Még nem halt ki a dinasztia

Itt van a példa: a 2002–2003-as bajnokságot lezáró Stanley-kupa-döntőben a hazai pálya jelentette a legnagyobb előnyt, mert a New Jersey mind a négy otthoni összecsapását megnyerte az odahaza szintén makulátlan – háromból három – Anaheim Mighty Ducksszal szemben, így 1995 és 2000 után újra East Rutherfordban kötött ki a hatalmas trófea. Azért, mert az alapszakaszban mutatott teljesítmény alapján a Devilst illette meg a hazai pálya előnye… (1965 óta először, összességében pedig csak harmadszor fordult elő, hogy a finálé összes találkozóján a hazai gárda győzött!)
"Ha egyetlen okot kellene megnevezni, miért mi nyertük meg a bajnokságot, az természetesen a hazai jég adta előny. Ebben az épületben nincs keresnivalója egyik csapatnak sem” – jelentette ki az olimpiai és immár háromszoros NHL-bajnok Martin Brodeur, aki új csúcsot állított fel azzal, hogy a rájátszásban hétszer védett hibátlanul. A nagydöntőben éppenséggel háromszor, mondani sem kell, valamennyiszer odahaza.
Így utólag kijelenthetjük, az Anaheim a lehető legrosszabb ellenfelet kapta a döntőben, hiszen 1996. február 11. óta mindig vert seregként távozik a Devils csarnokából, és ez a förtelmes sorozat még mindig érvényben van. Sőt, a "kacsák” ezúttal kiadós veréseket kaptak, az első két East Rutherford-i mérkőzést egyformán 3–0-ra veszítették el, a harmadikat 6–3-ra, míg a magyar idő szerint kedd hajnalban megrendezett, mindent eldöntő hetedik csatát ugyancsak 3–0-ra.
És megint a második harmadban kerültek a New Jersey-i henger alá.
A sérült Joe Nieuwendyk helyére rendelt Mike Rupp indította be a rendszert, miután Scott Niedermayer lövését követően rajta pattant meg, és vágódott a helyére a korong, kisvártatva ugyanő előkészítette a második Devils-gólt, a harmadik játékrészben meg a harmadikat. Utóbbi kettő egyébként Jeff Friesen nevéhez fűződik, ami csak azért érdekes, mert éppen az Anaheimtől került a New Jerseyhez, és új csapatát összesen öt góllal segítette a régi ellen (magától értetődő módon mindet hazai pályán ütötte), avagy Kaliforniában máig nem tudják, mit tettek tavaly nyáron.
Véget ért tehát a Mighty Ducks hódító hadjárata (a Detroit, a Dallas és a Minnesota volt az áldozata), miközben a boldog győztesek azt tervezik, hogy az övék csak most kezdődik el, méghozzá az 1995-ben, 2000-ben és az idén is megdicsőülő ötös, Martin Brodeur, Scott Stevens, Ken Daneyko, Szergej Brilin és Scott Niedermayer vezérletével. "Még nem halt ki a dinasztia, együtt van, és jövőre meg akarja védeni a címét” – közölte Brodeur, a háromgyermekes családapa, míg a sziklaszilárd Stevens arra emlékeztetett, hogy "ha tavalyelőtt nem esünk össze a Colorado elleni fináléban három kettő után, már négyszeres bajnokok volnánk”.hzg
Ebben az esetben pedig "csak” háromszoros győztes volna a néhány hete visszavonult Patrick Roy, Brodeur meg négyszeres, szóval, van még miért hajtaniuk az öreg harcosoknak. Különös tekintettel Brodeurre.

Giguere a nagyobbat akarta

Az NHL történetében ötödik alkalommal ítélték oda a rájátszás legértékesebb játékosának (MVP) járó Conn Smythe-trófeát olyan hokisnak, aki a nagydöntő vesztes csapatát erősíti: az idei kiválasztott Jean-Sebastien Giguere, az Anaheim 26 esztendős kapusa. Az évad egyik nagy felfedezettje átlagban 1.62 gólt kapott a playoffban, és természetesen elévülhetetlen érdemeket szerzett a Mighty Ducks döntőbe jutásában, a Detroit elleni első fordulós párharc nyitó összecsapásán például 63 védést mutatott be.
"Azt a másik trófeát szerettem volna megtapintani, nem ezt. Nézzenek rá, sokkal nagyobb és sokkal szebb. Szegény édesanyám beteg, elsősorban érte hajtottam, meg aztán itt vannak ezek a csodálatos srácok, akik mindent megtettek előttem, keményen küzdöttek, és most üres kézzel mennek haza…” – habogta a mérkőzés után sírva fakadó Giguere. A helyiek egyébként is a lelkébe gázoltak, nem elég, hogy a harmadik harmadban folyamatosan zúgott a Martin Brodeurt éltető "Marty a jobb, Marty a jobb” rigmus, a díjátadásnál még ki is fütyülte őt a nem túl sportszerű nézősereg. (Maga Brodeur amúgy csak annyit tett hozzá, hogy "ő azt a díjat kapta, amit megérdemelt, én meg azt, amit akartam”.) A finálé legnagyobb vesztese azonban nem Giguere, hanem a 39 esztendős Steve Thomas, illetve a nála egy évvel idősebb Adam Oates, nekik minden bizonnyal ez volt az utolsó lehetőségük, hogy bajnokok legyenek. "Az a szörnyű, hogy egész életemben a Stanley-kupáért gürcöltem, itt álltunk a győzelem kapujában, erre tessék. Visszagondolva az elmúlt évtizedekben elvégzett munkára, iszonyú nehéz megemészteni a történteket” – fejezte ki érzéseit Thomas.