A herceg és a varázslók

 

A helyszín a Prágához közeli Nymburk, az időpont 1956 novembere. A Melbourne-be készülő magyar olimpikonok rögtönzött csapatgyűlést tartanak, miután a szabadságharcos Budapestről egyre több hír és rémhír érkezik. A legkülönfélébb ötletek hangzanak el: egyesek a hazautazást szorgalmazzák, míg az öttusázó Benedek Gábor például azt javasolja, a majdani magyar dobogósok az eredményhirdetésnél (ha lesznek) ne fogjanak kezet a szovjet versenyzőkkel. A sportolók nem sejtik, hogy minden szavukat rögzítik, s később fel is használják néhányuk ellen az elhangzottakat. A hozzászólók között van Keleti Ágnes is, ő a sporthivatal elnökének, Hegyi Gyulának címzi kritikáját: „Gyula, bácsi, maguk bennünket becsaptak!”

Keleti olimpiai és világbajnokként megkérdőjelezhetetlen tekintély. Már 36. életévében jár, Melbourne-t azonban ki nem hagyná. Nem csupán a sportszakmai hiúság hajtja (persze az is), hanem a remény, hogy találkozhat Sydneyben élő nővérével. Egyéni összetettben és több szeren is favorit, s tagja a szintén aranyesélyes női kéziszercsapatnak. Annak a csapatnak, amely már Helsinkiben olimpiai bajnok lehetett volna, ha Korondi Margit nem ejti el a buzogányt; így maradt a svédek és a szovjetek mögött a harmadik hely. Ez fájó botlás, különösen annak a fényében, hogy a Rákosi-rezsim az imperializmus elleni harc egyik fő terepeként tekint a sportra. „Hónapokon át gyakoroltunk a tatai edzőtáborban, edzők, orvosok, masszőrök, zenészek, balett- és akrobatika tanárok segítették a felkészülésünket. A legjobb szakácsok lesték a kívánságainkat, mindent megkaptunk, amit szemünk, szánk kívánt” – így emlékezik Korondi Margit a szocialista amatőrizmusra.

Ha lehet, még keményebb munka kezdődik. Igaz, az 1950-es világbajnokságra a hatalom nem engedi ki a magyar tornásznőket Bázelbe, így egészen az 1954-es vb-ig kell várniuk az újabb bizonyítási lehetőségre; Keleti Ágnes ekkor már 33 éves. Az egyszerre imádott és rettegett edző, Herpich Rezsőné, azaz Vali néni irányításával megszületik egy vadonatúj, látványos gyakorlat – buzogány helyett zászlókkal. Ezzel söpri be az aranyérmet a kéziszercsapat a sportág történetének utolsó szabadtéri világversenyén. A római előadáshoz kapcsolódó történet (a magyarok dobogóra lépésekor egyik pillanatról a másikra eláll az addig erősen fújó szél, így ideális körülmények között zajlik le a négy és fél perces bemutató) csak az első misztikus szál; a legenda Melbourne-ben teljesedik ki.

Az viszont nagyon is nyers valóság, hogy mielőtt a kéziszercsapat tagjai eljutnának Ausztráliába, többen is megjárják a hadak útját. A hat hölgy közül a legkeményebb próbatételeket a jómódú zsidó családba születő Keleti Ágnesnek kell átélnie a vészkorszakban. Különös fintora a sorsnak, hogy a halál jeges lehelete mégis az 1956-os forradalom idején érinti meg. Épp a bezárt és orosz tankokkal körülvett Nemzeti Sportcsarnokban tartózkodik, amikor egy eltévedt golyó fél méterre tőle csapódik a falba. Az égiek mentik meg Köteles Erzsébetet – aki tízéves korában a csodával határos módon már túléli, hogy egy villamos elüti és magával vonszolja a Vörösvári útnál – és két kisgyermekét is: a Móricz Zsigmond körtér felől egy szovjet harckocsi telibe találja a házukat, összedöntve a lakásuk két szobája közti falat. Tass Olgának szintén azt kell mérlegelnie 1956 őszén, hogy itthon merje-e hagyni férjét és egyéves kislányát. De Korondi Margit, Bodó Andrea és Kertész Alice is tele van kétséggel, amikor október 30-án a Margitszigeten buszra szállnak, hogy elinduljanak a XVI. nyári olimpiai játékokra.

Az utazás rémálommá válik, mert a magyar olimpiai csapat Bécs helyett kénytelen Prágába elvonatozni. A csehszlovák fővárosban kiderül: a zavaros magyarországi helyzet miatt az Air France – attól tartva, nem lesz kin behajtania az útiköltséget – nem hajlandó elszállítani a küldöttséget. A sportolókat a nymburki edzőközpontba viszik, ahol a szigorú őrizet alatt várakoznak, miközben a Magyar Olimpiai Bizottság illetékesei próbálnak pénzt kunyerálni.

Az úszókat és a pólósokat kiengedik edzeni, mivel Nymburkban nincs uszoda, de amikor a „delfinkirály”, Tumpek György Prágában elmeséli, mi van otthon, Magyarországon, kis híján internálják az egész delegációt. Kertész Alice-nak jobb híján egy jéghideg teremben kell tréningeznie, s az egyik gyakorláson felemáskorláton rosszul fog rá a szerre. Ha nem is ficamodik ki a könyöke, de csúnyán bedagad, nem tud tovább edzeni, sérülten vág neki az útnak. Végül ugyanis a Csehszlovák Olimpiai Bizottság közreműködésével két francia gép mégis elindul a magyarokkal Melbourne felé; a kényszerű házigazdák őszinte megkönnyebbülésére.

