Kard és teniszütő a kézben

– Milyen gyermekkora volt a kardlegenda, a hatszoros olimpiai bajnok Kovács Pál fiaként? De úgy is kérdezhetem: ilyen családban, ahol ráadásul a bátyja is kardozó lett, kötelező volt a vívást választania?
– Ma is elevenen él bennem, hogy egészen kicsi koromban már kijártam apám versenyeire. Óriási csaták folytak a Vasas Pasaréti úti tornacsarnokában, mindig ezer-ezerkétszáz ember tolongott, alig lehetett bejutni. De nem csak a kardversenyeket néztem, a női tőr ugyanúgy érdekelt, én még láttam vívni Elek Ilonát. És természetesen nem akartam vívó lenni, és ezt meg is mondtam apámnak – eleveníti fel a múltat a vívószövetség ma hatvanesztendős főtitkára, Kovács Tamás.
– Miért "természetesen”? Nyomta volna az édesapa sikereinek a terhe?
– Nem, nem azért, mert egy zseninek sosem lesz zseni a gyereke, és mert egy családban, ha öröklődik is a tehetség, az fokozatosan gyengébben jelentkezik. Azért nem akartam vívó lenni, mert nekem elég volt annyi, hogy néztem a versenyeket, és drukkoltam. Képzelje el, tizenöt éves koromig otthon újból levívtam a versenyeket francia kártyával. Mindig megszemélyesítettem a lapokat, és indult a sajátos asszó. Volt egy hatalmas füzetem, abban precízen írogattam az eredményeket, saját ranglistát is vezettem. Előfordult, hogy apám csak a nyolcadik volt az én listámon… Tízévesen elkezdtem teniszezni, és még mindig nem gondoltam a vívásra, egyszer sem volt kard a kezemben, pedig a bátyám akkor már juniorválogatott volt. Teniszezni Újpestre, a Vasas Izzó-pályára jártam. Máig megmaradt bennem a borzasztó hosszú villamosozás, másfél óra oda, másfél vissza, de én imádtam. Érdekes, ma a szülők mindig a legközelebbi vívótermet kérdezik, ha a gyereküknek klubot keresnek. Szóval élveztem a teniszt, az utazást. Tizenhárom éves lehettem, amikor apám szólt, hogy szeretné, ha vívnék a Vasasban. Különösebben nem reagáltam rá, ám két év múlva Attila a vívás révén már utazgatott, az NSZK-ba is eljutott, ami akkoriban nagy szó volt, és ez megfogott. Kicsit nyűgösen, de lementem a Vasasba Forró Sanyi bácsihoz, aki Attila és Meszéna Miki mestere volt, és elindult a pályafutásom. Állítólag nagyon tehetséges voltam, apám technikás stílusát örököltem. Valami igazság lehet benne, mert hat- nyolc versenyen indultam, és két év alatt első osztályú vívó lettem. Kijutottam a hatvanhármas juniorvébére, ahol ötödik lettem, és életem első nagy pofonját is megkaptam.
– Az ötödik hely volt a pofon?
– Igen, mert úgy vágtam neki a versenynek, hogy mindenképp dobogós leszek. Ráadásul hat egyes vezetés után kaptam ki tíz hatra egy szovjettől, igaz, utána ő aranyérmes lett. Számomra nagy csalódás volt ez a szereplés.
– Mikor szerette meg a vívást?
– Elsősorban a Vasast szerettem, azt a légkört, amit ma nagyon hiányolok. Az edzések után mindig ottmaradtunk, igazi második otthon volt a terem, ez fogott meg. A vívást akkor szerettem meg, amikor már versenyeket nyertem. Aztán meg már mindenre képes voltam érte. Húszéves voltam, amikor megkezdődött a felkészülés a tokiói olimpiára, és Sákovics József szövetségi kapitány meghívott edzőpartnernek. Semmi esélyem sem volt kijutni Tokióba, mégis évet halasztottam a Közgázon, akkora megtiszteltetésnek tartottam, hogy segíthetek a "nagyoknak”.
– Édesapja adott tanácsokat a fiainak? Beszélgettek otthon a vívásról?
