Nikolics áldozatot hozott a családjáért – ezek álltak visszavonulása hátterében

– Itt ülünk a Sóstói Stadion, hivatalos nevén Mol Aréna Sóstó lelátóján, és szimbolikus jelentőséggel is bír, hogy itt jelentette be a visszavonulását. Felvetődött egyáltalán, hogy más helyszínen zárja le a pályafutását?
– Jobb helyet nem tudtam volna választani, köszönöm a klubnak, hogy megértette, ez a nap mennyire fontos nekem, és itt akartam bejelenteni a döntésemet – mondta lapunknak Nikolics Nemanja. – Amikor 2020-ban visszatértem az Egyesült Államokból, úgy gondoltam, a Fehérvárból vonulok vissza és a pályán köszönök el, de néha nem úgy történnek a dolgok, ahogy eltervezzük. Most itt vagyunk, nehéz döntést hoztam meg, eljött a pillanat, amikor át kell adnom a helyem a fiataloknak és a családomra szeretnék összpontosítani. Átgondoltam mindent, négy hónapot egyedül voltam Cipruson, nem akartam hirtelen dönteni, aztán esetleg megbánni, ezért bátran állítom, hogy ez végleges elhatározás. Büszkén ülök itt, mert tudom, mindent megtettem, hogy a pályafutásom jól sikerüljön, legyen miről mesélnem, mikor befejezem és élményeket is szerezzek. A karrierem során voltak ajánlataim a top ötbe tartozó bajnokságokból is, de nem akartam olyan döntést hozni, amellyel másoknak felelek meg, mindig bennem volt, hogy inkább hű maradok ahhoz a kis „Nikóhoz”, aki annak idején elkezdett focizni, s továbbviszem az akkor kapott és kialakult értékéket. Egy pályafutás során rengeteg olyan helyzet van, amikor lehet jó, vagy rossz döntést hozni, én próbáltam minden egyes nap úgy edzeni, úgy élni – akár a pályán, vagy azon kívül –, hogy ne legyen hiányérzetem. Mindig lépésről lépésre haladtam, így tudtam elérni azokat a célokat, amiket akartam, végül büszkén tudhatok magaménak öt gólkirályságot, bajnoki címeket. Rengeteg élményt szereztem, de most meg kellett húzni ezt a vonalat, és ezt az elhatározást biztos, hogy soha nem bánom meg, mert mindent alaposan megfontoltam.

– Egy kis településről, Zentáról indult, most pedig itt zárunk, Magyarország egyik legpatinásabb klubjának stadionjában, annak a csapatnak a létesítményében, amelynél kétszeres magyar bajnok és az egyesület történetének legeredményesebb játékosa lett. Végiggondolta, mennyire izgalmas, élményekkel teli, de nagyon küzdelmes utat tett meg?
– Amikor megéli ezt a folyamatot az ember, nem nagyon gondolkodik ezen. Nyilván most is kell egy kis idő, amíg felidézem, mi történt velem a karrierem során, és konkrétan a Fehérvárban is. Amikor ideérkeztem, én voltam a hatodik csatár a keretben, és tudtam, hogy nem lesz bérelt helyem a kezdőcsapatban, mert rengeteg jó játékos játszott a Vidiben. Attól függetlenül, hogy én tartom a gólrekordot a klub történetében, nem gondolom, hogy a legjobb támadó vagyok, aki piros-kékben szerepelt. Az viszont biztos, hogy én voltam az, aki a legjobban akarta ezt a sikert és akár a legnagyobb árat kifizette volna ezért. Mindig beálltam a sorba és soha nem adtam fel, még akkor sem, amikor a gólkirályi cím megszerzése után a következő évadban kiszorultam a kezdőből. Nem az dolgozott bennem, hogy váltsak, hanem bizonyítani akartam és büszkén képviseltem a várost a pályán, vagy azon kívül, és viseltem a Vidi mezét. A klub három bajnoki címéből kettőnek részese voltam, gólkirályi címeket szereztem, úgy gondolom, büszkén köszönhetek el, mert minden erőmet beleadtam, hogy ez a csapat sikeres legyen.

– A szakmai erényei mellett az emberi tulajdonságai miatt Varsóban és Chicagóban is sikerül szép eredményeket elérnie. Fontos, hogy külföldön is tisztelik, szeretik, elismerik a mai napig?
– Szerencsére egyetlen klubomtól sem távoztam haraggal, próbáltam mindig a pályán bizonyítani és tenni a dolgom. Csatár vagyok, tudom, hogy a góllövés a legfontosabb feladatom és sokaknak szimpatikus volt, hogy mennyire szeretek gólt lőni, mennyire motivál ennek a lehetősége. Egy klubvezetésnek ez lényeges tényező, mert szinte mindegy, hogy kedves, jó gyerek vagy, ha nem nyújtasz maradandót a pályán és nem viseltetsz megfelelő alázattal, motiváltsággal az eredményesség iránt. A Legiánál is éreztem a szeretetet, a bizalmat, és mindig csak azt kértem, hogy adjanak lehetőséget, és rajtam múljon, hogy élek-e azzal, vagy sem. Szerencsére többnyire éltem a lehetőségekkel, a sikerek sem maradtak el, nem csak az egyéniek, hanem csapatszinten sem, és ez az utóbbi sokkal fontosabb. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem motivált a gólkirályi cím megszerzésének lehetősége, mert csatár vagyok, és igenis, tőlem gólokat várnak. Persze a futball csak egy játék, a legfontosabb, hogy mindig ember maradjak. Szeretném, ha úgy emlékeznének majd rám, hogy harcos voltam, aki mindent beleadott, ez fontosabb, mintha gólvágóként, gólkirályként emlegetnének majd.

