Oktattuk a tanítómestert, az angolok nem voltak otthon

A következő pedig a politikáé – ne feledjük, a Rákosi-diktatúra csúcspontján vagyunk. Hegyi Gyula, a sporthivatal elnöke nem igazán hitt benne, hogy lesz meccs, mindenesetre tolmácsolta az ötletet Farkas Mihálynak. A honvédelmi miniszter garanciát kért arra, hogy nyerünk, ezt persze Barcs nem adhatta meg.

A következő lépcsőfok Rákosi Mátyás pártfőtitkár volt. És itt idézzük Sebes Gusztávot. Az Örömök és csalódások   című könyvében ezt írja:   „Magához rendelt Rákosi Mátyás. A fogadtatás nem volt a legbarátságosabb. Szavaiból kiérződött, hogy »befűtötték« őt. Azzal kezdte, hogy: »Maga ellen sok a panasz, nem illeszkedik bele a kollektívába, önfejű. Például ki adott engedélyt az angolokkal való mérkőzésre? És mit fog csinálni, ha nem engedélyezem?« Nagy nehezen sikerült meggyőznöm, hogy minden ország labdarúgóinak álma az angol válogatott elleni játék. A mi részünkre különösen fontos, mikor a nyugati propaganda a vasfüggöny legendájával áltatja az olvasóit. »És mi lesz, ha kikapunk?« – kérdezte. »Ez előfordulhat – válaszoltam –, kontinenscsapat még nem győzött angol válogatott ellen Angliában. Remélem, a magyarok lesznek az elsők.« »Hát, jó lesz vigyázni!« Ezzel búcsúzott el tőlem Rákosi Mátyás, nem a legkedvesebb hangon.”

Így indult. És most ugorjunk 1953 novemberébe, amikor már túl vagyunk a svédek elleni nem éppen sikeres főpróbán (Népsport, november, 6.), a 2:2 után mindenki intett, figyelmeztetett London jegyében.

A csapat pedig készült. Az itthoni utolsó edzőmeccset a Kőbányai Dózsával vívta (9:1), a népligeti Vasas-pályát ismét kiszélesítették (74 méter), angol labdával játszottak, de a szélsők nem használták ki a teret. Délben volt a mérkőzés, mert este, november 19-én már indultak is a fiúk a hosszú útra.

A Keleti pályaudvaron a búcsúztatók hada, mindenki okos, adta a tanácsokat. „Szinte olyan érzése támad az embernek, mintha több száz főnyi labdarúgótudós oktatna itt 18 zöldfülűt” – írta a Népsport. Bécsben egyórás várakozás, a játékosok melegítőt öltöttek, s könnyedén futkároztak a peronon. Aztán Párizs – a közbenső állomás.

És egy propagandameccs a Renault-gyár csapata, a CO Billancourt ellen (18:1). Belépés csak meghívóval (!), de így is összejöttek ötezren, egymást zavarta a sok fotós és filmes, és már itt is sporttörténelem: „Alighanem ez az első edzőmérkőzés, amit távolbalátón is közvetítenek” – írta a Népsportban a főszerkesztő-tudósító Feleki László. És arról is beszámolt, hogy miért éppen Billancourt: „Megható jelenet volt, amikor a baráti vacsora során bejelentették, hogy Sebes Gusztáv, a Renault-gyár egykori munkása kíván szólni.”

Aztán már London. A Cumberland Szállóban felkészültek a magyarok ellátására. Az igazgató elmondta, hogy paprika, szalámi, tokaji várja magyar vendégeket, akik végül egy cseh vendéglőt választottak, „ahol jól ismert »közép-európai« ételeket készítenek”.

Az angol lapok igyekeztek bemutatni a magyar futballistákat. Puskás Ferenc „sokak szerint a világ első számú labdarúgója”, Kocsis Sándorról azt írták, hogy „ilyen nagyszerű fejeseket még nem is láttak”, Bozsik József „a veszély embere, Lóránt Gyula pedig „igazi angol »stopper« játékot játszik”.

Abban valamennyi lap egyetértett, hogy az angolok nyernek, csak a meccsen a kispadon ülő Walter Winterbottom volt visszafogott: „Odáig már eljutottunk, hogy a játékosainknak nem szabad nyilatkozniuk mérkőzés előtt a várható eredményről. De még mindig sok a tennivaló. Az újságolvasástól kellene őket eltiltani.”

