Népsport: a svédeknek nagy disznajuk volt

Miközben a II. magyar hadsereg már túl volt a Donnál elszenvedett drámai vereségen, a Kállay-kormány hezitáló politikája miatt pedig Berlinben titokban Magyarország német megszállását készítették elő (1944. márciusában megtörtént), mifelénk viszonylagos béke honolt még 1943 végén is.

Abban az évben novemberig kizárólag idegenben lépett pályára a magyar válogatott – májusban Svájcban nyert 3:1-re, júniusban Szófiában a bolgárok ellen 4:2-re, majd a szeptemberi skandináv túrán Stockholmban a svédeket (3:2), Helsinkiben a finneket (3:0) intézte el. A svédországi meccsre válaszul novemberben az Üllői úton vendégszerepelt a később 1958-ban vb-döntős csapatból a híres, éppen 23 éves Gunnar Grent már ekkor soraiban tudó sárga-kék együttes. Nálunk még az 1954-es csapatból sem volt ott senki az 1943-as találkozón, igaz, a két és fél héttel korábban lejátszott Elektromos elleni edzőmérkőzés második félidejére az edzőpartnerhez beállt bizonyos Hidegkuti Nándor...

Ezen a felkészülési meccsen 6:0-ra nyert Vághy Kálmán válogatottja, amelyben „Vincze és Deák a középcsatár helyén nem elégített ki” – írta a Nemzeti Sport. A magyar futball egyik legnagyobb gólgyárosának, az akkor még a Szentlőrincet erősítő Deák Ferencnek úgy látszik, nehéz volt meggyőzőnek lennie, hiszen „nem kielégítő” játékkal 45 perc alatt két gólt lőtt. (A hivatalos bemutatkozásra egészen 1946-ig várnia kellett, az első négy mérkőzésén összesen tíz gólt szerzett, mégsem jutott neki húsznál több lehetőség címeres mezben, igaz, a rezsim és főleg Sebes Gusztáv nem igazán szívelte az előbb fradista, majd kényszerből dózsás, egy siófoki affér keretében ávósverő Bambát...)

A november 7-i meccs előtt még a Kispest (7:2) és a Csepel (2:1) ellen is játszott egy jót a válogatott keret, a kispestieknél kifejezetten jól mozgott, de gólt nem lőtt egy 16 és fél éves srác, bizonyos Puskás Ferenc, míg a csepeliek szépítő gólját a második félidőre az ellenfélhez beálló Szusza Ferenc szerezte. A keret közvetlenül a magyar–svédet megelőzően vidéki „rejtekhelyre” vonult, és csak a kezdésre utazott vissza a fővárosba. Vághy Kálmán ekkor már öt nagyváradi játékosára is számíthatott, igaz, az egyik legnagyobb ász, Bodola Gyula gyenge bajnoki formája miatt kikerült a kapitány fókuszából.

Ettől függetlenül minden adva volt ahhoz, hogy az év egyetlen hazai válogatott meccse igazi futballünnep legyen, az Üllői úton maga Horthy Miklós is tiszteletét tette. „Negyed háromkor felmorajlik a tömeg: a Kormányzó úr érkezett meg. Hatalmas ünneplés fogadja...”

Ez volt aznap az utolsó ünnepelnivaló, hiszen már a 15. percben vezetést szereztek a svédek, a szünetig kétszer egyenlítettünk (mindkétszer a fiatal, még nem egészen húszéves Szusza Ferenc), ám a második félidő azonnal kapott góllal indult, gyorsan jött a negyedik, a hajrában pedig további háromszor találtak be a svédek, akiknek ezen a napon minden sikerült. A nagy Gunnar Nordahl 33 válogatott meccsének 43 góljából itt szerzett kettőt.