A viszontagságos, egy hétig tartó utat még keservesebbé teszi, hogy az indulás előtt Nymburkba is eljut a november 4-i szovjet bevonulás híre. A kétségbeesésre némi gyógyírt jelent az ausztráliai fogadtatás. „Ereszkedett le a gépünk a betonra, amikor feltűnt egy nagy feketeség. Magamban azon morfondíroztam, mi a csoda lehet ez? Kiderült, hogy ötezer magyar sziluettje volt, akik vártak minket” – meséli az atléta Földessy Ödön. „A versenyek ideje alatt nem igazán tudtuk követni a hazai fejleményeket, sokszor megbízhatatlan forrásokból értesültünk bizonyos esetekről. Egy alkalommal azt hallottuk, hogy Budapesten bevagonírozzák és elszállítják az embereket. Ilyen közegben rendkívül nehéz volt a feladatunkra koncentrálni” – mondja Tass Olga.

De azért sikerül.

Keleti Achilles-ín-sérülése ellenére aranyérmet nyer a West Melbourne Stadionban – holtversenyben a szovjet Larisza Latinyinával – a műszabadgyakorlatban, majd még aznap délután felemás korláton és gerendán is. Az egyéni döntőket követő második napon kerül sor a kéziszercsapatok versenyének döntőjére. Addigra a magyarok túl vannak egy újabb traumán. A verseny előtt ugyanis kiderül, a tartalék Nagy Mártának nem sikerült tökéletesen elsajátítania a gyakorlatot. Villámgyorsan reaktiválják Kertészt: levágják a kezéről a gipszet. Igen ám, de a csapat Keleti Ágnesnél majd’ tizenöt évvel fiatalabb tagja addig abban a hitben él, hogy Melbourne-ben csak turistáskodnia és – mivel jól beszél angolul – reprezentálnia kell. Így aztán jókat eszik az őt kézről kézre adó magyarok vendégeként, és saját bevallása szerint felszed vagy hat kilót. Amikor kiderül, hogy vészhelyzet van, edzésbe áll, de a sérült könyökével csak visszafogottan képes gyakorolni – lovat ugrani például nem tud. Mégis muszáj elindulnia minden szeren, másként nem lehetne tagja a kéziszercsapatnak. Így a lóhoz csak odafut és ráteszi a kezét (nulla pont), talajon elesik, a gerendáról lepottyan, ám a lényeg, hogy a csapatban ott lehet. S mire eljön a verseny napja, könyökfájdalmai is enyhülnek, ekként a kéziszerrel már nincs problémája.

De ezzel még nincs vége a megpróbáltatásoknak. Úton a csarnokba Tass Olga észreveszi: nincs meg a szalagja. A római vb után ugyanis a lányok megint újítanak, a zászlót szalagra cserélik. Sőt, a forradalom tiszteletére az eredetileg szivárvány színű, hat méter hosszú, húsz centi széles szalagjaikat nemzeti színűvel váltják fel. Tartalékszer azonban nem készül, így amikor kiderül a hiány – Tass az olimpiai falu étkezdéjében felejti a szalagját, ahonnan az máig rejtélyes körülmények között eltűnik –, vészforgatókönyvvel kell előállni. Vali nénit azonban nem lehet zavarba hozni. Előadja, hogy a nemzeti színekhez azért társul a szivárvány is, mert az a remény színe, márpedig mi, magyarok reménykedünk a boldogabb jövőben. A zsűri – noha ez elvben szabálytalan – rábólint a magyarázatra. Az előadást taps, lábdübörgés, éljenzés fogadja, de sikerhez megint csak szükség van Vali néni talpraesettségére. Mert noha előzetesen ígéretet kapnak a lányok, hogy gyakorlatuk idejére leállítják a csarnok mennyezetére szerelt hatalmas ventillátorokat, ez elmaradt, s az a veszély fenyeget, hogy a keringő levegő össze-vissza fújja a szalagjaikat. Az edzőnő felrobog az emeletre a technikusokhoz, s mire tanítványai kezében odalenn kibomlanak a szalagok, a ventillátorok is leállnak. A siker elementáris, a jelenlévő Fülöp edinburgh-i herceg kívánságára újra elő kell adniuk a varázslatukat, sőt, mivel időközben befut II. Erzsébet brit királynő is, sorozatban harmadszor is felcsendül Bartók Román népi táncok című műve. Mi több, az eredményhirdetést követően – még azon a napon – negyedszer is pódiumra lép az immár aranyérmes magyar hatos fogat.

Még egyszer, utoljára.

A legendás szextett ebben az összetételben ugyanis soha többé nem versenyez együtt. A játékok befejezését követően Keleti Ágnes, Korondi Margit és Bodó Andrea nem tért vissza a kádári megtorlásoktól fojtogatott Magyarországra, s egy ideig Kertész Alice is Olaszországban dolgozik. A magyar tornasport dream teamjének története egyik napról a másikra lezárul.

„Tudunk egymásról, azóta többször találkoztunk, de legalább egy valaki sajnos mindig hiányzott az összejöveteleinkről. Egyszer öten összejöttünk nálam, Korondi Gréti pedig az interneten kapcsolódott be a beszélgetésbe, ám a melbourne-i hatos fogat Melbourne után soha többé nem gyűlt össze egy időben, egyazon helyen” – mondja szomorúan a társaság lelke, a közös programok fő szervezője, Köteles Erzsébet.

Egy legendával szegényebbek lettünk.