A locarnói srácok

Akik maradtak, mert néhány évvel fiatalabbak voltak, mint Albert, Bene, Mészöly vagy Farkas, még ők is leckét adtak 1966-ban Brazíliának, borzongató belegondolni, mi lett volna, ha az idehaza jórészt ma is ismeretlen nevek, mint az 1937–1938-ban született Sztáni István, Kaszás László, Pázmándy Péter vagy Szalay Tibor is ott lehettek volna a Goodison Parkban – vagy éppen a szovjetek elleni negyeddöntőben. Így aztán csak két hazatérő, Gelei József kapus és a 2010-ben elhunyt Mathesz Imre középpályás szerepelt az angliai vb-n a válogatottban, a többiek nem.

Ha ’56, akkor Puskás, Czibor és Kocsis – miközben az év tavaszán rendezett UEFA-torna (akkor így hívták a későbbi ifjúsági Európa-bajnokságot) csoportgyőztese (a torna további szakaszát nem játszották le), Hoffer József és Vincze Jenő által gardírozott ifiválogatott legjobbjai is szinte testületileg emigráltak.

„Szerencsés összetételű csapat volt a miénk, tele rendkívül tehetséges játékosokkal – emlékezett az 1964- ben olimpiai bajnok, később 11-szeres A-válogatott kapus, Gelei József. – Sokan voltak a Vasasból és a Fradiból, a ferencvárosi Nemes Gyula, az MTK-s Szalay Tibor vagy az NB II-es Ózdban játszó Sztáni István már a felnőtteknél is stabilan szerepelt. A legtehetségesebb talán Sztáni, Kaszás, Szalay és Nemes Gyuszi volt, de később a hazatérő Povázsai is olimpiai bajnok lett.”

Pontosabban emigrálnia senkinek sem kellett, elég volt kint maradniuk, hiszen október 13. óta Nyugat-Európában, eleinte Ausztriában, majd Németország nyugati felén túráztak, október 23. estéje pedig a londoni White Hart Lane-en, az angol korosztályos csapat elleni villanyfényes meccsen érte a fiúkat. Amire pedig a csapat Bécsig jutott, a határt már lezárták, és itthon amúgy sem úgy álltak a dolgok, hogy kockázat nélkül a hazatérés mellett dönthettek volna.

A forradalom kitöréséről már október 24-én tudtak, hiszen az angol lapok részletesen beszámoltak a budapesti eseményekről, és annak a híre is eljutott Londonba, hogy idehaza elmaradt a svédek elleni válogatott meccs. Bécsben pedig már azzal is szembesülhettek, hogy lezárták a magyar határt. Hoffer József kapitány hazajött a melbourne-i magyar olimpiai csapatot Prágába szállító busszal, ám az 1938-ban vb-ezüstérmes Vincze Jenő edző a fiúkkal maradt.

„Hoffer nagyon rendes volt, mert védte a játékosokat, noha akkor még nem lehetett tudni, egyáltalán ki jön haza – mondta Gelei József. – Más kérdés, hogy az ötvenhétben hozott eltiltásokat nem lehetett megakadályozni. A Honvéddal éppen akkor Bécsbe érkező Östreicher Emil elmondta, Puskás küldi, döntsük el, mit akarunk. El lehetett volna intézni, hogy mi is menjünk külön csapatként a honvédosok
dél-amerikai túrájára, hogy meccseket játsszunk a nagy Honvéd előtt… De ekkor már szinte mindenkinek volt csapata, én az Union Genfbe mehettem volna, és nem akartuk elhagyni Európát.”

A fiúk Dél-Amerika helyett osztrák és svájci ellenfelekkel szemben léptek pályára, a meccsek bevételét a Magyar Vöröskereszt javára ajánlották fel, végül egy locarnói hotelban landoltak, és ott várták, hogy mindenki együttest találjon magának. Gelei végül elsőként tért haza (a cserekapus Várhidi Mihály 1957 januárjában, Mathesz 1958-ban, a csepeli Povázsai László 1959-ben döntött Budapest mellett, míg Kaszás László egy rövid itthon tartózkodást követően 1957- ben végleg távozott – egyebek mellett a Realba és a Barcelonába, bár hivatalos meccset egyikben sem játszott), így a kapus a többiekre automatikusan kirótt féléves eltiltást is megúszta.

