Ebedli Zoltán emléke Törőcsikről: Nekem megmarad mosolygós srácnak

– Tudom, miért keres – kezdte a beszélgetést Ebedli Zoltán, a Ferencváros korábbi futballistája, aki 1984-ben egy évre Újpestre igazolt, és Törőcsik András jó barátja volt.

– Mikor találkoztak legutóbb?
– Május elsején, Andris születésnapján. Budakeszin voltunk bent nála többen is, de nem gondoltam, hogy akkor látom utoljára. Az is igaz, hogy a koronavírus nagyon nem tett jót neki, nem lehetett látogatni, a masszőr, Pintér István, aki sokat dolgoztatta, nem járhatott be hozzá, keveset mozgott, és láttuk, hogy nincs jó bőrben, de azt nem gondoltam, hogy ekkora a baj.

– Mikor tudta meg, hogy mi történt?
– A Ferencváros NB III-as csapata játszott szombaton felkészülési mérkőzést, amikor Détári Lajos hívott… Nem tudtam megszólalni… Most harag is van bennem, amikor itt-ott olyan képeket látok Andrisról, amelyeket biztosan nem tettem volna ki a nyilvánosság elé – nem lehetett volna egy fiatalkori képet találni? Igen, nagyon beteg volt, és az utolsó hetekben sokkal többnek tűnt a koránál, van, aki azt mondta, talán megváltás már neki a búcsú, de nekem mindig megmarad annak a mosolygós, szőke srácnak, amilyennek kamaszként megismertem.

– Mióta voltak barátok?
– A Fradi-ifiben játszottam, és a BVSC-ben futballozott az egyik jó barátom, Mokalisz Károly. Ha korábban végeztem, mentem hozzá a Szőnyi útra, néztem az edzésüket. Karcsi mutatott be Andrisnak, aki már az edzéseken feltűnt a hosszú hajával, a labdaérzékével, és gyorsan össze is barátkoztunk.

– Ma már a magyar klubfutball legendás történetei között szerepel, miként nem lett Törőcsik András a zöld-fehérek játékosa.
– Ne is mondja…! Hozzánk akart jönni, nagyon örültünk volna, mert szuper játékos volt és akkor már jóban voltunk, nagyszerű volt vele futballozni, de egy nagyhatalmú vezető azt mondta: nekünk nem kell! Kese lakást kért, és azt, hogy a sorkatonai szolgálat alól mentesüljön, de a Fradi – sajnos – ezt túl nagy árnak gondolta. Így került Újpestre. Aztán 1976-ban a válogatottban ott voltam, amikor bemutatkozott; a görögök elleni vb-selejtezőn még csak a padon ült, de nem hazajöttünk, hanem egyből Bécsbe repültünk, Ausztria ellen játszottunk felkészülési mérkőzést – szegény Bruno Pezzey régen meghalt, de aznap nagyon sajnáltuk, mert Andris bolondot csinált belőle.

– Később mégis játszhattak egy klubcsapatban
– Kevesen tudják, én sem szoktam beszélni róla, de korábban is lett volna erre esély. Nemrég hunyt el Fried­manszky Zoltán, ő volt az edzőnk, akkoriban több meghatározó játékos is távozott a Fradiból, nem mindenki értett egyet a módszereivel. Annyira én sem, így a legjobb pillanatban keresett meg Várhidi Pál, az Újpest edzője, hogy lenne-e kedvem átmenni hozzájuk. A Nagyvárad téren találkoztunk, Trabanttal jött, abba ültünk be, és meg­győzött, én pedig aláírtam az átigazoló lapot. Akkoriban az volt a szabály, hogy klubváltás esetén egy évet ki kell hagyni, de az újpestiek azt ígérték, elintézik, játszhatok. Amikor kiderült, hogy távoznék, jött az ítélet: két évig nem léphetek pályára! Pali bácsi próbált megnyugtatni, hogy nem így lesz, ne izguljak, de nem kockáztattam, maradtam az Üllői úton.

– Néhány évvel később, 1984-ben egy évre Újpestre szerződött, Kerekes Györggyel együtt.
– Vincze Géza volt az edzőnk, az abban az évben ifi Eb-t nyert válogatott több tagja is a Fradiba igazolt, és az edző közölte, rájuk építi a jövő csapatát, legfeljebb csere lehetek. A válaszomat nem idézném, mindenesetre amikor Andrissal találkoztunk, mondta, megkérdezi Újpesten, mit szólnának, ha átmennék. Örültek… Persze ismertem mindenkit, jó srácok voltak, szerettem ott játszani, mögöttem Kardos József, mellettem Steidl Sándor, előttem a csatársorban Törő, Kerekes György, Kiss Sándor, lehetett futballozni. A Fradi majdnem kiesett, Sárosi László mentette meg, amikor a Népstadionban játszottunk, kettő nullára nyertünk, én rúgtam az első gólt, Kerekes Gyuri a másodikat – az élet helyretette a dolgokat.

– A szurkolók alighanem azt gondolják: Törőcsik Andrással hasonlóan bohém típusok voltak, ezért is értették meg egymást…
– Ne is mondja! Hányszor hallottam, hogy ezt vagy azt rossz útra vittem... Ma már senki sem hiszi el, hogy az ifiben hajlani ötkor kimentünk edzeni, Kertész János, Jani bácsi, az edzőnk jött velünk, utána mentünk iskolába – már ha beértünk… Igaz, hogy csibészek voltunk, de futballozni szerettünk, én a felnőttben is elsőként voltam ott az edzések előtt – más kérdés, hogy ha kikaptunk, nem volt szerencsés Dalnoki Jenővel találkozni, akkor a szertár mélyén kávéztam… Amikor a Fradi felnőttcsapatához kerültem, ott volt az öltözőben Albert Flórián, Bálint László – komolyan gondolja valaki, hogy azzal kezdtem, nekem itt nincs kedvem edzeni?! Ha úgy éreztem, kiereszteném a gőzt, egyedül is elindultam, ha lebuktam, nem hazudtam, nem mentegetőztem, vállaltam a következményeket – Törő is ilyen volt. Senkit nem kényszerítettünk, hogy tartson velünk… Andris sem szerette a nyilvánosságot, a szereplést, a tömeget, a saját világunkban éreztük jól magunkat. Azt hiszem, kevesen ismerték őt igazán: okos, olvasott, művelt fiú volt, gyorsan tanult, nyelveket beszélt. Szerettük nagyon, mindig jó lesz visszaemlékezni a nagy meccseinkre – tudom, hogy nincs többé, de még nem fogtam fel.