A 6:3 angol szemmel – N. Pál József publicisztikája

MATT CLOUGH magyarul is nemrég megjelent könyve Marco Rossi előszavával (6:3 – a meccs, amely örökre megváltoztatta a futballt) 222. oldalán – Puskás Ferenc harmadik, „hátrahúzós” magyar góljáról van szó – olvasom: „A magyarok leleménye és gyorsasága nevetségessé tette az angolokat és nehézkes, merev játékukat; mintha egy szempillantás alatt érvényét veszítette volna minden, amit a házigazdák a futballról gondoltak.” Aztán néhány lappal odébb: „A világ egy korszak végének válhatott tanújává. Anglia futballválogatottja többé már nem tekinthette magát a legkiválóbbnak.” Majd a kötet végén: „Visszavonhatatlanul megváltoztatta a futball történetét. (...) Mérföldkő volt a futball globálissá válásában, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a játék nemcsak a pályán, de milliók képzeletében is egyre nagyobb jelentőségre tegyen szert. (...) Kijelenthetjük, hogy az Évszázad mérkőzése volt a valaha játszott legfontosabb és legnagyobb hatású futballmeccs.”

Bevallom: örvendve olvasom e sorokat, s arra gondolok, mit szólnak ehhez „mindenestől modern” hazánkfiai, akik a hetven éve megesett diadalra mint irritálóan sokat hivatkozott, semmit sem érő „barimeccsre” néznek ma csupán. Meg ahhoz, hogy épp egy negyven körüli, már a végképp üzletre fordított világban szocializálódó angol játékimádó írja ezt.

Azért mondom így, mert az író munkájával nem a magyar olvasókra gondolt elsősorban. Matt Clough honfitársai (futball)önismerete javításáért írta a könyvet, s bár a történetben mi is érintve vagyunk vastagon, nem a „mi igazságunkat” kell keresni benne minduntalan. A munka az angol gondolkozás – már-már nemzetkarakterológia – egy szeletével való őszinte számvetés ugyanis, amiből – a labdarúgásra nézvést – mi jövünk ki diadalmasan. Vallom: bár „csak” egy sportágról van szó, így kéne szembenézniük a maguk dolgával más nációknak is!

Senki nagy „fölfedezést”, ismeretlen sztorit ne keressen a könyvben, mondhatnám, a meccsről és körülményeiről új adalékot nem tudtam meg én, sőt, állítom, a történet magyar felére vonatkozóan hibákkal, rövidre zárt kijelentésekkel is terhelt szövegnek nem ez a lényege. Hanem az, ahogy a história nemzetére eső tanulságaival nézett szembe kíméletlenül valaki itt.

A szerző tétele, hogy míg a magyarok nem voltak restek tanulni mástól (a Lánchidat megvalósító Széchenyi István dicsérete az első fejezet), addig az angolok nagyságukra büszkén, „fényes elszigeteltségben” ültek a fenekükön, a felsőbb osztályok által amúgy sokáig lenézett futballjátékot illetően is. Jólesik e reánk nézvést hízelgő gondolat, ám tény, ha összeakadtunk, hét-nyolc gólt lőve vertek minket rendszerint. 1936-ban épp hatot rámoltak be odahaza nekünk kettő ellenében (ezért nem kellett volna Grosicsnak tizenegyest összehoznia Londonban 6:2-es vezetésnél), s hébe-hóba joggal nézték le a futballvilágot alighanem. Szóba se álltak a FIFA-val többnyire, az első három vb-t kihagyták, s mert a játék tőlük származott, hitték, tanulni is csak saját maguktól lehet (Herbert Chapman WM-rendszere volt a példa erre). Ha verés jött (a szigeten kívül!) mindent megmagyaráztak – hideg volt, meleg volt, elfáradtak az utazásban satöbbi –, csak a hazai „szeplőtelenséget” őrizték kényesen a kontinentális ellenfelekkel szemben.

A második világégés és következménye nagy változást hozott, ám a birodalmi tudat megmaradt. Hogy Roosevelt és Sztálin Churchill akaratát Teheránban ('43) és Jaltában ('45) is elsöpörte, nemigen akaródzott tudomásul venni, '47-ben elveszett a „koronagyémánt” India, s megcibálták bizony a FIFA kebelére visszatért oroszlán bajuszát többször is.

Hogy a birodalom és a labdarúgás megroggyanása párhuzamos, az 1950-es vb kudarca mutathatta volna meg (vereség a spanyoloktól és a futballanalfabétának gondolt Egyesült Államoktól is), ám a hazai sajtó és a vezetőség mindent, ami történt, jelentékteleníteni igyekezett. Ráadásul 1950-től '53 őszéig csak Skócia nyert egyszer angol gyepen, s úgy tűnhetett – megváltozott viszonyok között –, a brit öntudat a régi fényében tündökölhet újra.

