Csepp a tengerben – a megbocsátott pofon

Az egyetemes sporthistória ezernyi brutális, kíméletlen szabálytalanságot őriz, ám közülük kevés feszítette szét a sport kereteit. Még az sem, amikor Mike Tyson 1997-ben, Las Vegasban ökölvívás címén leharapott egy darabot ellenfele, Evander Holyfield füléből. Ahhoz, hogy ez a történet gyökeresen más, ringen kívüli, önálló értelmezést nyerjen, mondjuk arra lett volna szükség, hogy Tysont korábban valamilyen szinten kapcsolatba hozzák a kannibalizmussal.

Ha az 1982-es labdarúgó-világbajnokság sevillai elődöntőjében például Dánia–Olaszország lett volna a párosítás, nem dagad európai méretű botránnyá, hogy egy kifutó kapus letarol egy csatárt; így viszont, hogy Harald Schumacher tette ezt Patrick Battistonnal, egészen más lett a kiindulópont: ilyesmire csak egy német képes és leginkább egy franciával.

Ezért emelkedhetett emblematikus jelentőségűvé az az ütés, amelyet az 1956-os melbourne-i olimpia vízilabda-rangadóján a szovjet Valentyin Prokopov mért Zádor Ervin arcára – azaz áttételesen a magyar csapatra, küldöttségre, nemzetre és forradalomra.

Hogy valójában pontosan mi és miért, milyen indíttatásból történt, arra nemcsak utólag, több mint hat évtized távolából, hanem már a pillanat hevében sem lehetett egzakt, patikamérlegen kiporciózott választ adni. Az egyik véglet szerint a hazájukban ezúttal is tökéletesen félretájékoztatott oroszok a „fasiszta” és ismét legyőzött magyarok elleni dühvel és gőggel kezdték a mérkőzést, és e két érzésből gerjedt az alávaló indulat. A másik szerint a mieink ravaszul felfújtak egy, a pólóban „üzemszerű” feddést, ami ezúttal a szemöldök fölött, lágy részt ért, Zádor vére pedig azért festette oly pirosra a medence vizét, mert nem a lehető legrövidebb úton kapaszkodott ki a partra, hanem előtte átúszott a másik oldalra, hogy mindenki láthassa, még a sportot is miként gyalázza meg a szovjethatalom.

Az igazság valószínűleg valahol a kettő között van, és nem is feltétlenül félúton. A véleményalkotáshoz érdemes segítségül hívni az előzményeket és a korhű hangulatot. A mából visszanézve tartsuk észben, hogy 1956. december 6-át írjuk – döbbenetes párhuzam, hogy a Szabadság, szerelem című, 2006-ban készült film producere, Andy Vajna éppen ezen a napon hagyta el Magyarországot –, egy hónappal vagyunk a forradalom leverése és tizenegy évvel a második világháború után.

Ha puszta sportküzdelemnek tekintjük ama bizonyos mérkőzést, azt is éppen elegendő feszültség lenghette körül. Az egyik oldalon a magyar válogatott, 1932, 1936 és 1952 olimpiai bajnoka, a földkerekség legjobbja. A másikon a szovjet, amely ezúttal sem akar kevesebbet, mint a múltat végképp eltörölni, első himnuszából, az Internacionáléból akár jelszót is választhatna magának: semmik vagyunk, s minden leszünk. A Szovjetunió 1920 és 1948 között részt sem vett az olimpiai játékokon, 1952-ben, Helsinkiben azonban máris 71 éremmel, közte 22 arannyal robbant be, ám vízilabdázói csupán hetedikként zártak. Ez már-már szabotázzsal ért fel. 1956-ban aztán a pólósok is híven jelenítették meg a szocialista embertípus kiválóságát, bejutottak a hatos döntőbe, ahol az olaszokat és az amerikaiakat is legyőzték, ekkor következtek az addig már két 4:0-s diadalt arató magyarok.

Létezhet ennél nagyobb tét? Természetesen igen. Igaz, szárazföldi eredetű. A forradalom eltiprását, annak következményeit ezúttal nem taglaljuk, azt viszont témánk miatt rögzítenünk kell, hogy a melbourne-i magyar olimpikonokból szerveződött forradalmi bizottság úgy határozott, sportolóink nem fognak kezet szovjet ellenfeleikkel. A grémium elnöke, egyúttal a pólósok csapatkapitánya, Gyarmati Dezső gyászszalagos nemzeti lobogóval a kezében érkezett Ausztráliába, ahol a szovjetek klasszisa, Pjotr Msvenieradze szerint nem vízilabdázóként, hanem politikai aktivistaként lépett fel. Az oroszok medve méretű „Misije” erről később így beszélt: „Tisztán éreztük, milyen távolság választ el minket a magyaroktól.” Ennek okairól persze egészen más elképzeléseik voltak, a csapat játékosa, Jurij Sljapin a 2006-ban készített, A szabadság vihara című dokumentumfilmben nem is titkolta: „Úgy tudtuk, csapataink azért vonultak be Budapestre, hogy felszabadítsák.”

Zádorék nem így tudták. Ezért és az olimpiai bajnoki cím megvédéséért pályafutásuk legerősebb motivációja hajthatta őket, el is húztak 4:0-ra. A szovjeteken ekkorra eluralkodott a felismerés, hogy a magyarok ellen most sem sikerült, keserűségüket pedig mélyíthette vélt igazságuk ’56 novemberéről.

Így érkeztünk el a pofon pillanatáig. Abszolút igazságot persze eme előzmények ismeretében sem hirdethetünk, a következményeknek viszont érdemes néhány gondolatot szentelni. A Nyugat nyilvánvaló együttérzése önváddal is párosulhatott, hiszen érdemi külső segítséget nem kapott a magyar forradalom. Az angolszász világból a pesti srácok hősiessége, nagysága és mártíromsága méltánylandó, de távoli és elvont érdemek, erények sora lehetett. Ahhoz, hogy az ilyesmi a lelkekig hatoljon, mindig kell egy jól körülhatárolható, emberközeli, jelképpé emelhető mozzanat, amelyben a csepp magában hordozza a tengert.

Mint amikor Nándorfehérvárnál Dugovics Titusz megragadja a vár ormára a félholdas lobogót kitűzni készülő törököt, és a mélybe, a halálba veti magát vele. Kár, hogy utóbb kiderült, mindez a képzelet szüleménye. A magyar–szovjet pólómeccs bezzeg valóság volt, szereplői hús-vér figurák. Prokopov a hús, Zádor a vér. Még akkor is, ha az áldozat 2007-ben, a Blikkben kijelentette: „Megbocsátottam a pofont. Mi nem utáltuk őt és a csapatát. Amit a szovjetek tettek az országgal, nem ők tették. Ami pedig a medencében történt, bárhol megeshetett volna, nem lett volna szenzáció. Attól lett az, hogy pont az olimpián történt, egy hónappal a forradalom után.”

Ebben megegyezhetünk. Akármekkorát is csapott oda Prokopov, sokkal nagyobbat ütött a történelmi szituáció.