Bíró, talaj, balszerencse – Ballai Attila publicisztikája

Micsoda csapatunk volt! Szemet gyönyörködtetően játszott, bár kicsit talán, különösen elöl, „puhán”. De így is simán kellett volna nyernie. De az az átkozott balszerencse! Meg persze a bíró. Meg a talaj. Meg minden. Az 1930-as évek elejétől nagyjából az 1970-es évek végéig bármikor lehetett volna ez egy magyar labdarúgó-válogatott mérkőzés tudósításának alaphangja, alaphangulata, az alábbi múltidézés azonban még régebbi. Kereken egy évszázados. Az 1924. szeptember 14-én, Bécsben, az osztrákokkal szemben 2:1-re elveszített találkozónak másnap majdnem négy teljes oldalt szentelt a Nemzeti Sport, és az egészen egyedi stílusban, légkörben íródott riportot nemcsak a passzív romantika jegyében érdemes részleteiben is elemezni. Hanem még legalább két okból. Egyrészt, hogy megmutassuk, az eltelt száz esztendőben mennyi minden változott. Másrészt, hogy azt is, mennyi minden nem.

Labdarúgásunk nemzetközi pozíciója mindenesetre igen. Az osztrákok ellen felálló tizenegy a csodakapus Zsák Károllyal, a védelemben a Fogl-gáttal, Károllyal és Józseffel, a halfsorban a szellemi vezér csapatkapitánnyal, Blummal, előtte talán máig legsokoldalúbb klasszisunkkal, Orth Györggyel, no meg Pataki (másutt Pataky) „Pitykével”, Braun „Csibivel”, Takács II Józseffel, az ekkor még valóban „kis”, de később nagyon nagy „Takival” kétségtelenül az akkori világ egyik legkiválóbb, legerősebb együttese volt. Csakhogy három és fél hónappal korábban, a párizsi olimpia nyolcaddöntőjében elszenvedte az egyiptomi csapást, és e 3:0-s kudarc a nagyhatalmi státusz még élő emlékével vegyülve, a máig szokásos, hullámzó kettősséget eredményezte a várakozásokban. A szeptember 15-i Nemzeti Sport e kontrasztot már a címoldalán megjelenítette. Egyrészt e szavakkal: „A magyar sportra termettség, magasabb és magasabb fokra hágó futballtudás nem ismert ellenfelet, mellyel szembe nem a győzelem reményével állott volna ki a zöld gyepen. Itthon nőttek az egyesületek, fejlődtek az örökké élő nevű sportnagyságok, kiknek válogatott koszorúja, ha vonatra ült, egy ország reményét, győzelmi vágyát, csodákra késztető akaratát vitte magával. És a csapat győzött!” Másrészt ezekkel: „Páris óta nincs okunk örömmel, optimizmussal kísérni válogatottjaink útját. A nagy árnyat, ami a világ fővárosában borult a magyar futballra, csak nehezen homályosítják el az elkövetkező események, melyek elé most mindig kétséggel, remegő félelemmel nézünk. (…) A nagyközönség már jó előre elkönyvelte a bécsi vereséget. Páris óta könnyen kapható mindenki a pesszimizmusra, csak mi, akik a magyar tudásban soha nem csüggedő hittel hiszünk, mi, akik tudjuk, hogy a megtépett, szégyent vallott, balkezes vezetéssel agyonsanyargatott magyar labdarúgás tárháza még mindig kincsekkel van tele, mi hittünk a diadalban, mi vártuk a sikert, a régi hittel, reménnyel.”

Nem tévedés, a cikkben írva vagyon, „balkezes vezetéssel agyonsanyargatott magyar labdarúgás”, ám ettől még a szerző minden további nélkül nyilatkozatokat kért a szövetség vezéreitől – és ők szóba is álltak vele.

A bécsi Hohe Warte talajáról megtudtuk, hogy „a nemrégen pompásan ápolt zöld pázsit alaposan megviselten, az Aida előadásoktól lestrapálva várta a csapatokat”, valamint azt is, hogy „…szín, pompa, szépség dolgában nem versenyezhet az Üllői út képével. A divat és elegancia ősi városa nem produkál olyan pompát egy-egy futballmeccsen, mint Budapest, s azt a szépségekkel dúskáló felvonulást, amire a pesti nők képesek, hiába keressük a szőke fürtű bécsi nők városában.” A belga játékvezető sem ússza meg: ő a „joviális külsejű, józsefvárosi, derűsarcú házmesterre emlékeztető Barette”.

