A józanság diadala

Miként az ország megannyi felsőoktatási intézményében, a Testnevelési Főiskolán is már jóval az 1956-os forradalom október 23-i kitörése előtt érződött a feszültség, egyre többször kerültek terítékre a belpolitika aktuális történései, amelyeket már az órákon is megvitattak a hallgatók. Sokakat foglalkoztatott Rákosi Mátyás és Farkas Mihály népbíróság elé állításának lehetősége, a Jugoszláviához fűződő viszony vagy éppen Nagy Imre gazdaságpolitikája.

A negyedéves hallgatók 22-én évfolyamgyűlést tartottak, és húsz pontban foglalták össze követeléseiket, amelyek túlnyomó többsége a sporthoz, a testneveléshez, a főiskolához kötődött, és csak három volt nevezhető politikai jellegűnek: nyilvánítsák nemzeti ünnepnek március 15-ét; legyen nyílt tárgyalás Farkas Mihály ügyében; a szovjet csapatok hagyják el Magyarországot. Másnap, azaz 23-án délelőtt a jegyzéket bemutatták a párttitkárnak, de igazából már a Műegyetemre meghirdetett tüntetés és a harmadévesek este esedékes gyűlése került a figyelem középpontjába. A Petőfi Akadémia megérkező tiszti iskolásai rögtönzött röpgyűlésen ismertették felhívásukat, a Műegyetem két hallgatója pedig áthozta az ott megalakult MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szervezete) kiáltványát.

Az összehívott tanári értekezlet egyik apropója a hallgatók tüntetésen való részvétele volt, és a teljes oktatói karból ketten akadtak, akik amellett törtek lándzsát, hogy ne hagyják magukra, hanem kísérjék el a hallgatókat a tüntetésre.

A párttitkár az épület előtt összegyűltekkel közölte, hogy a belügyminiszter nem engedélyezte a megmozdulást, de ha mégis mennek, akkor egyénileg tegyék, és a főiskola zászlóját se vigyék magukkal. Így is történt, de a Műegyetemen kiderült, mégiscsak áldását adta a tüntetésre Piros László belügyminiszter, mire többen visszamentek, és állítólag az országos csúcsot tartó harmadéves súlylökő, Mihályfi János úgy csavarta ki a főiskola lobogóját a párttitkár kezéből. Ő és az egyre duzzadó csoport visszaindult a Műegyetemre, miközben a zászlóról lefejtették a Kossuth-­címerre rávarrt Rákosi-címert. A Duna mentén vonulva már nem tudtak bejutni a Bem térre, az ott összegyűlt mintegy ötvenezresre becsült tömeg szétfeszítette a „szimpla” diáktüntetés kereteit. A Bem téri demonstráció után az emberek a Kossuth térre mentek, ahol Mihályfi Jánost a megannyi váll és kéz egészen a Parlament lépcsőjének tetejére adogatta.

A főiskolán megalakult MEFESZ vezetőjévé a 400 méteres gátfutó Poppé Györgyöt választották. Futár- és telefonos kapcsolat létesült a MEFESZ-központ és a főiskola között, a diákszervezet röplapjait, felhívásait a TF sokszorosítógépén másolták, az ebédlőben mindenki rádión hallgathatta a nyugati adók magyar nyelvű adásait. A közhangulat egyre inkább radikalizálódott, és napirendre került a hallgatók felfegyverzése.

A budapesti rendőrkapitányságról ellenőrzött módon szerezték be a géppuskákat október 30-án, és ezen a napon alakult meg a TF Forradalmi Bizottsága, amelynek elnöke az intézmény tanszékvezetője, a teniszszövetség edzője, Kelemen Imre lett. Honvédségi és rendőri segédlettel szervezték meg a hallgatók járőröző egységeit, amelyek feladata kizárólag a közbiztonság megőrzése és a főiskola védelme volt, fegyveres akció – a hallgatókkal maradó tanárok megfontoltságának köszönhetően – nem indult a TF területéről.

Ugyanakkor a forradalom napjai alatt a szociális nehézségekkel is meg kellett küzdeni, merthogy mintegy 70-80 (többségükben kollégista) hallgató ragadt a TF-en, akikre négy, a közelben lakó tanár (Kelemen Imre, Kilián Árpád, Kohonicz József, Verbényi József) felügyelt. Az ő élelmezésük külön szervezést igényelt, de a viszonylag közel lakó oktatókat is ellátták, s ha maradt felesleg, azt jutányos áron adták el a főiskola dolgozóinak. S hogy tényleg a józanság volt az úr a TF falai között, jól példázza, hogy a leváltani kívánt igazgató, Antal József az épület alagsorában húzhatta meg magát családjával.

Ahogy Poppé György mondja, már november 3-án késő este látták az Alkotás utca végén a szovjet tankokat, amelyek 4-én hajnalban nagy dübörgéssel indultak meg. A későbbi olimpiai ezüstérmes, világbajnok súlyemelő, az akkor harmadéves Tóth Géza így emlékezett a 2006-ban megjelent Vér és Aranyak című könyvben: „Volt az Alkotás utcai bejáratnál egy pici portaépület üvegablakkal, oda tudtunk bepucolni legalább nyolcan. Az egyik tank ezt észrevette, másfél-két méter magasan belőtt az ablakon, bement a lövedék a kocsedóba – ez egy kollégiumépület volt –, ott robbant fel. (…) Ha egy méterrel lejjebb megy, mindnyájunkat elvisz.”

A forradalom leverése után 1957. február 4-én kezdődhetett újra a tanítás a TF-en, és a hónap végén könnyített vizsgákkal zárták le a félévet. A számonkérés, a megtorlás – néhány hónapos „csúszással” – 1957 nyarán vette kezdetét: a tanári gárdát megtizedelték, többek között eltávolították Énekes Árpádot, Kilián Árpádot, Kelemen Imrét, Sántha Lajost, Verbényi Józsefet, illetve fél évfolyamnyi hallgatóval csökkent a létszám.