Népsport: sztahanovista világbajnoki potyázó

Mit keresett Pióker Ignác, az Egyesült Izzó lakatosgyalusa a magyar futballválogatott delegációjában az 1954-es világbajnokságon?

A kérdés költői, a korabeli politikai gondolkodás logikája szerint az országos hírű sztahanovistának éppúgy ott volt a helye a Magyar Népköztársaságot képviselő társaságban, mint a pályán a néphadsereg őrnagyaként száguldó Puskás Ferencnek, az országgyűlési képviselőként időnként a játékvezetőt is interpelláló Bozsik Józsefnek vagy a kommunista pártfunkcionárius szövetségi kapitánynak, Sebes Gusztávnak.

A Bánát ma Romániához tartozó vidékén, Temesrékáson (a mai Temesrékason, románul Recason) 1907-ben született, Budapesten 1988-ban elhunyt munkásember-politikus vitrinje az évtizedek során zsúfolásig telt vörös szalagos kitüntetésekkel: megkapta a Kossuth-díj ezüst fokozata mellett a Szocialista Munka Hőse, a Magyar Népköztársaság Érdemrendje, a Munka Vörös Zászló Érdemrend, az Április Negyedike Érdemrend, a Munka Érdemrend arany fokozata, a Magyar Népköztársasági Érdemrend V. fokozata, a Magyar Munka Érdemrend bronz fokozata, a Munka Érdemérem, a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem, Magyar Élmunkás, az okleveles, jelvényes sztahanovista, a Szakma Legjobb Dolgozója, a Kiváló Feltaláló arany fokozat, a Kiváló Feltaláló ezüst fokozat, a Gépipari Szakma Kiváló Dolgozója és a Kiváló Dolgozó elismerést. A tizenöt gyermekes munkáscsalád tizenkettedik sarjaként született dolgozó megbecsültségét aligha lehetett volna fokozni, Pióker elvtársat tenyerén hordozta a hatalom, a verejtékes munkától (és durva hóhérkötéltől) barázdált nagy tenyér pedig 1954 nyarán éppen Solothurnba tette le, a magyar válogatott svájci vb-szálláshelyére.

Meghökkentő látni a torna heteiből fennmaradt fényképen, hogy a 47 éves sztahanovista mennyire közel férkőzött a játékosokhoz, szinte tiszteletbeli csapattársként vett részt az együttes életében. Meggyőződhetünk a zavarba ejtő vegyülésről akkor is, ha fellapozzuk a Népsport 1954. július 10-i számát, amelyben a jeles VIP-vendég már a világbajnokság heteinek tapasztalatait, Puskás Ferenc csapatkapitány kétmérkőzéses kényszerpihenőt hozó sérülését és a Nyugat-Németországtól elszenvedett 3–2-es döntőbeli vereséget is kiértékelte.

„Minden másképp lett volna, ha Puskás nem dől ki a nyugatnémetek elleni első mérkőzésen. A csapat egységének megbontására vezetett ez a baleset, és bár a brazilok és uruguayiak ellen harcos erényeket csillogtatott a csapat, végül is a fáradtság, az idegi, lelki letörés erősen megmutatkozott a döntőn. Én ott ültem Öcsi mellett mind a brazilok, mind az uruguayiak elleni mérkőzésen. Rossz volt nézni, mit szenvedett. Hol szidta, hol dicsérte társait, kibírhatatlanul fájt neki, hogy nem játszhat. Sokat beszéltem vele és a többiekkel is, s megértem Öcsit, hogy ő, a csapatkapitány, aki számtalan nagy diadal részese volt, nem akart kimaradni a döntőn résztvevő együttesből. Valóban nem ártott volna, ha nagyobb önuralma van, de tény, hogy Öcsi teljes bátorsággal vállalta a játékot, nem tudta önmagát meggyőzni arról, hogy nincsen teljesen rendben.”

Ha kérdezték, Pióker Ignác valódi szakértő módjára nyilatkozott az évek során a sajtónak bármilyen futball- (és nem futball-) témában. Márpedig kérdezték bőszen, előszeretettel fejtette ki álláspontját a Népsporttól a Szabad Ifjúságon át a Labdarúgás folyóiratig mindenkinek. Volt véleménye a svájci világbajnokság után a rebesgetett Puskás–Kocsis ellentétről, Sebes Gusztáv taktikai döntéseiről, de még az Országos Testnevelési és Sport Bizottság felelősségéről is. A népi demokrácia szuperhőse, aki a gyalupad mellett 1949. december 21-én szédületes országos rekordot ért el 1470 százalékos termelési mutatóval, természetesen Svájcban is megmaradt a kétkezi munkások sarló-kalapácsos apostolának.

Nem véletlenül címezték neki a levelet a solothurni Hotel Kronéba a Vacuumtechnikai Gépgyár dolgozói, akik boldogan tudatták a messzi svájci földön vitézkedőkkel, hogy a labdarúgó-válogatott erőfeszítésein felbuzdulva a döntő közeledtével világbajnoki műszakot hirdettek. A propagandahatás működött, már a nagy nap első három órájában lenyűgöző statisztikákat produkált a brigád:  „Az esztergályosok közül Táli János és Ferkel Miklós a mezőgazdaság számára készülő fejőgépszivattyú alkatrészek készítésénél minőségi munkával 170 százalékos teljesítményt ért el, Lukács István és Gyarmati Béla pedig a szivattyútelepek megmunkálásánál selejtmentesen 202 százalékra teljesítette előírt feladatát.”

