VELÜNK ÉLŐ TÖRTÉNELEM – ezzel a kölcsönzött szlogennel is felvezethetjük a Nemzeti Sport, az NSO és a Nemzeti Sportrádió jövő héten induló, pontosabban folytatódó közös szavazását a huszonegyedik század legszebb, legfontosabb, legmaradandóbb góljairól. Bár utóbbi jelző inkább előző, múlt év végi voksolásunkra illik – a huszadik századra kiírt verseny sikerén és népszerűségén felbuzdulva vágunk bele ebbe az újabb komoly játékba –, hiszen a mai, tegnapi, tegnapelőtti pipák, ollózások még nem maradandók, amúgy is itt vannak velünk, bennünk. A legutóbbi hússzal szemben első nekifutásra most tíz gólra gondoltunk, mert ennek a „szekulumnak” csupán a negyede telik el az idén; de ahogy számba vettük a jelölteket, rádöbbentünk, lehetetlen tíznél megállni. Mert futballunk egy-egy parádés góllal tetszhalott állapotában is adott legalább életjeleket, lassan egy évtizede pedig végre újra magához tért.
A szándékos félreértések elkerülése végett szögezzük le: a hőskorok már sohasem jönnek vissza. Sem a két háború közti időszak, sem az 1950-es, sem az 1960-as évek. Előző szavazásunkkor nemcsak a dicső múlt kimeríthetetlen kincsesbányájával kellett megküzdenünk, hanem azzal is, hogy olyan mélyre kellett volna hatolnunk, ahová emberi erővel, emlékekkel, szemmel lehetetlen. Orth, Schlosser, Sárosi, Zsengellér hiába – azaz dehogy hiába! – aranyozta be teljes szurkolói generációk létét, az ő géniuszukat már nem őrzik filmfelvételek, és képek formájában sajnos a kollektív memória sem, csak a szájhagyomány, a sportlegendárium. Az 1930-as évek egyik utolsó tanúja, Gyetvai Laci bácsi sincs már közöttünk. Ő volt a legidősebb élő válogatott labdarúgónk, egyben két lábon járó történelemkönyv és anekdotagyűjtemény. Például egyik beszélgetésünkkor, a lakásán elővett egy megsárgult cetlit, és felolvasta róla nekem minden idők tíz legkiválóbb magyar játékosát; Zsengellér, Puskás, Sárosi sorrenddel a dobogón – nem állította, hogy teljesen elfogulatlan a lista, ennek jeleként magát tette a hetedik helyre, amin azért kicsit, de szigorúan csak magamban, mosolyogtam. Ellent persze nem mondtam neki, még gondolatban sem hitetlenkedhettem, mert ő látta, amit én nem, ő átélte, amit én nem.
A huszonegyedik század góljainál nem kell efféle dilemmákkal megküzdenünk, nem lehet hiányérzetünk. Mindent láttunk. Nem is archív felvételeken, hanem jelen időben. Tehát mindent át is élhettünk. Egy gól jelentőségének meghatározásakor pedig ez is sokat nyom a latban. A berni csoda című film rendezője, Sönke Wortmann mondta, hogy minden német legalább két esemény kapcsán fel tudja idézni, hol volt akkor: az egyik a berlini fal leomlása, a másik az 1954-es vb-döntő.
Nekünk, egy-két generációval közelebb a mához, már az 1966-os magyar–brazil sem adatott meg kortársként, így a 3:1-es liverpooli diadal első két magyar gólját, a huszadik századi versenyünk holtversenyben két győztes mozzanatát, Bene Ferenc cselsorozatát és Farkas János kapáslövését is az örökkévalóságból ismerhettük meg. Miként Puskás Öcsi mutatványát is a londoni 6:3-ról. Ez a rövid sarkos bomba ugyancsak megosztottan zárt a harmadik helyen, Esterházy Márton 1984-es rotterdami góljával. Na, ez már „velem élő történelem”, ezért egészen más is a viszonyom hozzá. Baráti társaságban szorongunk egy budai lakásban, nem kicsit tartunk Gullittól, Rijkaardtól, Van Bastentől, 0–1-nél, Kieft fejesénél fokozódik a riadalmunk, Détári „Döme” egyenlítésekor még inkább a félelmünket üvöltjük ki magunkból, „Marci” 2–1-es sikert érő csőrözésénél már teljes a mámor. Aztán fekszem a padlón, a plafont bámulom, de a csillagos eget vélem látni, és hitetlenkedve mormolom: Úristen, megvertük a hollandokat!