– Sajnos kevés tanácsot adott, nagyon zárkózott ember volt. A Gerevich fiúk mesélték, hogy náluk a vasárnapi ebédnél is a vívás volt a téma, irigyeltem is őket ezért. Nálunk nem. De valahol megértem apámat. A szövetség elnöke is volt, és nem akart támadási felületet adni. Képzelje, azzal is vádolták, hogy csak azért vagyunk válogatottak, mert ő az apánk, pedig a nemzetközi eredményeink alapján kerültünk a csapatba.
– Milyen érzés volt a testvérével vívni?
– Edzéseken megöltük egymást, de versenyen sosem vívtunk komolyan. Mindig az nyert, akinek jobban kellett a győzelem, még ha nem is beszéltük meg előtte. Engem három bajnokságról ki is zártak azért, mert komolytalanul vívtam ellene. De az edzéseink halálra mentek, ezért lettünk jó vívók. A Vasasban hihetetlenül jó edzések folytak, az még más világ volt. Egyetemre jártunk, mégis heti tíz edzésünk volt, ma jó, ha öt összejön… Tizenhárom bajnokságot nyertünk a Honvéd ellen, és nem azért, mert annyival jobbak voltunk, hanem mert egységesebb csapatot alkottunk, jobban akartuk a győzelmet. Életem egyik legszebb pillanata volt a hetvenhármas göteborgi vébé, Attila vívta az utolsó asszót Krovopuszkovval, és öt egyre kellett nyernie ahhoz, hogy miénk legyen az aranyérem. Megcsinálta, és világbajnokok lettünk.
– A világbajnoki csapatarany mellett olimpiai érmet is őriz, bajnoki medáliáit mgszámolni is hosszadalmas. Elégedett a pályafutásával?
– Egyáltalán nem! Sokkal tehetségesebb voltam annál, mint amit kihoztam magamból. Hatszor szerepeltem olimpiai vagy vébédöntőben, de egyéniben nem sikerült az éremszerzés. Nem tettem meg mindent azért, hogy olimpiai bajnok legyek. Münchenben döntős voltam, de hiányzott a pluszmunka. Mai szemmel másként látom a múltat. Bohém módjára, könnyedén vettem a vívást. Szórakozással egybekötött nagy sikereket akartam, de ez nem megy! Nyolc éven keresztül az első nyolcban voltam a világranglistán, de valami hiányzott… Versenyzői példámból okulva alakítottam ki vezetői hitvallásomat, nem akarom, hogy más is úgy járjon, mint én. Állítom ugyanis, ha a tehetségekből nem jön ki az eredmény, az a környezet hibája. Saját negatív példámmal álltam a versenyzők elé, és ezt elfogadták. A negatív példa sokszor hatásosabb, mint a pozitív. Sajnos későn jött meg az eszem, tíz olimpiai és világbajnoki érmem van, de sokkal több lehetett volna. De nincs hiányérzetem, mert a helyezéseimre is büszke vagyok, ráadásul a sors kegyes volt hozzám, és amiben nem volt részem versenyzőként, átélhettem szövetségi kapitányként. Versenyzői eredményeimet kiegyenlítették a vezetőként elértek. Munkatársaim a születésnapom alkalmából kiszámolták, hogy utánpótlás- és felnőttkapitányságom alatt százötvenhat érmet nyertek világversenyen vívóink.

– Most már lezárult ez a korszak is, úgyhogy elárulhatja: kapitányként voltak-e kedvencei, és volt-e olyan döntése, amit utólag megbánt?
