„Hétről hétre jó teljesítményt nyújtottam, így az, hogy közben az értékem megduplázódott és engem tartanak a liga legértékesebb játékosának, csak egy visszaigazolás arra nézve, hogy valamit tényleg jól csinálok – nyilatkozta Nikolics. – Bízom benne, hogy sikerül így játszanom a bajnokság hátralévő részében is. Biztosan érkeznek majd ajánlatok, de az egyáltalán nem biztos, hogy váltok. Jön az Eb, remélem, ott leszek az utazó keretben, és a reményeink szerinti jó szereplés után meglátjuk, mi lesz velem. A szerződésemből még két év van hátra, és sok érv szól a maradásom mellett. Lényegében minden, nem is akarok mindenáron váltani. Viszont a kitűzött céljaimat – bajnoki és gólkirályi cím, kupagyőzelem – jó eséllyel elérhetem rögtön az első évem végén, így azért át kell gondolni sok mindent. Sok megfigyelő fordul meg a Legia bajnokijain, minimum harminc-negyven scout. Biztosan leülök majd az edzővel és a klubvezetőkkel, s megnézzük, hogy kinek mi a jó. Nekem és a klubnak egyaránt.”
Hiába azonban a remek klubszezon, Nikolicsnak nincs bérelt helye a válogatott kezdőjében. Bernd Storck, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya keresi a helyét, a legutóbbi, horvátok elleni felkészülési találkozón (1–1) speciális szerepkörben próbálta ki: a center és a szélső közötti területet kellett csatárként bejátszania. (Ezzel bővebb szakmai elemzésben foglalkoztunk.)
„Egyértelmű, hogy játszani akarok a válogatottban is. A horvátok elleni meccsre készültünk, amikor rögtön hétfőn leültem Bernd Storckkal, és beszéltünk egy jót. Arra jutottunk, hogy a válogatott nem tud úgy játszani, mint a Legia, ezért a horvátok ellen inkább szélsőként szerepeltetne, de van még további két-három olyan terve, hogy milyen pozícióban tudna játszatni, milyen feladatkörben lehetnék a csapat számára a leghasznosabb. Lehetek akár a center mögött, vagy érkezhetek második hullámban. Az biztos, hogy valami olyanra lenne szükségem, ahol van idő és hely befutni az üres területre. Nem pedig a kapunak háttal állva, védővel a nyakamban próbálnék bekapcsolódni a támadásba, mert az nem az én játékom. Ebből a szempontból valóban nagymértékben függök a társaktól. Nem vagyok az a típusú támadó, aki huszonöt méterrről rúg gólt, vagy kicselez négy-öt védőt. A Videotonban és a Legiában megtalálták a helyem, működőképes voltam, illetve vagyok. A válogatott viszont más. Egy klubnál naponta tudunk együtt dolgozni és összeszokni, akár korrigálni, a válogatottnál viszont most másfél hónapig nem is látjuk egymást.”