Új Erzsébet-kor jön (1588-ban a spanyol armadát – világuralmi fordulót hozva a maga idején! – I. Erzsébet flottája győzte le), ez volt a remény. A királynő koronázása (1953. június 2.) közeledtén tömegek vásárolták meg a technika új csodáját, a televíziót. Az FA-kupa soros, Angliában hatalmas presztí­zsű döntőjét már ezen bámulhatta a nép, s ezen látja a november 25-i meccset is majd – erre ritkán gondolunk! S még valami történt, ami a visszahódítható nagyság tudatát még magasabbra szöktette. Épp a koronázás idején terjedt el a hír, hogy az új-zélandi Edmund Hillary (Tenzing Norgay serpával) a világ tetejére lépett, s ez igen fontos volt akkor. Hisz a Himalája legmagasabb pontjának elterjedt nevét – Mount Everest – is walesi mérnök adta, brit birodalmi alattvalónak illett elsőül oda följutni hát, s mert így esett, dagaszthatta e siker a kebleket.

Nem szűnt meg, de – Sztálin márciusi halála után – oldódott a hidegháború, remény gyúlt, hogy az atomháború fenyegetését kezelni lehet. Arthur Miller drámája (Salemi boszorkányok) a mccarthys antikommunista hisztériát leplezte le, a szerző későbbi felesége (Marilyn Monroe) pedig a Playboyban mutatta meg bájait, amit bárki láthatott nyugaton. Nyílni látszott a világ, sok volt a nyomorúság még, de nőtt az önbizalom is. Anglia a maga szövetsége születésének kilencvenedik évfordulóját készült ünnepelni büszke módon.

Az októberben játszott Anglia–világválogatott mérkőzés ennek alkalma volt, 4:4 lett a vége, Alf Ramsey az utolsó pillanatban egyenlített. S ennek – az ünnep vágya alkalmának – szánták a magyarok elleni meccset is, miután Stanley Rous angol futballvezér a svédeket 6:0-ra elgázoló csapatra az előző évi olimpián rácsodálkozott. Hogy jött létre a találkozó, nem tudjuk egészen pontosan, a szerző se tudja – a párt Központi Bizottságának döntéséről beszél, noha ilyen grémium akkor nem létezett –, de a Sztálin halálát követő szabadabb időben létrejöhetett, ahogy áprilisban az ificsapat Belgiumba, májusban a válogatott Olaszországba, majd a skandináv túrára is elmehetett. Lett meccs, lejátszották, már milliók látták a káprázatot, aztán az angol futballtudatban – nem azonnal! – meg a játék történetében is minden megváltozott.

Egy biztos: a sokkot, ami az ünnepre várt angolokat érte, nehéz elképzelni ma már. Látni a tanácstalanságot, ami már a játék első harmadában az otthoniakon uralkodott (4:1 volt a 29. percben) kétségbeejtő lehetett, ám a lefújást követő dörgő taps egy (futball)korszak végének és egy új kezdetének szólt őszintén, egyazon pillanatban.

Hiszem, játéktörténeti fordulat esett meg, ami a modernebb kori labdarúgás kezdőpontja lett, ami nélkül – említi a könyv – se az '58-as brazil, se a holland „totális futball”, se Guardiola Barcelonája nem (így!) jött volna el. Tudom, a jelen „értékvilágának” fogságában élők legyintésével nehéz mit kezdeni, mégis leírom: az évszázad mérkőzésének is nevezett találkozó jelentősége csak saját kora koordinátarendszerében, egy fejlődéstörténeti folyamat kitüntetett pontjaként értelmezhető. Hogy érzékelhető legyen: senki a lelátón ülő vagy a tévé előtt szurkoló lélek nem tudta, de nem is érdekelte, mennyivel lesz gyorsabb, agresszívebb a játék 30, 50, 70 év múlva, a csodát, amit látott, nem a későbbi „elvárásokhoz” mérte – mert nem mérhette! – tehát. Korszakokat, a meccsek intenzitását ezért nem érdemes összevetni, ahogy Mark Spitz és Michael Phelps időeredményeit, Juan Manuel Fangio és Max Verstappen autójának „tudását” sem érdemes. Válogatottunk a világ legjobbja volt a maga idején, a futball egyetemes históriájába – a vizuális média terjedésének is köszönhetően – oly súllyal „szólt bele”, mint egyetlen másik csapat sem addig, s ennek tudatát is őriznünk rendeltetett.

Matt Clough angolként néz e történetre. Egy tanulságos gondolata szerint az önteltség a gyengeség beismerésétől való félelem miatt a tanulás hajlamát bénítja meg. Főbekólintó tapasztalat kellett Angliának, hogy gyarlóságát – s a tanulás elodázhatatlanságát – fölismerje. E folyamatot írta meg a szerző könyörtelenül úgy, hogy – a munka említett, főleg a história magyar részét terhelő hibái ellenére – ennél nagyobb „közvetett” elismerést futballunk ama fejezete tán még sohasem kapott. Örvendjünk neki, s olvassuk okulva e könyvet!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!