Pablito tönkreverte a brazilokat

Kevés olyan híres, elismert futballista van a világon, akinek a pályafutása anynyira egyetlen évhez, pontosabban egyetlen hónaphoz, de igazándiból mindössze egyetlen héthez kapcsolódik, amennyire Paolo Rossié. Az olasz csatárról mindig mindenkinek az a bizonyos hét nap jut eszébe 1982. július 5. és 11. között, amikor kis túlzással egymaga nyerte meg a világbajnoki címet az olasz válogatott számára. Nyerhetett olasz bajnokságot és gólkirályi címet a vb előtt, lehetett újra olasz bajnok, majd KEK- és BEK-győztes a vb után, Paolo Rossi örökre "Pablito” marad, az a mosolygós, gyerekképű olasz fiú, aki két évtizeddel ezelőtt egy nyári napon mesterhármast rúgott a braziloknak, majd kettőt a lengyeleknek, végül egyet (talán a legfontosabbat!) a németeknek.

A legjobb kölcsönjátékos

De ne rohanjunk előre annyira az időben, hiszen a kis Paolo pályafutása természetesen messze nem ekkor indult!
A Firenzéhez közeli Pratóban született Rossi elsősorban édesapja, Vittorio ösztökélésére kezdett el futballozni – természetesen a városka egyik plébániájának a csapatában, mint oly sok olasz kisgyerek. Aztán viszonylag gyorsan a Juventusban találta magát, a "zebrák” tehetségkutatói ugyanis hamar megtalálták a törékeny, nem túl magas, mégis rendkívül gólerős csatártanoncot. A "törékeny” azonban sajnos szó szerint értendő, elsősorban a térdére, amelyet tizenéves korában háromszor is meg kellett műteni. Így aztán nem csoda, hogy a Juventusnál úgy gondolták: jobb, ha "vidéken” erősödik, és kölcsönadták a Comónak (itt mutatkozott be az első osztályban, de újabb sérülése miatt csak hat találkozón lépett pályára), majd a Vicenzának. Ez utóbbi csapat aztán igen fontossá vált Paolo életében, még akkor is, ha sikerei nagy részét nem piros-fehérben, hanem a zebraszínű mezben érte el.
A Lanerossi Vicenza az 1976–77-es idényben a másodosztályban játszott – nem is akárhogyan. Elsősorban Rossi (gólkirályi címet is jelentő) 21 találatának köszönhetően a csapat feljutott a Serie A-ba, és ott meg sem állt a táblázat második helyéig. Sőt, egy kis szerencsével a bajnoki cím is meglett volna, ám a Zoff-, Scirea-, Causio-, Bettega-féle Juve túl nagy falatnak bizonyult az elsősorban fiatalokból álló vicenzai gárdának – amely azonban a 24 találatig jutó Paolo személyében (története során másodszor) gólkirályt adott a Serie A-nak.
Rossi "közkívánatra” bekerült az 1978-as világbajnokságon részt vevő olasz csapatba, sőt, a vb-t a negyedik helyen záró squadra azzurra egyik legjobbja volt: mind a hét mérkőzést végigjátszotta, három gólt szerzett, köztük egyet a Magyarország elleni csoportmérkőzésen. Állítása szerint egyébként fizikailag ekkor volt élete legjobb formájában, nyilatkozataiban sohasem felejti el megemlíteni, hogy Argentínában sokkal jobb erőállapotban futballozta végig a tornát, mint négy évre rá Spanyolországban.

De ne rohanjunk ennyire előre, a két bő esztendő után ugyanis kétszer két szűk következett: a '78–79-es bajnokságban a Vicenza Rossi 15 gólja ellenére a 14. helyen végzett, és kiesett, ráadásul Paolo nem mehetett vissza a Juventushoz, mert kölcsönadták a Perugiának. Itt aztán elérte pályafutása mélypontját: 1980-ban belekeveredett a hírhedt totóbotrányba, és az olasz szövetség három évre eltiltotta. Sokan úgy gondolták, hogy véget ért a pályafutása, ő azonban nem adta fel: folytatta az edzéseket, a Vicenzától visszatért a Juvéhez, és végül két év elteltével "szabadult”, azaz 1982. április 29-én visszatérhetett.
Az idényből még éppen annyi volt hátra, hogy három meccsen pályára lépjen, és szerezzen egy gólt, majd következett a világbajnokság, amelyre Enzo Bearzot szövetségi kapitány gondolkodás nélkül benevezte. (Nem teljesen analóg a példa, mégsem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy idén tavasszal Roby Baggio szintén három meccset játszott a sérülése utáni visszatérését követően, két gólt is szerzett, Giovanni Trapattoni mégis úgy vélte, hogy nem érdemes elvinni őt Ázsiába.)
Spanyolországban aztán a squadra azzurra katasztrofálisan kezdte a vb-t, hiszen az első három meccsén ikszelt, és csak több lőtt góljának köszönhetően jutott tovább a kőkemény második csoportkörbe. Rossi az argentinok ellen 2–1-re megnyert (és a Gentile– Maradona párharcról elhíresült) mecscsen sem talált be, Bearzot azonban vakon bízott benne, és igaza volt: hősünk a következő héten szinte egymaga nyerte meg a vb-t az olaszoknak.