A meccs napján Feleki László plasztikusan foglalta össze a lényeget: „Öt napja vagyunk már úton. Láttuk az Alpokat, a Notre Dame-ot és a Piccadillyt. Ettünk ropogós francia kenyeret és cigarettapapír vékonyságú angol pirítóst. Fogócskáztunk Salzburgban, játszottunk Billancourt-ban, részt vettünk fogadásokon, sétáltunk a Champs-Elysées-n és az Oxford Streeten. Fizettünk svájci és francia frankkal, osztrák és angol shillinggel. Sok-sok mindenről beszélgettünk, nevettünk régi Csortos-történeteken és mai Sándor-történeteken. Aludtunk mozgó és álló ágyban, beszéltünk magyarokkal, franciákkal, osztrákokkal, angolokkal... Eléggé változatos napokat éltünk át rohanó iramban és abban a feszültségben, amelyet egy állandóan ható kérdés okoz: mi lesz az eredmény?”

A tudósító sokismeretlenes egyenlethez hasonlította mérkőzést, hiszen „a mieink még nem láttak angol csapatot, nem játszottak angolok ellen. Nem voltak Londonban, nem látták a Wembley Stadiont.” Ugyanakkor a csapat valamennyi tagja játszott már egészen kiválóan, még azok is, akik aktuálisan nincsenek a legjobb formában. Kérdés: „Tud-e tizenegy játékos formája tetőfokán játszani egy mérkőzésen, létrehozható-e ez a ritka egyidejűség?”

A mérkőzés napján a törzshelynek kiválasztott cseh vendéglőben már fél tízkor összegyűlt a csapat. Zakariás József szerint:  „Idegesek voltunk. Az utolsó ebéd, amely a taktikai megbeszélés után volt, egy kicsit elütött a többitől. Puskás Öcsi például nem szólt egy szót sem, csak merengve hallgatott. Aki ismeri Öcsit, tudja milyen nagy szó ez.”

Ami a taktikát illeti, Sebes nagyon felkészült. Példa rá Bozsik és Hidegkuti Nándor feladata. Bozsik: „Kulcsember, vele meg lehet nyerni a mérkőzést. Elöl lefogják az angolok a támadóinkat, de őt nem fogják le. Az üres területeken, a résen át Bozsik előre tud törni, ügyeljen rá, hogy idejében adja le a labdát. Ha helyzetbe jut, habozás nélkül lőjön, de sohase feledkezzék meg a védőfeladatáról.” Hidegkuti: „Az elején előretolt középcsatár lesz, hogy az angolok azt higgyék, hogy mi is így játszunk. Aztán majd hátrább helyezkedik és hátulról indul. Arra vigyázz, Nándi, hogy kitöréskor a kapust kell figyelni, mit csinál. Amint kiindul, amint megmozdul, lőni kell. A svédek ellen az volt a baj, hogy nem nézted a kaput...” Ma már tudjuk, mindkét fegyver ült.

A csapat londoni idő szerint háromnegyed tizenkettőkör (kezdés: 14.15) indult ki a Wembley-be. Autóbusza előtt rendőrmotorosok biztosították zavartalan haladást. „Az öltözőbe érve, Sebes Gusztáv kinyitja az aktatáskáját s mutatja a játékosoknak, hogy az tömve van frissen érkezett táviratokkal. Arra most nincs is idő, hogy felolvassák őket. Majd a mérkőzés után. »Úgyis tudjátok, hogy mi van bennük, mit kérnek tőletek az otthoniak«” – mondta. Tényleg tudhatták, mert rengeteg üzenet érkezett itthonról.

A kezdés előtt tíz perccel vonult ki a két csapat a pályára, s az üdvözlések, bemutatások után útjára indult a labda.

És másfél óra múlva világraszóló sikert ünnepelhetett a társaság (a lényeg keretes írásunkban). És persze az egész ország. Olyan mérkőzés volt ez, amelyen  „már azt is megtapsolta a közönség, ha egy angol játékos partra tudta rúgni a labdát. Ez volt ugyanis az egyetlen esélye, hogy angol játékosnak tapsoljon, ha az egyáltalán hozzá tudott jutni a labdához.”

Hogy volt feszültség a magyar futballistákban, az már a lefújás után derült ki. Hidegkuti Nándornak fájt a feje, panaszkodott, azt mondta, olyan idegfeszültségben volt, hogy a mérkőzés végén nem is tudta, hány gólt lőtt tulajdonképpen. Mások is panaszkodtak fejfájásra, ami csak lassan múlt el. De elmúlt, így mindenki felszabadultan nyilatkozhatott. Tisztelve az ellenfelet. Kocsis például így felelt a kérdésre, hogy melyik volt a mérkőzés legjobb pillanata: „Amikor lefújták...! Akkor már nem lehetett elveszíteni!”

Az angolok – becsületükre legyen mondva – megemelték a kalapjukat a magyar csapat előtt, a földig hajoltak előtte. Rous főtitkár például honfitársai közül a himnuszokat játszó zenekart tartotta a legjobbnak.

