Ha nem lenne Olli Kahn...

"Egészen világosan fogalmazok: ha nem lenne egy Oliver Kahnunk, akkor már régen otthon lennénk. A szaúdiak elleni meccstől eltekintve valahogyan mindig továbbmanővereztünk, de abból nem sül ki jó, ha így folytatjuk. Nem szabad mindig arra építeni, hogy majd Olli megoldja. Úgy véd, mint egy igazi világbajnok, de támogatást kell kapnia a csapattól. Az összeállításon semmi sem múlik, Rudit nem érheti kritika emiatt. Biztos vagyok abban, hogy ha Kahn kivételével mindenkit berakunk egy zsákba, és elkezdjük ütni a zsákot, akkor mindegy, kit találunk el. Mindenki megérdemli.”
Ezt a nyilatkozatot Franz Beckenbauer, a német futball első, és egyelőre egyetlen olyan alakja tette, aki játékosként és szövetségi kapitányként is világbajnoki címet tudott szerezni (ha az idén a németek futnak be, akkor Völler a nyomába lép). "Kaiser Franz” ezeket a szavakat az Egyesült Államok elleni negyeddöntő után mondta ki, ama mérkőzés után, amelyet a Nationalelf történetesen 1–0-ra megnyert. Elképzelhető, hogyan vélekedett volna Beckenbauer, ha a németek elbuktak volna a legjobb nyolc között…
Mert bizony közel álltak ahhoz, hogy kikapjanak az amerikaiaktól, és sorozatban harmadszor essenek ki a vb negyeddöntőjében (1994-ben Bulgária, 1998-ban Horvátország jelentett megoldhatatlan feladatot Berti Vogts csapata számára.) A tengerentúli együttesnek sokkal több helyzete volt, mint vetélytársának, az egyetlen gond az volt, hogy a németek kapusát Oliver Kahnnak hívták. A Bayern München egyese néha elképesztő bravúrokat mutatott be – a mérkőzés után német újságírók kaján vigyorral az arcukon úgy fogalmaztak, hogy csak a tőle megszokott átlagot hozta –, és szinte egyedül tartotta versenyben Rudi Völler csapatát. "Kahnnak és Istennek kell köszönetet mondanunk a továbbjutásért” – ismerte el például Kalle Rummenigge, a nyolcvanas évek egyik legjobb német támadója, a Bayern Münchent működtető részvénytársaság felügyelőbizottságának elnöke.
"Nem hinném, hogy kizárólag az én érdemem az eddigi szereplésünk – szerénykedett a hálóőr. – Egy csapat is van előttem, amelyik harcol és segít nekem. Fentről, a lelátóról egyáltalán nem lehet megítélni, hogy mit kellett nekik teljesíteniük ezen a mérkőzésen. Mindannyian fárasztó idényen vagyunk túl, egy kívülálló számára elképzelhetetlen, mennyi erőfeszítésünkbe kerül még most is így futballozni. Azzal pedig végképp nem foglalkozom, hogy megérdemelten jutottunk be az elődöntőbe vagy sem. Ez teljesen mindegy, csak az számít, hogy ott vagyunk!”
A többi szakemberhez hasonlóan Rudi Völler csapatfőnök sem volt elájulva emberei produkciójától: "Félszegen játszottunk, egyszerűen nem bíztunk magunkban. Nekünk kellett volna önbizalommal telve pályára lépnünk, nem az ellenfelünknek. Mindenekelőtt a ritmusváltások hiányoztak a játékunkból, ezek nélkül halottak voltunk. Az amerikaiak előtt megemelem a kalapom, lehetett látni rajtuk, hogy mindent kiadtak magukból.”
A Nationalelf szombaton visszatért koreai főhadiszállására, Csedzsu szigetére, a játékosok röviddel a megérkezés után máris túlestek egy átmozgató edzésen. A tréningen nem vehetett részt Didi Hamann, aki az Egyesült Államok elleni összecsapáson szalagsérülést szenvedett. Az orvosi stáb úgy számol, hogy a Liverpool középpályása vasárnap még könnyített edzést végez, majd hétfőn, a Dél-Korea elleni elődöntőt megelőző napon már teljes intenzitással gyakorolhat. A német válogatott egyébként csak hétfőn hagyja el a szigetet, akkor költözik át Szöulba, ahol este megtartja a mérkőzés előtti utolsó tréningjét.