Három mérkőzés, hat gól

A brazilok egyértelmű favoritként álltak ki az olaszok ellen, ám nem kalkuláltak Rossival. (Sokan egyébként azt a – Zico-, Sócrates-, Falcao-, Junior-, Cerezo-féle – selecaót tartják minden idők legerősebb brazil válogatottjának, mások szerint "csak” minden idők legerősebb olyan alakulata, amely nem nyert világbajnokságot, igaz, ebbe a versenybe az Aranycsapat is beleszólna.) A spanyol sajtó által ettől a naptól kezdve csak Pablitóként emlegetett csatár háromszor vette be a brazil kaput, az olaszok így meglepetésre 3–2-re nyertek, és csoportgyőztesként bekerültek az elődöntőbe. Itt a lengyel csapat volt az ellenfelük, és a 2–0-s győzelmet a megtáltosodott Rossi szállította, aki kétszer köszönt be Latóéknak.
Aztán következett a németek elleni világbajnoki döntő, amelynek első félidejében Antonio Cabrini tizenegyest hibázott, a szünet után nem sokkal mégis az olaszok szereztek vezetést: egy beadásra Rossi reagált a leggyorsabban, és máris a squadra azzurránál volt az előny. Ezt követően még Altobelli és Tardelli is betalált, majd Breitner szépített, így alakult ki a 3–1-es végeredmény.
Paolo Rossi felért pályafutása csúcsára, amelyet a FIFA a világbajnokság legjobbjának járó díjjal, a France Football pedig az Aranylabdával jutalmazott.
A következő évek még számos sikert hoztak, hiszen nyert egy bajnoki címet és számos kupát, de rozoga térde miatt egyre kevesebbet léphetett pályára. 1985-ben még átigazolt a Milanhoz, majd egy évre rá a Veronában fejezte be a pályafutását. Bearzot (alighanem hálából) elvitte magával az 1986-os vb-re is, ám Mexikóban már nem lépett pályára. Harmincévesen vonult vissza, ereje teljében, akárcsak néhány évre rá Marco van Basten – hogy egy Rossihoz méltó, hasonló sorsú nagyságot említsünk valamivel későbbről.

Távol a labdarúgástól

Végezetül pedig említsük meg, hogy Rossi az 1982-es világbajnok csapat azon kevés tagjainak egyike, akik szinte egyáltalán nem kötődnek a mai labdarúgáshoz. A többiek közül – a teljesség igénye nélkül – Dino Zoff például a Lazio, a Juventus, az olimpiai és a nagyválogatott mestere is volt, számos sikere közül a squadra azzurrával, a 2000-es Európa-bajnokságon elért ezüstérem a legutóbbi; Claudio Gentile ma az olasz U21-es válogatott trénere (egyben Giovanni Trapattoni egyik lehetséges utódja), Marco Tardelli korábban ugyanezen a kispadon ült, majd edzette az Intert is; Francesco Graziani a másodosztályú Catania alelnöke és másodedzője; Antonio Cabrini a másod- és a harmadosztályban dolgozott trénerként, legutóbb pedig szóba került, hogy ő lesz az albán szövetségi kapitány; Bruno Conti a Roma ificsa-patainak a vezetőedzője; Alessandro Altobelli és Fulvio Collovati televíziós sportműsorokban működik közre szakkommentátorként.
Paolo Rossi ma Vicenzában él, ingatlannal és szőnyegekkel foglalkozik, és ő a pratói AC Santa Lucia tiszteletbeli elnöke…