„Nagy András, a háború után emigráló volt Fradi-játékos volt akkoriban a Servette segédedzője, őt kértem meg, hogy kerítsen nekem egy pesti telefonkönyvet. Addig jártuk a postákat, amíg találtunk egyet, és egy volt osztálytársamon keresztül el is értem édesanyámat. Ő a telefonban azt mondta, maradjak kint, ők csak meglesznek az öcsémmel valahogy. De a végén elsírta magát, és akkor eldöntöttem, hogy hazajövök. De akkor is sírtunk, amikor Vincze Jenő bejelentette a túra végét. Mintha megéreztük volna, hogy ez a csapat már sohasem lesz együtt. Sebes Gusztáv is felkereste a válogatottat, mondván, mindenki nyugodtan hazamehet, de már senkit sem tudott befolyásolni. Én Bécsből néhány Honvéd-játékossal (akik nem vállalták be Dél-Amerikát – a szerk.), Palicskó Tiborral, Budai I Lászlóval, Rákóczi Lászlóval karácsony előtt hazatértem.”

A többiek azonban addig maradtak, amíg valamennyiüknek nem lett szerződésük, és miután a nyugat európai sajtó azzal volt tele, hogy „Itt az alkalom a jövendő Puskások és Hidegkutik elhalászásához”, a jövőjük miatt egyiküknek sem kellett aggódnia. Leszámítva, hogy az a jövő nem a szülőhazájukban íródott.

Gelei Józsefé ellenben igen. Így aztán a kapus két korszakos meccsen is viselhette a nemzeti színű mezt. 1964-ben a tokiói olimpián a románok elleni negyeddöntőben, ahol 1:0-s vezetésünknél 11-est hárított, de védés közben eltörte az ujját, és az egyiptomiak elleni elődöntőben, majd a csehszlovákok elleni fináléban (éppen október 23-án játszották…) már Szentmihályi Antal állt a kapuban – és ő kapott olimpiai aranyérmet. „Az egyetlen olimpiai a tokiói volt, amikor nem a keret, hanem csak a döntőben pályára lépő tizenegy kapott aranyat, így nekem csak diplomám van arról, hogy olimpiai bajnok vagyok” – mondta Gelei. 1966-ban pedig nem egy földöntúli bravúr fűződik a kapus nevéhez Garrincháék ellen, miközben elöl Benéék megsemmisítették az előző két vb-t megnyerő brazilokat. „Összesen tizenhárom tétmeccsen álltam az olimpiai és a nagyválogatott kapujában, ezek közül mindössze egyet, a szovjetek elleni világbajnoki negyeddöntőt veszítettük el” – vont mérleget válogatottbeli pályafutásáról Gelei.

És a többiek? Mármint az ifi válogatott számkivetettjei? Szinte mindannyian a nagy európai ligákban folytatták pályafutásukat. Sztáni az Eintracht Frankfurtban lett sztár, Pázmándy, „Didier” Makay Dezső és Németh Valér a svájci Servetteben, Kaszás ugyebár járt a Barcánál és a Realnál is, Szalay az Austria Wien, a Sevilla, majd a Barcelona alkalmazottja lett, és a többiek is szép pályát futottak be. Persze csak miután kivárták a hat hónapos MLSZ-eltiltás, majd a további egy év kényszerszünet leteltét, mivel a klubok testületileg nem adták ki a játékengedélyüket.

„Egyre nehezebb találkozni azokkal, akik még köztünk vannak. Az ötvenedik évfordulóra még sikerült megszerveznem egy összejövetelt, de ma már idősek vagyunk, mindenkinek itt fáj, ott fáj, van, aki a felesége miatt nem tud hazajönni, ritkán látom a fiúkat” – mondta a 80. születésnapját jövő júniusban ünneplő Gelei József.

A „locarnói srácok” befejezetlen története mindenesetre egyben biztosan hasonlít a magyar futball szinte teljes, több mint száz évéhez. Velük kapcsolatban sem tehetünk mást, mint hogy feltesszük a keserű kérdést: Mi lett volna, ha…?