kaptunk ki, a franciák ellen 1–1-et értünk el – Fiola Attila gólja és asztalcsapkodós gólöröme is emlékezetes marad –, míg Münchenben néhány percre voltunk a csodától, ám a Nationalelf Leon Goretzka góljával hat perccel a rendes játékidő vége előtt egyenlített.
A sikereket hosszasan sorolhatnánk, Marco Rossi irányításával ugyanis újabb szép fejezet nyílt a magyar futball történetében, a Nemzetek Ligája A-ligájának halálcsoportjában sorra szereztük a meglepetéseket, Angliában pedig egyenesen történelmet írtunk a wolverhamptoni 4–0-val, a magyar válogatott az „Évszázad mérkőzése” óta egyszer sem győzte le Angliát a szigetországban, tétmeccsen pedig azelőtt sohasem nyert idegenben ellene!

Szombaton Szerbiát fogadjuk Európa-bajnoki selejtezőn, ha nyerünk, újabb Európa-bajnokság kerülne kézzelfogható közelségbe.

Az amszterdami vereségnél keserűbb sportélménye nem volt Egervári Sándornak

A magyar válogatott korábbi szövetségi kapitánya elmondta, hogy a mai napig álmodik a tíz évvel ezelőtti vereségről, de beszélt arról is, mire számít szombaton Szerbia ellen.

– Vezetőedzőként háromszor nyert bajnoki címet – kétszer az MTK-val, egyszer a Dunaferr-rel –, az U20-as válogatott bronzérmes lett 2009-ben az egyiptomi világbajnokságon, szövetségi kapitányként harmincnégy meccsen ült a nemzeti együttes kispadján. Nem kérdés, sikeres edzői pályafutás van Egervári Sándor mögött, ugyanakkor most arról a tíz évvel ezelőtti találkozóról kérdeznénk, amelyet Magyarországon mindenki tragédiaként élt meg – érthetően...
– Ha lenne rá lehetőség, hogy egyetlen meccset töröljek az edzői pályafutásomból, mindenképpen a hollandiai nyolc egyes vereség volna az... – felelte Egervári Sándor, aki 2010 augusztusa és 2013 októbere között 34 mérkőzésen dirigálta a válogatottat, és irányításával a nemzeti együttes 2013. október 11-én, vb-selejtezőn történelmi, 8–1-es vereséget szenvedett Hollandiától. – Már tíz éve annak a mérkőzésnek, de a mai napig álmodom róla, és olyankor leizzadva ébredek. A bölcs kollégák mondják, rúgtunk is nyolcat, kaptunk is nyolcat, aki ennyi időt eltölt az edzői pályán, erre is, arra is van példája. A futball rengeteg csodálatos pillanattal ajándékozott meg, de az is biztos, hogy az amszterdami vereségnél keserűbb sportélményem nem volt. Hozzá kell tennem, az ebből fakadó rossz érzés eltörpül a feleségem elvesztése mellett, vagy hogy az agyvérzésem után mozgáskorlátozott lettem.

– Valóban már a mérkőzés közben eldöntötte, hogy lemond?
– Andrusch Józseffel együtt átéltem Irapuatóban a Szovjetunió elleni nulla hatot, és amikor Hollandia hat egyre vezetett ellenünk, mondtam neki és a többi kollégámnak: ez olyan megsemmisítő vereség, amely után nem kell felelősöket keresni, szövetségi kapitányként nekem kell elvinnem a balhét, éppen ezért lemondok.

– Említette, hogy sokszor álmodik a mérkőzésről. Hollandia akkor a világ egyik legerősebb csapatát alkotta, olyan sztárokat tudott felvonultatni, mint Arjen Robben, Robin van Persie vagy Rafael van der Vaart. Nem lett volna logikusabb lépés kevésbé támadó szellemű csapatot pályára küldeni?
– Sokáig nagyon jól álltunk a csoportban, azonban a brazíliai világbajnokságra akkor lett volna esélyünk kijutni, ha megszerezzük a három pontot, éppen ezért nyerésre játszottunk. Nincs mit szépíteni, betliztünk.

– Az öt évvel ezelőtti agyvérzése óta korlátozva van a mozgásában, de tudom, figyelemmel követi a magyar futball eseményeit. Szombaton nézi a televízió­ban a Szerbia elleni Eb-selejtezőt?
– Nem a tévében, hanem a helyszínen. Az MLSZ nagyon figyelmes, küldi a jegyet, Mezey Gyuri pedig jön értem, és ott leszünk a Puskás Arénában. Nem lesz könnyű mérkőzés, Szerbiának nagyon jó játékosai vannak, nálunk pedig Willi Orbán hiányzik a védelem tengelyéből, ráadásul a keretből többen is kevesebbet játszanak mostanában a klubcsapatukban. Ennek ellenére látok esélyt a győzelemre, biztos vagyok benne, Marco Rossi ezúttal is jó döntéseket hoz. A szövetségi kapitány jó közösséget épített, olyan feladatot ad a labdarúgóknak, amit végre tudnak hajtani, a munkájáról csak elismeréssel lehet szólni. Ami pedig az egészségemet illeti, rendben vagyok, bár a bal kezem nem mozog, sajnos öt éve így van már ez. Sétabottal közlekedem a lakásban és a kertben, átmegyek a szomszédba az unokákhoz, a velük és a gyerekekkel töltött idő mindig sok örömöt ad, és energiával tölt fel.