– Mindenkinek vannak kedvencei, nekem az a versenyző, aki eredményes, és mindent megtesz a sikerért. Nagyon sok kedvencem volt, neveket nem mondok, nehogy kihagyjak valakit. Inkább egy-két emlékezetes pillanatot, időszakot említek: a kardcsapat szöuli sikerét, a szovjetek ellen négy nyolcról megnyert mérkőzést, Szabó Bence barcelonai, Nagy Tímea sydneyi győzelmét. De szólni kell Szalay Gyöngyiről, aki egy korszakot ölelt fel a párbajtőrvívásban és Horváth Mariannról is. A döntések…? A tizennégy év alatt voltak nagyon nehéz válogatási döntések, amikor a ranglistán hátrébb állónak szavaztam bizalmat. Például a szöuli kardcsapatba nem a ranglistanegyedik Varga Józsefet, hanem a hetedik Csongrádi Lászlót jelöltem, mert úgy éreztem, Csongi képes megoldani a nagyobb feladatot is. Ugyanezt éreztem a kilencvenkilences vébé előtt, amikor a női párbajtőrcsapatban Király Hajnalka helyett Tóth Hajnalkának szavaztam bizalmat. Csongi és Tóth is szenzációsan vívott… Egyet bántam meg. A kilencvennyolcas Európa-bajnokság után Köves Csabát eltiltottam a vébéről, de még keményebbnek kellett volna vele lennem. A fiatalok abban az évben nélküle világbajnokok lettek, és akkor nem lett volna szabad viszszavennem őt még úgy sem, hogy kiharcolta a jogot. Nem kellett volna Sydneybe kivinni! Ez az én válogatási hibám, és nem Kövessel, hanem Ferjancsik Domonkossal és Nemcsik Zsolttal szemben, akik szenzációsan vívtak az olimpián, és ha mellettük valaki csak átlagos teljesítményt nyújt, ma az a csapat olimpiai bajnok. A kapitányi mérlegem tehát három rizikós eset, amelyből kettő engem igazolt, egy nem, mert hittem Köves tehetségében. Ez a korszakom is lehetett volna jobb, de rosszabb is. Az meg maga a csoda, hogy ilyen hosszú időn keresztül kapitány tudtam maradni.
– Jelenlegi pozícióiban milyen vágyai vannak még?
– Sok tervem van, és eszembe sem jut, hogy hatvanéves vagyok. Az egészségem rendben, és a családom is ugyanúgy mellettem áll, mint versenyzőkoromban, és ez elengedhetetlen a sikerekhez. Szóval jó lenne még sokáig a szövetségben dolgozni, szeretném életben tartani és jobbá tenni a Vasas vívószakosztályát, és nagyon vágyom arra, hogy szívem csücskei, a kardozók jól szerepeljenek Athénban. A nemzetközi szövetség jövő évi választásán szeretnék bekerülni a versenybírói bizottságba, mert talán kevesen tudják, hogy egykor bíráskodtam, még olimpiákon is közreműködtem ilyen szerepkörben. Nagy álmom egy újabb budapesti világbajnokság, és ha minden igaz, ez az álmom kétezer-hétben megvalósulhat. Hazai közönség előtt vívni és nyerni felejthetetlen, elmondhatatlan érzés, ezt a csodát legutóbb kilencvenegyben, már kapitányként élhettem át.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de a hetvenötös budapesti vébé más szempontból válhatott örök emlékké…
– Ne is mondja! Akkor életveszélyben éreztem magam, azt hittem, fejünket veszi a közönség. Már a kard egyéni döntője után várható volt a "balhé”. Majdnem háromezer ember szurkolt a Nemzeti Sportcsarnokban, fantasztikus volt a hangulat. Hárman is bejutottunk a hatos döntőbe, mégis csak a harmadik, negyedik, ötödik helyet tudtuk megszerezni. Abban a fegyvernemben, ahol évtizedeken át az arany volt a mérce! Képzelheti… Aztán a csapatdöntő után, amikor tusaránnyal vesztettük el az aranyat a szovjetekkel szemben, megkergetett minket a közönség, az alagsoron át menekültünk ki a csarnokból, és meg sem álltunk a Balatonig, ugyanis még Pesten maradni is féltünk. Persze ez is szép emlék, mert azt jelzi, hogy egykor a vívás is "nemzeti ügy” volt.
– A kardot előveszi még néha?
– Nem! Legutóbb szövetségi kapitányként az atlantai olimpia előtti edzőtáborban vívtam. Lezártam egy korszakot, tudomásul vettem, hogy a vívásnak vége. Visszatértem a teniszhez, amivel gyerekkoromban kezdtem.