– A mögöttünk álló évadban tudta még úgy élvezni a futballt, ahogy korábban?
– Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom: nem. De nem azért fejeztem be a pályafutásom, mert az előző idényem nem jól sikerült, egyszerűen nem tudtam a szeretteimmel lenni, nem tudtam összehangolni a családi életet a futballal, és döntenem kellett, mik a prioritások. Igen, nem úgy sült el az elmúlt néhány hónap, ahogy szerettem volna, nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Amikor tavaly kiderült, hogy nem hosszabbítunk szerződést a Fehérvárral, már megfordult a fejemben, hogy le kellene állni, ám még egyszer meg akartam próbálni, mert jól éreztem magam a pályán. Azt hittem, hogy egy idő után a családom is utánam jöhet külföldre, aztán amikor a kisfiam és a lányom is azt mondta, hogy nagyon jól érzik magukat Fehérváron, és nem akarnak költözni többet, akkor el kellett gondolkodnom. Itthon már nem motivált, hogy a Vidin kívül más együttesben futballozzak, és nem lett volna korrekt senkivel szemben sem, ha nem tudok száz százalékot nyújtani. Amikor hazajöttem Amerikából, akkor is azt mondtam, az egyetlen csapat, amelyben itthon játszani szeretnék, az a Fehérvár, és próbáltam hű maradni a klubhoz. Tavaly légiósnak álltam, de nem sikerült az idényem. Úgy érzem, harmincöt évesen már nehéz is lenne olyan gárdát találnom, amelyben rám épülne a játék, külföldön pedig már nem akarok második, harmadik számú csatár lenni, aki a kispadról tud esetleg segíteni, ráadásul a családom ottléte nélkül.

– Hány napot, estét beszélt át a feleségével, mire meghozta a döntést, hogy befejezi?
– Próbáltam egyedül dönteni, persze meghallgattam a feleségemet, a szüleimet, a menedzseremet, Filipovics Vladant is, de örülök annak, hogy rám bízták a döntést. A játékosnak belül kell éreznie, mikor van vége. Ebben a témában sem másnak akartam megfelelni, hanem saját magamnak. A ciprusi négy hónap alatt erősen gondolkodtam már a befejezésen. Előtte, Törökországban nem ment jól a játék, de akkor még a váltásra szavaztam. Cipruson még el tudtam volna úgy képzelni a folytatást, hogy a családom utánam jön. Amikor azonban az AEK Larnaca vezetőin azt éreztem, nem velem képzelik el a jövőt, akkor el kellett gondolkodnom.

– Említette, mennyire szereti a Fehérvárt, amely nincs könnyű helyzetben, kézenfekvő lenne, hogy valamilyen szerepkörben visszatérjen segíteni: van szó ilyen lehetőségről?
– Egyelőre nincs, de nem is szeretnék a tizennyolc éves játékos-pályafutás után egyből belevágni a közepébe, most tanulni szeretnék és a nulláról felépíteni magam. Jelentkeztem a kétéves UEFA-tanfolyamra, a sportigazgatói vonal érdekel, ám jelenleg nem vagyok kész arra, hogy átvegyek bármilyen csapatot. Nagyon szurkolok barátomnak, Juhász Rolandnak, hogy sok évig dolgozzon a Vidinél és építsen olyan csapatot, mint amilyen a miénk volt korábban. Nehéz feladat, sok munka vár rá, de hiszem, hogy sikeres lesz és megtalálja azokat a játékosokat, akik képesek lesznek egymásért és a klubért is küzdeni.

– Kötődése így is lesz a Fehérvárhoz, hiszen kisfia az U9-es csapat erőssége. Mikor láthatunk újra Nikolics-gólokat piros-kékben?
– Én lennék a legbüszkébb, ha Markónak tapsolhatnék, miután betalált ebben a stadionban. Három éve focizik a Vidiben, remek szakemberek nevelik, jók a körülmények, és nemcsak szakmailag, hanem emberileg is sokat kap. Tehetséges srác, de fontosabb, hogy azt látom benne, amilyen én voltam kicsiként: elképesztően alázatos, a munkamorálja kiváló, és jelenleg ez a legfontosabb, mert hosszú távon ezek nélkül senki nem lehet sikeres. Az édesanyjával együtt támogatjuk mindenben, szakmai téren nem akarok tanácsokat adni, arra ott az edzője, egyébként pedig arra nevelném, hogy keményen dolgozzon, soha ne adja fel és merjen álmodozni.

– Az imént még passzolgatott is a Mol Aréna játékterén a gyermekeivel. Eszébe jutott azon kívül bármi más, mint hogy miként tartja Marko a lábfejét passz közben?
– Amikor rálépek erre a gyepre, rengeteg emlék feltolul. Minden egyes négyzetméterén a pályának valami jó történt velem. Ahogy most láttam Markót, s futott a labda után, eszembe jutott, hogy nagyszerű lenne, ha bemutatkozhatna a Fehérvár csapatában és büszke apukaként szurkolhatnék neki. Ez még messze van, nem is akarok nyomást helyezni rá, majd eldönti, mivel szeretne foglalkozni, miben leli majd az örömét.