Az Empire Poolban megtartott banketten Sebes kapitánynak volt mire szerénynek lennie. Elmondta ugyanis, hogy a futball meghonosításában nálunk jelentős szerepet játszottak angol játékosok és edzők, akiknek utólag is megköszönte a segítségüket. A bankett után újabb feladat: a nagy ködben a csapat busza nem tudott haladni, így földalattival kellett hazamenniük a győztes ifjaknak, jó későn kerültek ágyba. Még így is csak nehezen aludtak el, sokáig beszélgettek az egy szobában lévők – mi tagadás, volt miről.

Másnap a Népsport vezércikkben köszöntötte a diadalt.  „E pillanatban még fel sem lehet mérni ennek a győzelemnek a teljes sportbeli értékét és jelentőségét” – kezdődik az írás, amelynek a vége már politikai szándékú csúsztatás: „Hála és dicséret a győzteseknek, dicsőség a hazának, amely ilyen fiakat nevelt!” Természetesen a „szocialista” hazának, miközben, ha megnézzük a játékosok születési évét, kiderül, hogy a teljes kommunista hatalomátvételkor (1948) már jócskán felnőttek voltak.

És ha már újságok. A Daily Mirror Puskást állítja a középpontba, olyannyira, hogy szerzőként tünteti fel a véleményét közölve. Érdemes idézni az írásból, mert a hozzáállása jellemző volt valamennyi klasszisunkra: „Amikor kisgyerek voltam, szívesen rugdaltam az utcán a köveket, de mindig arra törekedtem, hogy egy fát vagy egy másik követ eltaláljak vele. Ez rosszat tett a cipőmnek, de jót a fejlődésemnek. Ha ma meglátok egy kis követ az utcán, még most is nekicélzom valaminek. Ez még mindig jót tesz nekem. Mert ha egy játékos labdába rúg, minden rúgásának valami szándéka, célja legyen, irányítsa a rúgást.” Azt is elárulta, mi vezetett volna célra az angoloknál:  „Egy kicsit tartani kellett volna a labdát és csak akkor odaadni egy másik játékosnak, amikor az már jó helyzetben várta. Mindössze egy angol játékos volt, aki nem hibázott ebben. Igen, ez Stanley Matthews volt.” Matthews, aki a mérkőzés előtt kihagyta csapata, a Blackpool bajnokiját Manchesterben (1:4), hogy pihent legyen. Harmincnyolc éves volt ekkor.

Hogy itthon mi volt már a lefújás utáni pillanatokban – leírhatatlan. Jellemző, hogy késő este rengetegen várták, hogy utcán legyen a Népsport. A lapot pillanatok alatt szétkapkodták, az újságárus pedig:  „Hát nemcsak annak a Merricknek, hanem nekem is befűtöttek Öcsiék. Nyugodtan mondhatom: nagy volt a tolongás a kapum előtt.”

Az pedig már politika, hogy azonnal munkaversenyt hirdettek a 6:3 tiszteletére. Igaz József, a Magyar Pamut sztahanovista brigádvezetője kezdeményezte, ígérte, hogy csapata egy héttel a londoni diadal után 6:3-as műszakot tart: „Minden eddigi teljesítményünket felül akarjuk múlni, mint ahogy labdarúgóink is felülmúlták minden eddigi teljesítményüket Londonban” – magyarázta. Rengetegen csatlakoztak, de emberibb volt, hogy több bányában a diszpécser szobájában működött a rádió, a mérkőzés állását pedig a föld mélyébe igyekvő csillékre írták rá, hogy tudomást szerezzenek róla a bányászok.

A csapat pedig elindult haza. Ismét párizsi kitérővel, s egy bemutatómeccsel (16:0) az USM Malakoff pályáján. Másnap a Racing–Cannes másodosztályú bajnokit (2:1) nézték meg a fiúk, a szünetben a rendezők kérésére levonultak a játéktérre és fogadták a 25 ezer főnyi közönség ünneplését.

Aztán már indulás haza. Bécsben újra várakozott az Arlberg-expressz, a Westbahnhofon az osztrák szövetség köszöntötte a londoni győzőket. Hegyeshalomnál már ezrek ünnepelték a csapatot. Mosonmagyaróváron nem állt volna meg a vonat, de az emberek ellepték a síneket, így kénytelen volt megtorpanni. Aztán Győr, Komárom, Tata, Tatabánya – mindenütt tömeg. Jókora késést szedett össze az Arlberg, de ahogyan egy vasutas megjegyezte: „Persze hogy késnek, hiszen minden állomáson »lecsókolják« őket a vonatról...”

