Bosszú Stuart Máriáért! – Malonyai Péter publicisztikája

Ünnepnap a mai, a Magyar labdarúgás napja. Hogy miért éppen november 25. a dátum, talán említeni sem kellene, hiszen az Évszázad mérkőzése volt aznap. Az Aranycsapat győzelme Anglia ellen, a legendás 6:3 1953-ban volt, ám négy évtizedet kellett várni arra, hogy az ünnep napja – ünnepnap legyen.

Igaz, az alapításnak megadták a módját, állami ünnepség keretében tüntették ki a még élő legendákat, Buzánszky Jenő, Czibor Zoltán, Gellér Sándor, Grosics Gyula, Hidegkuti Nándor, Kovács Imre, Puskás Ferenc, Sándor Károly és Várhidi Pál a Magyar Köztársasági Érdemrend büszke tulajdonosa lett. Ez volt akkor a legmagasabb állami kitüntetés, ők pedig jogosan vehették át, hiszen az elismerés azoknak járt, akik „Magyarország érdekeinek előmozdítása, az egyetemes emberi érdekek gyarapítása érdekében – példamutató tevékenységet folytatnak”. Az pedig legyen az akkori hatalom gondja, hogy miért súlyoztak a Középkereszt és a Tisztikereszt között, nálam egyforma a rangja mindannyiuknak, akik máig ható tekintélyt teremtettek a háború utáni magyar futballnak.

Mulatságot is szerveztek a társaságnak, amelyen örömmel vett részt az egykori nagy ellenfél, Sir Stanley Matthews. „Boldogabb csak akkor lennék, ha a magyar futball csillaga újból a régi fényében csillogna. Reméljük, hogy megérem, hiszen még csak hetvennyolc éves vagyok” – mondta. Őlordsága 2000-ben elhunyt, ha komolyan gondolta, amit mondott, maradt híja a boldogságának.

Ami az Évszázad mérkőzését illeti, a részletekről már rengeteg szó esett, az előzményekről kevesebb. A meccs előtti napon lapunk egykori legendás főszerkesztője, Feleki László azt jelentette Londonból, hogy útjuk során: „Láttuk az Alpokat, a Notre Dame-ot és a Piccadillyt. Ettünk ropogós francia kenyeret és cigarettapapír vékonyságú angol pirítóst. (...) Sétáltunk a Champs-Élysées-n, az Oxford streeten. Fizettünk svájci és francia frankkal, osztrák és angol shillinggel. Eléggé változatos napokat éltünk át rohanó iramban és abban a feszültségben, amelyet egy állandóan ható kérdés okoz: Mi lesz az eredmény?”

Hát igen... Mindenki tudta, hogy a londoni fellépés vizsga lesz a javából. Bízott, persze hogy bízott mindenki a helytállásban, ám ott volt a tíz nappal korábbi, svédek elleni döntetlen (2:2) a Népstadionban, amikor – ez is Feleki – „támadásaink túlságosan körülményesek voltak, sok volt a labdavezetés és kevés a labdafuttatás és egymás kiugratása”. És talán a túlzott magabiztosság, mert „ha egy mérkőzés előtt olyan gyakran hangsúlyozni kell, hogy nem szabad elbizakodni, ez már arra mutat, hogy van a levegőben ilyen hangulat, amely ellen küzdeni kell”.

A Wembley hősei nem remekeltek, Bozsik József „tovább tartotta magánál a labdát a kelleténél”, Hidegkuti „is beleesett a pepecselés hibájába”, Puskás kihagyott egy tizenegyest, ami „arra mutat, hogy balösszekötőnk ezen a mérkőzésen lelkileg nem volt kiegyensúlyozott”. A közönség enyhén szólva sem állt a csapat mellett, megjegyzendő – és ez már szurkolói lélektan –, hogy azok fütyültek, akik tíz nap múlva és a későbbiekben a lábuk nyomát is megcsókolták a fiúknak.

A londoni mérkőzés előtt az elszántság volt az úr a magyar táborban. Sándor „Csikar” éppen Stefan Zweig remekét, a Stuart Máriát olvasta, s annyira megfogta az I. Erzsébet által lefejeztetett skót királynő sorsa, hogy a játékosok között ez lett a jelszó: „Bosszú Stuart Máriáért!” A bosszú beteljesedett a diadallal, megnyertük az Évszázad mérkőzését, amelyet egyébként a meccs reggelén még alsóbb fokozatban harangozott be a Daily Express: „Nem valószínű, hagy a magyarok le tudják győzni Angliát a »Félévszázad mérkőzésén«”.