A mérkőzés leírása, nem lévén még rádiós közvetítés sem, érthetően elmerül a részletekben, nem akármilyen színekkel tarkítva őket. Első helyzetünkről, a 10. percben Pataky felső lécen csattanó lövéséről adalékként ott áll, hogy az osztrák kapus, „Ostricek nem is szagolt utána, ha lejjebb megy, se védte volna.” A 32. percben aztán „a derék belga bíró, Barette, lefújja a játékot és általános csodálkozásra megkérdi a sántikáló Gschweidltől, hogy mitől fáj a lába. Miután kíváncsisága kielégülést nyert, feldobja a labdát, s folyik a játék tovább.” A 41. percben a hazaiak ekképpen jutnak vezetéshez: „Nyúl nagy erővel rúg a labdába, hogy tisztázza a helyzetet, de a kis Horváth beletalpal, mégpedig olyan szerencsésen, hogy lábáról a labda félmagasan, védhetetlenül süvít a kapuba.” A kis Horváth amúgy Johann Horvath, de akár a válogatottban ekkor debütáló Nyúl Vilmos is lehetne a kis Nyúl, hiszen hét évvel idősebb bátyja, Nyúl Ferenc ugyancsak ismert játékos.

Röviddel szünet előtt Orth közeli lövésével egyenlítünk, majd fordulás után „minden marad a régiben. A bíró indiszponáltsága is.” Indoklásképpen rögzíttetik, hogy „sokadszor állítanak meg minket lesen. Ezt már azután lefokozott igények mellett is erősnek találtuk.” A helyenként tárgyszerű közlésként tálalt, csípős irónia mai ésszel egészen elképzelhetetlen, a játékosok nagy része vérig sértődne, és soha többé köszönésre sem érdemesítené a tudósítót. Az egyébként még a huszonhatodik életévét sem betöltő Karl Kurz sem, akiről laza félmondat közli, hogy „öreg kora dacára sem tud taccsot dobni”.

Már majdnem megvan a döntetlen, ám a 87. percben a 16-osról hazai szabadrúgás – az osztrákok szerint tizenegyes járt volna, a publikum pfújol – következik, „feláll a szokásos kordon, Wessely (…) rést talál abba a sarokba, melyet Zsák társaira bízott”.

Az értékelések nyomokban sem tükrözik, hogy kikaptunk: „Két nagy tudású csapat állott egymással szemben, melyek a játék minden csínját-bínját ismerik, de ismerik egymást is. (…) A magyar csapat formás, szinte művészetbe csúcsosodó stílusával vívta a harcot, az osztrák együttes akcióiban gyorsabb, lendületesebb s így veszedelmesebb is volt. (…) Az átkozott talaj ugyan sokszor akasztotta meg a legjobban indított támadást, kínos vergődésbe, bizonytalanságba fullasztotta a gondolatot, mely remek akciót ígért. (…) A játék képe alapján a magyar csapatnak legrosszabb esetben eldöntetlent kellett volna elérnie.” Az egyéni bírálatok során Braun József, „Csibi” – „a támadások leggyengébb embere” – mellett ismét a játékvezetőé a legélesebb kritika: „Barette kényelmes, lusta úriember, aki úgy sétált fel s alá a pályán, mintha a brüsszeli korzón járna.”

A magyar nyilatkozatok enyhén szólva nem önmarcangolók. Máriássy Lajos dr. szövetségi kapitány: „Kétségtelenül jobbak voltunk az osztrákoknál, (…) még az osztrákok javára elfogultak véleménye szerint is megérdemeltük volna a győzelmet. (…) A pálya hihetetlenül rossz, a mieinknek teljesen szokatlan, abnormis talaja is nagyban hozzájárult az irreális eredményhez. A bíró még sokat tanulhatna, mielőtt ilyen fontos meccset vezet.” Blum Zoltán csapatkapitány: „Ha csak valamivel kevesebb pechünk van, három góllal nyerhettünk volna. Az egész győzelem véletlenen múlt.” Zsák Károly: „A gólokért okolni engem nem lehet.” Érdekes módon az ellenfél mestere, Hugo Meisl is erre rímelve jelentette ki: „Az eredmény igazságtalan, a magyar csapat nem érdemelte meg a vereséget. Az osztrák csapat rossz volt, a talaj még rosszabb.” Bizonyos Falk, az osztrák szövetség pénztárosa, akinek keresztneve nem maradt fenn, más okból is elégedetlen volt: „Számomra mind a két csapat csalódást keltett, és nem vagyok megelégedve a bevétellel sem.” Pedig a Hohe Wartéra „csekély” 45 ezer néző ment ki.

Végül a részletes, számszerű meccsstatisztika mellett a bankettről is elegendő információt oszt meg olvasóival a Nemzeti Sport: „Az egyszerű, polgáriasan szerény bécsiek nem csaptak nagy traktát a vendégeik tiszteletére. A legegyszerűbb menü – ragu leves, borjúsült, almás rétes – mellett beszélték meg újra játékosok és vezetők a mérkőzés részleteit.”

A magyar futballfolklór későbbi – mára egyébként elhalványult – alapelemei tehát már száz esztendeje léteztek, a „mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk” érzéssel egyetemben. Sőt egy héttel később valóban győztünk, nem is akármennyire, 4:1-re a németek ellen az Üllői úton. Így aztán nem volt már semmi baj. A talajjal, a bíróval, a bankettel és a pesti nőkkel sem. A csapatunkkal meg a legkevésbé.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!