A Keletiben a párt, a kormány, az Elnöki Tanács nevében beszélt Kristóf István (akkor éppen szakszervezeti vezér), a szöveget inkább hagyjuk. Puskás válaszolt: „A svédek elleni döntetlen után egy kis baj volt az önbizalmunkkal. De ez a nagy szeretet, amelyet már a búcsúztatáskor tapasztaltunk és amely ezer és ezer távirat formájában keresett fel minket Londonban, magabiztossá tett bennünket.” Aztán pedig mindenki ott tolongott a játékosok körül, a Népsport megfogalmazásában: „Budapest népe, az ország népe szívére ölelte győztes fiait.”

Feleki László értőn elemezte a mérkőzést. Először is elmagyarázta, miért Az évszázad mérkőzése: „Nem arról van szó, hogy önző okokból, csak a magyar siker miatt vagyunk hajlandók ezt a találkozót Az évszázad mérkőzésének elismerni, hanem arról, hogy éppen a magyar győzelem emelte ki ezt a találkozót a többi közül, éppen a magyar győzelem jelenti most már azt a mérföldkövet, amely egy hosszú, majdnem százéves korszakot fejez be, éppen a magyar győzelem tett pontot egy páratlanul hosszú sorozat végére.” Az angolok első hazai veresége után  „az a hatás, amelyet sikerünk gyakorolt az angol közvéleményre, legalább annyira meglepett minket, mint az angolokat a magyar csapat megsemmisítő győzelme”.

Ami pedig a szakmát illeti, csatárjátékunk alapelveiben látta a lényeget:
„1. A labda gyorsabb, mint az ember! (A magyar játékosok főleg a labdát futtatták. A labda nemcsak gyorsabb, hanem kevésbé is fárad el...)
2. Ha nincs nálad a labda, helyezkedj jól! (Nemcsak az játszik, akinél a labda van, hanem az is, akinél lesz.)
3. Kétszer ad, ki gyorsan ad! (Ahogy az egyik angol lap írta: a magyarok nem hisznek a labdacipelésben.)
4. Ne ragaszkodjál a posztodhoz! (Az angolok joggal panaszkodtak, hogy az öt magyar csatár néha úgy összekeveredett a pályán, hogy a szegény angol védők nem tudták, kit kell fogniuk, öt magyar »mindenes« mozgott a pályán.)
5. Lőtávolból lőni kell! (Ez volt a legnagyobb meglepetés az angoloknak. Nemhiába dolgoztuk ki a helyzeteket. Be is lőttük őket.)”

Ez után a mérkőzés után a magyar válogatott minden meccsén esélyes lesz, azaz, „nem bújhat meg az esélytelenség homályában”. Minden alkalommal bizonyítania kell, azaz  „a legnehezebb, a legnagyobb, a legveszélyesebb ellenfél mindig – a soron következő!”.

Feleki ott volt Londonban az 1936-os angol–magyaron is, amelyen kikaptunk 6:2-re, de mindenki elájult, milyen jól játszottunk. De nagyon kikaptunk. Összehasonlította az akkori játékosokat az 1953-asokkal, s kiderül, hogy aktuálisan Bozsik, Hidegkuti és Puskás áll magasan a régiek felett. „Bármennyire is tiszteljük és elismerjük Lázár Gyula és Dudás János magas tudását, Bozsik mindkettőjüknél jobb. Ritkaság az egész világon, hogy egy játékosban annyira együtt legyen minden fontos tulajdonság, mint Bozsikban. (...) A világszerte ismert, bohém természetű Cseh II László a nagy magyar csatárok közül való volt, Hidegkuti azonban túlhaladta őt. Ugyanolyan nagy tudású, okos, ragyogóan cselező csatár, mint Cseh II volt, csak gyorsabb, jobban lő és állóképesebb. Nagyobb feladatok megoldására képes. (...) Puskás vitán fölül nagyobb tudású csatár, mint Zsengellér Gyula volt. (...) Zsengellér ugyanis válogatott mérkőzéseken rendszerint elmaradt a várakozástól. (...) Puskás esetében éppen fordítva áll a dolog. Játszhat bajnoki mérkőzésen akármilyen közepes formában, a válogatott mérkőzésen mindig felemelkedik a feladat nagyságához. Nem volt még a magyar labdarúgásnak olyan csatára, aki minden más kiváló tulajdonsága mellett annyira magával tudta volna ragadni az egész csapatot, mint Puskás.”

És van még valami, ami összekapcsolja az 1936-os és az 1954-es csapatot. Egy hagyomány, másképpen a szabadidő úgymond hasznos eltöltése – amikor még nem feltétlenül a telefonok voltak okosak: „Az még csak hagyján, ha egy labdarúgó nem elég gyors vagy »féllábas«. De ha nem tud ultizni, előbb-utóbb lemorzsolódik a sportágból.”