Ennyit a múltról, főként azért, mert aki igazi híve a sportágnak, annak megvannak a saját futballnapjai. Nekem például most elsőként, legalábbis időben, 1964. június 17. ugrik be. Reggel kimentem Gödöllőre egy barátomhoz, délelőtt rúgtuk a labdát, ebéd után gombfociztunk, aztán rohantam, mert nagyapámmal találkoztunk, és mentünk az MTK Spartak Praha Sokolovo elleni Közép-európai Kupa-visszavágójára. Útközben kitört a vihar, felhőszakadás, meg ami csak kell, de ott voltunk kezdésre. És szomorúan láttuk, hogy a prágai 1:1 után 3:1 oda, már a 22. percben 0:2, aztán már csak küszködés. Az áldatlan időjárás miatt később kezdődött a meccs, így a lefújás után rohannunk kellett haza, mert este a válogatott Madridban játszott a spanyolokkal, a Nemzetek Európa-kupája, azaz az Európa-bajnokság elődöntőjében. Kilencven perc után 1:1 (Bene Ferenc a 85. percben egyenlített!), a hosszabbításban jött Amancio, 1:2 – ez lett a vége. Nem törvényszerűen, hiszen a ráadásban Albert Flórián remek labdái után Bene kétszer is gólt szerezhetett volna, de a kapusba, José Ángel Iribarba lőtte a labdát.

Másnap aztán nagyapám mutatta a Népsportot, amelyben Baróti Lajos szövetségi kapitány Albertet és Tichy Lajost kiáltotta ki bűnbaknak, mondván, ha kemény az ellenfél, könnyen feladják a harcot. A „Császárért” már kisgyerekként is rajongtam, de Tichy is a kedvenceim közé tartozott, így a vereségek mellett ez is elkedvetlenített.

Aztán ott van 1965-ben a később VVK-győztes Fradi három meccse a Manchester United elleni elődöntőben. Idegenben 2:3, itthon előbb 1:0, majd 2:1 – mindenki a harmadik meccsre, és Karába János „Kígyó térről” lőtt góljára emlékezik, ha szóba kerül a csata. Nekem is élményem, persze hogy az, de a legizgatottabb akkor voltam, amikor a második mérkőzés után bemondták a Népstadionban, hogy a francia bíró, bizonyos Michel Kitabdjian az öltözőjében kisorsolja, hol lesz a harmadik meccs: az Old Traffordon vagy a Népstadionban. Álltunk szokott helyünkön, a 15-ös felső szektorban, és vártunk, csak vártunk... Nagyon lassan teltek a percek, de aztán üvöltöttünk örömünkben: a harmadik meccs is nálunk lesz. Másnap pedig már ott álltunk a sorban a Népköztársaság útján (ma: Andrássy út) a jegyiroda előtt, hogy biztosan ott legyünk újra a Népstadionban.

És még egy élmény, a dátum 1969. november 5. – Írországgal játszottunk vb-selejtezőt. Sorsdöntő mérkőzés volt, nyernünk kellett ahhoz, hogy megmérkőzhessünk Csehszlovákiával a mexikói világbajnoki részvételért. Kissé csodálkoztam, hogy 30 ezren voltunk csak a Népstadionban, de a lényeg a 4:0 volt és az újabb esély. Emlékszem, gyalog mentünk haza Budára a barátaimmal, olyan boldogok voltunk, hogy nem akartunk elválni egymástól. Aztán Marseille-ben 1:4, és oda a világbajnokság. De erről már rengeteg szó esett – általam is.

Egyébként nem véletlen, hogy olyan meccseket idéztem fel, amelyeket ritkán emlegetnek, szándékosan tettem. Hiszem ugyanis, hogy ami nekem, neked, neki, sőt nekünk maradandó, az még nem minden. Valamennyiünknek megvannak a magunk – reggelig idézhető – emlékei.

Marseille utánról is persze, de akkor már szorongás is keveredett a reménykedésbe, nálam azóta folyamatosan a „Talán most!” a jelszó. Ha nincsenek a diadalmas előzmények, a kitörölhetetlen emlékek, meglehet, nyoma sincs bennem a visszafogott reménynek sem.

Tehát november 25., a magyar futball napja. Persze már megint a régiek, de ha ők nincsenek, nem tölthető meg tartalommal az ünnep. Mert bár ma is vannak jócskán a pályán, akik a múltjukból élnek, az ő előzményeik nem hasonlíthatók például ahhoz, amit a 6:3-tól kaptunk s kapunk, ha újranézzük az Évszázad mérkőzését.

Amikor Chilében, a világbajnokságon kikaptunk Csehszlovákiától (0:1) és kiestünk a negyeddöntőben, kora klasszis komikusa, Kazal László így hűtötte magát: „Nyugi, Dagi, nem csak foci van a világon!”.

A labdarúgásban sem – de ez már korunk pénz­őrülete.