Most induló szavazásunknak már szinte minden góljához személyes élmény fűz. 2015 őszén a Norvégiában szerzett 1–0-s előny dacára az előző három évtized traumáiban gyökerező kishitűséggel ücsörgök a Groupama Aréna lelátóján, az Európa-bajnoki pótselejtező visszavágóján, de amikor Priskin Tamás hosszú felsős löketével itthon is vezetést szerzünk, egyszerre megérzem, mostantól másként lesz. Újságírói mivoltomból kivetkőzve ugrom talpra, és bár nem jellemez a káröröm, arra a norvég kollégára gondolok, aki, amikor kiderült, hogy velünk játszanak, hisztérikus örömmel csapkodta a térdét, azt rikoltozva, álomsorsolás. Nesztek, megkaptátok, álomsorsolás!
2016 júniusában már Bordeaux-ban, az Eb-nyitányon küzdök a torkomban formálódó gombóccal, mert olyasmit látok, amiről mindig is álmodoztam, de aminek a megvalósulásában egyre kevésbé bíztam: a magyar válogatott világversenyen szerepel, én pedig erről tudósíthatok! Emlékszem, amint az 1998-as vb-re autózva azon hüledeztem, hogy Tirol piros-fehér zászló- és muskátlierdőbe borult, az étteremben „Chile con carne” volt a kínálat – az osztrákok a dél-amerikaiak ellen kezdtek –, engem pedig megevett a sárga irigység. Most meg, ugyancsak Franciaországban, épp a sógorokkal játszunk, és Szalai Ádám révén a rá jellemző küzdős góllal vezetünk is. Kissé hosszan veszi át a labdát, ezért ki kell nyúlnia érte, így ütemtelenül gurítja be az elé fekvő kapus hasa alatt.
Csodálatos volt! Jó, inkább a hatása, maga a mozdulat talán nem. Az viszont kétségtelenül igen, amikor 2022 szeptemberében, Lipcsében a németeknek besarkazta. Bár már mindenféle gólt láttam életemben, olyat még nem, amelyet kedvenc csapatunk szerzett fontos mérkőzésen, komoly ellenféllel szemben, és bárki azt mondta volna, hú, ez de csúnya volt! Ilyenkor csupán a szépség fokozataiban észlelhető különbség.
Bevillan Zsóri Dániel később Puskás-díjas attrakciója is 2019 februárjából. A jobbára ismeretlen ifjú ekkor mutatkozik be a Debrecenben, éppen a Ferencváros ellen, a hajrára cserélik be, ő pedig a 93. percben jó tizenöt méterről beollózza. Értetlenkedve bámulok: ez meg mi volt? Egyáltalán, ki ez a srác?
Szoboszlai Dominikról persze már pontosan tudtuk, kicsoda, amikor a Covidtól megdermedt világban, 2020 novemberében, a pandémia miatt üresen kongó lelátók előtt megindult az izlandi kapu felé a Puskás Arénában, aztán egyszer csak sutty! Mi meg négyen, otthon, az első közös családi fertőzésből kilábalva, testületileg üvöltöztünk, mert végre visszatért valami a régi életünkből.
Ezért is ismétlem meg, amit az előző voksoláskor mondtam: nem feltétlenül a legszebb gólt keressük, hanem a szívünknek legkedvesebbet, a legemlékezetesebbet, a futballunkat és az ahhoz fűződő viszonyunkat leginkább meghatározót. Ezért, ha valaki mondjuk az Alsógöd–Felsőgöd barátságos partin ötvenméteres cselsorozat után harmincról a pipába zúdította a labdát, attól még nagyon ne reménykedjen.
A huszadik században kilenc vb-n járt a válogatottunk, és a két döntő mellett háromszor bejutott a legjobb nyolcba, klasszisainkat nem a fél, hanem az egész világ bálványozta, emellett a tavalyi játékunk száz, de legalábbis ötven esztendőt ölelt fel a mostani huszonnéggyel szemben. Más tekintetben azonban gazdagabb ez az új merítés. Akik hajdan külföldi nagycsapatba vágytak, azoknak szökniük, disszidálniuk kellett, és itthon a nevüket, az emléküket, a puszta létüket is törölték. A maiak már szabadon mehetnek bárhová, olykor szerencsére hívják is őket, mert ez is alapfeltétel, mi pedig, ha okot adnak rá, büszkék vagyunk, végre büszkék lehetünk rájuk. Nemcsak Szoboszlaira, hanem legújabban például Sallai Rolandra is, aki a minap akkorát ágyúzott a Galatasaray színeiben a rövid felsőbe, hogy majdnem feldőlt a kapu.
Le a kalappal! Mégsem tragédia, hogy a már érthetően korábban elkészült húszas listára sem fér fel, mert a „Galata” nem a mi csapatunk, a kérdéses meccsen különben is 4–1-re kikapott az AZ-től az Európa-ligában. Így is éppen elég nagy tülekedés várható. Úgyhogy nem zárható ki az újabb holtverseny sem – az emlékek viszont garantáltan minden korábbinál élőbbek lesznek.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
