Otthon nem lehetett próféta

Nyugodtan nevezhetjük általános jelenségnek, hogy a világklasszis csatárok előbb-utóbb bekerülnek az élklubok szűk elitjébe, és onnan legfeljebb akkor kerülnek ki, ha elmennek levezetni mondjuk gyerekkoruk kedvenc csapatába, vagy nem tudnak ellenállni az olajsejkek csábításának, és a sivatagban folytatják. Nos, Oliver Bierhoff szinte minden szempontból kivétel. Egyedül abból nem, hogy őt is besorolhatjuk a világklasszisok közé, hiszen nyert Európa-bajnokságot (sarkítva: ő nyerte meg a németeknek az 1996-os tornát), volt olasz gólkirály ("utcáról” érkező támadó ezt nem tudja megcselekedni) és átlagosan minden második válogatott mérkőzésén eredményesnek bizonyult.
Csakhogy igazán nagycsapatban jó ha kettőben megfordult, ráadásul az egyikben, a Monacóban már nem vitt meghatározó szerepet. Igaz, ebben jócskán közrejátszott az is, hogy 29 éves koráig nem tudott (vagy nem akart – de ez talán sohasem derül ki) elitgárdába szerződni. Pedig eleinte nem volt semmiféle gond, már 17 évesen bemutatkozhatott első proficsapatában, az Uerdingenben, a német korosztályos válogatottakban (U18, U19, U20) összesen 19-szer lépett pályára, tehát minden adva volt a töretlen, szép ívű karrierhez. Csakhogy a lendületes kezdést gyenge folytatás követte, további német klubjaiban, a Hamburgban és a Mönchengladbachban sehogyan sem tudott gyökeret verni. A játéklehetőség hiányára nem panaszkodhatott, két szezon alatt 42 meccset kapott, cserébe viszont csupán hat gólt szállított.
Nem is marasztalták sehol, mi több, egyetlen német klub sem foglalkozott a megszerzésével, így Bierhoff meg sem állt a szomszédos Ausztriáig, azon belül is Salzburgig. "Itt lettem igazi gólvadász. Különösen az első mérkőzésemre emlékszem szívesen, a csapat öt egyre verte meg a Sankt Pöltent, többek között az én négy gólommal. A szurkolók elfogadtak, az itt szerzett alapokra nyugodtan építkezhettem a következő állomáshelyeimen” – emlékezett vissza a salzburgi, 23 góllal dúsított szezonjára a támadó. (Érdekesség, hogy egy másik német csatárnak, Carsten Janckernek sem sikerült elsőre érvényesülnie hazájában, ő is Ausztriában, a Rapidnál "lett valaki”. Igaz, Bierhoff-fal ellentétben neki a későbbiekben megadatott, hogy Németországban is bizonyítson.)

Bierhoffnak a salzburgi produkció belépőt jelentett Olaszországba, méghozzá a világhírű Internazionaléba. A milánóiak megvették a csatárt, majd szinte azzal a lendülettel továbbadták az Ascolinak. "Az első év az akklimatizáció jegyében telt el, utána azonban jól éreztem magam itt, a csapat sikeres, az én teljesítményem pedig meggyőző volt. Hittem magamban, ennek köszönhetően a legnehezebb helyzetekből is kiszabadultam” – fogalmazott az Ascoli Picenóban 48 gólig jutó futballista.
A következő stáció, az Udinese már sikereket is hozott. Előbb a bentmaradás kiharcolásához járult hozzá 17 góllal, majd 13-mal vállalt részt az UEFA-kupa-szereplés kivívásában, végül pedig 27 találattal, Ronaldót megelőzve olasz gólkirály lett. Ennyi pedig már bőven elég volt ahhoz, hogy szerződtesse egy igazán nagy együttes, a Milan. Ha a lombardok korábban viszik el, minden bizonnyal még sikeresebb lett volna, így azonban kénytelen volt beérni egy bajnoki címmel, pályafutása egyetlen klubtrófeájával! Sem előtte, sem utána nem tudott nyerni aktuális klubcsapatával, igaz, a milánói esztendők után már nem is nagyon volt rá lehetősége. Monacóban csak szenvedett, a Chievo pedig nem olyan kaliberű gárda, amellyel igazán nagyot dobhatott volna.
Igaz, legalább a búcsú nagyon szép volt: utolsó bajnokiján mesterhármast jegyzett a bajnok és BL-döntős Juventus ellen. "Bierhoff még egyszer szikrát szórt” – méltatta a búcsúzó, egyesek szerint az Olaszországban valaha megfordult legjobb német játékost az Il Messaggero Veneto című lap.
A lap által említett szikrák a Nationalelfben sokkal gyakrabban pattogtak, holott meglehetősen későn, 1996. február 21-én debütált a nemzeti tizenegyben. A portugálok elleni összecsapáson egy félidőt játszott, az Eb-ig mindössze egyszer volt végig a pályán, Berti Vogts szövetségi kapitány mégis elvitte őt Angliába, mint kiderült, ászt téve ezzel a kabátujjába. Élete második nagy tornáján – az első az 1986-os U19-es Eb volt – döntőig amolyan rejtett csodafegyver volt a fináléig, ahol aztán "elsült”. A 69. percben csereként lépett pályára, szerzett egy gólt a rendes játékidőben, egyet pedig a hosszabbításban – utóbbi volt a futballtörténelem első aranygólja –, ennyi pedig bőven elég volt a német tizenegy harmadik Európa-bajnoki címéhez. A következő Eb neki is (csak a románok elleni első mérkőzésen játszott), a válogatottnak is (búcsú csoportutolsóként) kínszenvedés volt, az utolsó nagy torna aztán – legalábbis a végeredmény szempontjából – ismét sikeresnek mondható. A Bierhoffot immár csak egyszerű kerettagként, nem csapatkapitányként a soraiban tudó Nationalelf általános meglepetésre ezüstérmet nyert a távol-keleti világbajnokságon. A veterán támadó a vb-n szerezte utolsó gólját a nemzeti tizenegyben, a Szaúd-Arábia elleni 8–0 alkalmával.