Ünneprontás.


A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Ünnepnap a mai, a Magyar labdarúgás napja. Hogy miért éppen november 25. a dátum, talán említeni sem kellene, hiszen az Évszázad mérkőzése volt aznap. Az Aranycsapat győzelme Anglia ellen, a legendás 6:3 1953-ban volt, ám négy évtizedet kellett várni arra, hogy az ünnep napja – ünnepnap legyen.

Igaz, az alapításnak megadták a módját, állami ünnepség keretében tüntették ki a még élő legendákat, Buzánszky Jenő, Czibor Zoltán, Gellér Sándor, Grosics Gyula, Hidegkuti Nándor, Kovács Imre, Puskás Ferenc, Sándor Károly és Várhidi Pál a Magyar Köztársasági Érdemrend büszke tulajdonosa lett. Ez volt akkor a legmagasabb állami kitüntetés, ők pedig jogosan vehették át, hiszen az elismerés azoknak járt, akik „Magyarország érdekeinek előmozdítása, az egyetemes emberi érdekek gyarapítása érdekében – példamutató tevékenységet folytatnak”. Az pedig legyen az akkori hatalom gondja, hogy miért súlyoztak a Középkereszt és a Tisztikereszt között, nálam egyforma a rangja mindannyiuknak, akik máig ható tekintélyt teremtettek a háború utáni magyar futballnak.

Mulatságot is szerveztek a társaságnak, amelyen örömmel vett részt az egykori nagy ellenfél, Sir Stanley Matthews. „Boldogabb csak akkor lennék, ha a magyar futball csillaga újból a régi fényében csillogna. Reméljük, hogy megérem, hiszen még csak hetvennyolc éves vagyok” – mondta. Őlordsága 2000-ben elhunyt, ha komolyan gondolta, amit mondott, maradt híja a boldogságának.

Ami az Évszázad mérkőzését illeti, a részletekről már rengeteg szó esett, az előzményekről kevesebb. A meccs előtti napon lapunk egykori legendás főszerkesztője, Feleki László azt jelentette Londonból, hogy útjuk során: „Láttuk az Alpokat, a Notre Dame-ot és a Piccadillyt. Ettünk ropogós francia kenyeret és cigarettapapír vékonyságú angol pirítóst. (...) Sétáltunk a Champs-Élysées-n, az Oxford streeten. Fizettünk svájci és francia frankkal, osztrák és angol shillinggel. Eléggé változatos napokat éltünk át rohanó iramban és abban a feszültségben, amelyet egy állandóan ható kérdés okoz: Mi lesz az eredmény?”

Hát igen... Mindenki tudta, hogy a londoni fellépés vizsga lesz a javából. Bízott, persze hogy bízott mindenki a helytállásban, ám ott volt a tíz nappal korábbi, svédek elleni döntetlen (2:2) a Népstadionban, amikor – ez is Feleki – „támadásaink túlságosan körülményesek voltak, sok volt a labdavezetés és kevés a labdafuttatás és egymás kiugratása”. És talán a túlzott magabiztosság, mert „ha egy mérkőzés előtt olyan gyakran hangsúlyozni kell, hogy nem szabad elbizakodni, ez már arra mutat, hogy van a levegőben ilyen hangulat, amely ellen küzdeni kell”.

A Wembley hősei nem remekeltek, Bozsik József „tovább tartotta magánál a labdát a kelleténél”, Hidegkuti „is beleesett a pepecselés hibájába”, Puskás kihagyott egy tizenegyest, ami „arra mutat, hogy balösszekötőnk ezen a mérkőzésen lelkileg nem volt kiegyensúlyozott”. A közönség enyhén szólva sem állt a csapat mellett, megjegyzendő – és ez már szurkolói lélektan –, hogy azok fütyültek, akik tíz nap múlva és a későbbiekben a lábuk nyomát is megcsókolták a fiúknak.

A londoni mérkőzés előtt az elszántság volt az úr a magyar táborban. Sándor „Csikar” éppen Stefan Zweig remekét, a Stuart Máriát olvasta, s annyira megfogta az I. Erzsébet által lefejeztetett skót királynő sorsa, hogy a játékosok között ez lett a jelszó: „Bosszú Stuart Máriáért!” A bosszú beteljesedett a diadallal, megnyertük az Évszázad mérkőzését, amelyet egyébként a meccs reggelén még alsóbb fokozatban harangozott be a Daily Express: „Nem valószínű, hagy a magyarok le tudják győzni Angliát a »Félévszázad mérkőzésén«”.