A korabeli sajtó persze talált némi mentséget, amikor azt írta, hogy a játék képe egész mást mutatott, mint amire az eredményből következtetni lehetne. „A magyar csatársor szépen szövött támadásokkal közelítette meg számtalanszor a svéd kaput, néha perceken keresztül a svéd tizenhatoson belül pattogott a labda, azonban a csatársorunk nem tudta áttörni a svédek lelkesen küzdő, sokszor hét emberből álló védelmi falankszát.          ”

A svéd kapus, a rutinos Gustav Sjöberg (ott volt az 1938-as vb-n, de ellenünk nem ő védte a kaput az 5:1-re végződő elődöntőben) az első percekben a frászt hozta a társaira, ám a folytatásban szinte mindent védett. A játékot a hét kapott gól ellenére egybehangzóan a magyar csatársor és a svéd védelem harcaként jellemezték. A vereséget a magyar hátvédek hihetetlenül gyenge játéka okozta. Mert „akkor futottak el mellettünk a gyors svéd csatárok, amikor akartak”.

„Volt már úgy máskor, hogy az ellenfél vezetett a magyar csapat ellen, a magyar csapat aztán nem adta fel a harcot és végül győztesen került ki a mérkőzésből. Most 4:2 után valahogy feladta, sok-sok támadás ugyanis nagyon ártatlan görögtűz jellegű volt. Nem volt benne meggyőző erő, a magyar csapat harci szelleme ezúttal bizony nem volt »zürichi«...”– írt a mérkőzés után tárgyilagosan a Sporthírlap. „Vághy azt hitte, a svéd kisfiúkkal szemben így is nagyfiúk leszünk. A svédek azonban átengedték nekünk a kisfiú szerepét. Mert ők ilyen udvarias fiúk”– mártotta vitriolba a lap a tollát a kapitányi értékelésnél.

Amúgy pedig ugyancsak a magyar támadójáték balszerencsébe oltott impotenciáját láttatta a súlyos kudarc legfőbb okának: „Az első félidőbeli négy kapufa nem mentség, még csak nem is szépségtapasz. Az ember eltűnődik, mennyivel könnyebb eltalálni azt a nagy kaput, mint azt a keskeny kapufát.           Sajnos, a mi csatáraink nem voltak azon az állásponton, hogy jobb egy csúnya gól, mint négy szép kapufa. Bezzeg azok a csúnya svédek nem pályáztak kapufababérokra. Nekik a csúnya gól is megfelelt. Szép gól? – az is jó...”

Svédországban először el sem hitték, hogy Budapesten 7:2-re nyert a csapatuk, és amikor kiderült, igaz a hír, egyből az 1924-es olimpián a belgák felett aratott valószínűtlen 8:1-hez hasonlították az Üllői úti diadalt. Carl Linde, a nagy tekintélyű svéd edzőfejedelem egyenesen ezt írta az Idrottsbladetban: „Jobb lett volna, ha csak 4:3-ra vagy 3:2-re nyerünk. Most mindenki azt hiheti, hogy a svéd csapat fantasztikusan jól játszott, vagy azt, hogy nagyon nagy disznaja volt. Az előbbit nem hiszik azért, mert látták itt Stockholmban a magyar csapatot, s nem hiszik el, hogy a svéd csapat ennyivel jobb lehetett. Tehát a disznó mellett kell maradnunk. Pokoli nagy disznónk lehetett!”

Balszerencse ide, svéd „disznó” oda, Vághy Kálmán a svéd meccs után szinte rögtön lemondott a kapitányi tisztségéről. Arra a kérdésre, hogy mi lesz, ha az elnökség nem kíván a távozásával foglalkozni, csak ennyit mondott: „Ez engem nem érdekel. Én hibáztam, s nem maradhatok a helyemen...”     

Nos, az élet írta a forgatókönyvet, ugyanis csapatunk (hiába írta a Sporthírlap november végén, hogy      „jövő áprilisban a bolgárok, májusban pedig a svájciak játszanak Budapesten. Június első felében svájci-svéd portyára megy a labdarúgó-válogatott...”,legközelebb csak több mint másfél év múlva, 1945. augusztus 19-én, azaz 551 nappal a magyar–svéd után lépett pályára. A Svédország elleni csapatból négyen maradtak (Sárosi Béla, Szusza, Zsengellér és Egresi), a kapitány az új idők szavára hallgatva ekkor már a volt Vasas-edző, Gallowich Tibor volt.