Hosszasan idézhetnénk a szocializmus évtizedeinek időszakából a Pióker Ignáctól megjelent szavakat, amelyek többnyire valamiféle erkölcsi magabiztosságot sugárzó, javító kritikával élő, sportügyekben is előszeretettel moralizáló szemléletmódot tükröztek, és magvas gondolatokat hirdettek a szorgalom, a sportszerűség, a tiszta játék témájáról. A munka rendíthetetlen hőséről a vasfegyelem elvét képviselő, mégis emberséges hangon szóló interjúalany alakját mintázták a riportok, cikkek szerzői, és a sztahanovista nyilvánosságnak szánt tanításával könnyen egyet is lehetett érteni. Már csak az nem világos, hogy aki ennyit dolgozik, termel, túlórázik, annak mikor jut ideje sportolni vagy mérkőzésre járni – ugyanis a főszereplő életét első éveitől kezdve végigkísérte a testmozgás és a sportszeretet.

„Temesváron gyerekeskedtem – beszélte el Náci bácsi a Népsportnak 1967-ben. – A futballal kezdtem, mint a legtöbb fiatal. Egyszer azonban nekem már nem jutott felszerelés és nekiálltam futkározni. Meglátott egy edző. Megkérdezte, hogy volna-e kedvem máskor is futni. Igent mondtam, így lettem atléta. Pedig futballozni sem lett volna rossz az akkori Temesvári Kinizsiben. Ott játszott az én időmben Táncos, a Ferencváros későbbi híres szélsője. Nekem azonban nem jutott futballcipő, de végül is nem bántam meg, hogy futó lettem.”

Már csak azért sem kellett sajnálkoznia a váltás miatt, mert atlétaként szép sikereket élt el, az 1500 méteres táv specialistájaként már 1928-ban Temesváron hírnevet szerzett, később azonban az újpesti időszak hozta meg neki a legszebb sikereket. Az UTE 4x1500 méteres váltófutásban 1933-ban országos bajnokságot nyert, mégpedig a Sárvári, Pálfi, Juhász, Sárosi négyessel. Hogy hol van köztük Pióker? Pálfi neve alatt: hiába tiltakozott édesapja („Tizennégy testvérednek bezzeg jó volt a Pióker név...”     ), a korabeli erőltetett magyarosítási lázban a gyalus-sportoló sem kerülhette ki az átmeneti névváltoztatást.

Ám érték ennél nagyobb traumák is. Politikai pályafutása és előélete alapján talán nem meglepő, hogy 1956 őszének kárvallottja lett. Surányi András és Hernádi Miklós Aranycsapat című 1982-es dokumentumkötetében olvassuk vallomását arról, hogy a forradalom hevében a munkaverseny győzteseként ellene fordultak, és darabokra törték gyalugépét, lakásának ajtaját, ablakait pedig négy kézigránáttal kirobbantották. „Annyi hasznom volt a munkaversenyből – mesélte – ,hogy először kaptam két-három nagy pofont a villamoson, soha nem tudtam megköszönni, hogy kitől. Azt mondták, te vagy az a híres Pióker? S ütöttek, jó napot. Kilencszázötvenhatban, amikor bementem a Vasas Izzó klubhelyiségébe, megfogták a frakkomat s azt kérdezték, maga az a nagy Pióker? Mondom, hogyne, 173 centi vagyok. Akkor a másik azt kérdezte, hogy maga volt a pártnak a reklámembere? Mondtam neki, hogy honfitársam – akkor honfitársak voltak –, én nem tehetek róla, hogy csinosabb és szebb vagyok, mint maga, és engem reklámoztak.”

A negyedszázaddal a forradalom után készült interjú végén mégis nosztalgiával gondolt az 1950-es évekre, különösen, ha összevetette az 1980-as évek általános légkörével.

„Abban az időben mi voltunk az élenjáró dolgozók, sztahanovisták. A Puskás, a Kocsis meg a Bozsik, ezek voltak az élenjáró futballisták. Azóta egy kicsit lankadt a munkaverseny, kicsit romlott a futball. (...) Akkor tudtak futballozni, s akkor a politika is az után irányult. Ma nem tudnak futballozni, s körülbelül úgy is dolgozunk a gyárban is. Hát itt, ha végignézem benn a gyárban az embereket, egy rossz meccs után összeállnak és elmesélik, hogy ez ezért, azért, meg amazért nem működött. Akkor arról beszélt mindenki, hogy milyen jó hangulat volt és milyen jól játszanak. Próbáljuk visszaidézni azt, és próbáljuk egyszer elérni a magyar sportban, hogy ki hogyan játszik, annyi prémiumot kapjon. Munkapad mellett is úgy van. Ki mennyit dolgozik, annyi pénzt kap.”

Egyszerű ez, mint az ötéves terv.