Ennyit a múltról, főként azért, mert aki igazi híve a sportágnak, annak megvannak a saját futballnapjai. Nekem például most elsőként, legalábbis időben, 1964. június 17. ugrik be. Reggel kimentem Gödöllőre egy barátomhoz, délelőtt rúgtuk a labdát, ebéd után gombfociztunk, aztán rohantam, mert nagyapámmal találkoztunk, és mentünk az MTK Spartak Praha Sokolovo elleni Közép-európai Kupa-visszavágójára. Útközben kitört a vihar, felhőszakadás, meg ami csak kell, de ott voltunk kezdésre. És szomorúan láttuk, hogy a prágai 1:1 után 3:1 oda, már a 22. percben 0:2, aztán már csak küszködés. Az áldatlan időjárás miatt később kezdődött a meccs, így a lefújás után rohannunk kellett haza, mert este a válogatott Madridban játszott a spanyolokkal, a Nemzetek Európa-kupája, azaz az Európa-bajnokság elődöntőjében. Kilencven perc után 1:1 (Bene Ferenc a 85. percben egyenlített!), a hosszabbításban jött Amancio, 1:2 – ez lett a vége. Nem törvényszerűen, hiszen a ráadásban Albert Flórián remek labdái után Bene kétszer is gólt szerezhetett volna, de a kapusba, José Ángel Iribarba lőtte a labdát.

Másnap aztán nagyapám mutatta a Népsportot, amelyben Baróti Lajos szövetségi kapitány Albertet és Tichy Lajost kiáltotta ki bűnbaknak, mondván, ha kemény az ellenfél, könnyen feladják a harcot. A „Császárért” már kisgyerekként is rajongtam, de Tichy is a kedvenceim közé tartozott, így a vereségek mellett ez is elkedvetlenített.

Aztán ott van 1965-ben a később VVK-győztes Fradi három meccse a Manchester United elleni elődöntőben. Idegenben 2:3, itthon előbb 1:0, majd 2:1 – mindenki a harmadik meccsre, és Karába János „Kígyó térről” lőtt góljára emlékezik, ha szóba kerül a csata. Nekem is élményem, persze hogy az, de a legizgatottabb akkor voltam, amikor a második mérkőzés után bemondták a Népstadionban, hogy a francia bíró, bizonyos Michel Kitabdjian az öltözőjében kisorsolja, hol lesz a harmadik meccs: az Old Traffordon vagy a Népstadionban. Álltunk szokott helyünkön, a 15-ös felső szektorban, és vártunk, csak vártunk... Nagyon lassan teltek a percek, de aztán üvöltöttünk örömünkben: a harmadik meccs is nálunk lesz. Másnap pedig már ott álltunk a sorban a Népköztársaság útján (ma: Andrássy út) a jegyiroda előtt, hogy biztosan ott legyünk újra a Népstadionban.

És még egy élmény, a dátum 1969. november 5. – Írországgal játszottunk vb-selejtezőt. Sorsdöntő mérkőzés volt, nyernünk kellett ahhoz, hogy megmérkőzhessünk Csehszlovákiával a mexikói világbajnoki részvételért. Kissé csodálkoztam, hogy 30 ezren voltunk csak a Népstadionban, de a lényeg a 4:0 volt és az újabb esély. Emlékszem, gyalog mentünk haza Budára a barátaimmal, olyan boldogok voltunk, hogy nem akartunk elválni egymástól. Aztán Marseille-ben 1:4, és oda a világbajnokság. De erről már rengeteg szó esett – általam is.

Egyébként nem véletlen, hogy olyan meccseket idéztem fel, amelyeket ritkán emlegetnek, szándékosan tettem. Hiszem ugyanis, hogy ami nekem, neked, neki, sőt nekünk maradandó, az még nem minden. Valamennyiünknek megvannak a magunk – reggelig idézhető – emlékei.

Marseille utánról is persze, de akkor már szorongás is keveredett a reménykedésbe, nálam azóta folyamatosan a „Talán most!” a jelszó. Ha nincsenek a diadalmas előzmények, a kitörölhetetlen emlékek, meglehet, nyoma sincs bennem a visszafogott reménynek sem.

Tehát november 25., a magyar futball napja. Persze már megint a régiek, de ha ők nincsenek, nem tölthető meg tartalommal az ünnep. Mert bár ma is vannak jócskán a pályán, akik a múltjukból élnek, az ő előzményeik nem hasonlíthatók például ahhoz, amit a 6:3-tól kaptunk s kapunk, ha újranézzük az Évszázad mérkőzését.

Amikor Chilében, a világbajnokságon kikaptunk Csehszlovákiától (0:1) és kiestünk a negyeddöntőben, kora klasszis komikusa, Kazal László így hűtötte magát: „Nyugi, Dagi, nem csak foci van a világon!”.

A labdarúgásban sem – de ez már korunk pénz­őrülete.

Ünneprontás.


A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!