Turiscseva a konyhában is jó

Miközben a repülőtéren Turiscsevát vártam, kicsit izgultam, vajon megismerem-e. Mivel az egykori szovjet tornásznő pályafutásának idején még kisgyerek voltam, és valójában csak a karrierje végét "csíptem el”, elsősorban a fotók és az olimpiákról készült filmek alapján őriztem magamban az arcát.

Masni volt a védjegye

Versenyezni sohasem láttam, pedig Magyarországon is járt. Egyvalami elevenen élt bennem: az őt jellemző hatalmas masni.
Persze, azt is tudtam, hogy a "védjegye”, azaz a masni már nem lesz a hajában, hiszen a huszonéves Turiscseva ma már túl van az ötödik ikszen, ezért valami más támpontot kell keresnem. Miközben ezen morfondíroztam, kilépett a repülőtér várócsarnokába egy csinos, szolidan-elegánsan öltözött, rövid, divatosan tépett hajú hölgy – Turiscseva.
Akinek vonásai nem sokat változtak ugyan – mégis teljesen más, mint amilyennek a látottak és a róla olvasottak alapján elképzeltem.
– Milyen csodálatosan süt a nap! Ragyogó az idő. Kijevben már ősz van, hideg szél fúj, kabátot is hoztam magammal, de látom, nem lesz rá szükség. Úgy érzem magam, mint a mesében. Megint itt lehetek Budapesten, ahol versenyzőként és edzőként is jártam– mondja, mondja, és közben mosolyog.
Ô, akiről annak idején mindenki azt mondta, hogy zárkózott, megközelíthetetlen, még a gyakorlatai közben sem látszik semmi az arcán. Erre ő mindig azt felelte, hogy a torna számára a minden, ő a gyakorlatok közben koncentrál, nem tud, és nem is akar mosolyogni.
Szóval, tapasztaltam, hogy Turiscseva mosolyogni is tud, és egyáltalán nem megközelíthetetlen. Szívesen mesél mindenről, múltról és jelenről, az egykori társakról. Hálával említi első tanítóját, aki megtanította dolgozni és semmit fel nem adni, ugyanakkor örülni az élet apró szépségeinek. Nem a múlton rágódni, hanem a jelent a lehető legjobban megélni.
– A pályafutásom befejezése után a szovjet válogatott edzője voltam, majd a Szovjetunió szétesése után, amikor Ukrajna önálló lett, az ukrán tornaszövetség elnökévé választottak. Akkor mindent a nulláról kellett kezdenünk, lerakni az alapokat, kialakítani a kapcsolatokat. Rengeteget dolgoztunk. Kétezerben abbahagytam ezt a munkát, mert nagyon fárasztó volt, sok időt elvett az életemből, utódom a szintén olimpiai bajnok Igor Korobcsinszkij lett. Ma egy sportklubban, a Dinamóban vagyok a női torna és a ritmikus gimnasztika felelőse, és ha kell, ha kérik, segítek a tornászoknak.
– Csapatuk régen legendás, verhetetlen volt. Tartják még egymással a kapcsolatot?
– A Szovjetunió szétesése után az egykori országon belül határok alakultak ki, és ez megnehezíti a kapcsolattartást, mert ugyanolyan procedúrával jár az utazás, mintha "igazi” külföldre mennénk. Persze, azért nagyjából tudom, kivel mi történt. Lazakovics sajnos meghalt, Sziharulidze Grúziában kulturális miniszter. Sokan külföldön élnek és dolgoznak, például Korbut Amerikában, Szaagyi Kanadában, Kucsinszkaja Japánban, Kim Amerikában és Fehéroroszországban. Burdával és Andrianovával néha összefutunk, ám nemzetközi versenyeken a többiekkel is találkozom, és akkor jókat beszélgetünk.

Horkinát tiszteli

– Mi a véleménye a mai tornáról? Nem szeretne ma is ott lenni a szerek között?
– Nem, nem vágyom a mai tornába, nincs nosztalgiám. Mindent elértem a pályafutásom során, elégedett vagyok. A torna nagyon megváltozott, de hát az élet velejárója a fejlődés. A gyakorlatok erősebbek, nehezebbek lettek, no és olyan országok jelentek meg és játszanak fontos szerepet ebben a sportágban is, akikről azelőtt nem is gondoltuk. Ki hitte volna, hogy egyszer a brazilok is tornázni fognak?
– Van kedvence a mai versenyzők között?
– Kedvenc? Nem így fogalmaznék, mert sok nagyon tehetséges, ügyes versenyző van. Én a sportemberi tulajdonságokat becsülöm valakiben, és ezért szeretem Szvetlana Horkinát. Sikert és bukást is átélt, és a bukás után képes volt talpra állni. Az ilyen sportolókat nagyon tisztelem, ők igazi példaképek. Mert higgye el, példaképekre, bálványokra minden korban szükség van, bárhogy is változik a világ.
– Egykor önt is sokan csodálták és példának tekintették. Ma is tudják, ki az a Turiscseva? Például ha otthon sétál az utcán, felismerik még?
– Igen. Tudja, hosszú volt a pályafutásom, sok időt töltöttem a sportban, úgyhogy megmaradtam az emberek emlékezetében. Azt hiszem, a mostani kitüntetésem is jelzi, hogy nem felejtettek el, és ez nagyon jó érzés.
Egy apró közjáték is jelzi, hogy Budapesten sem felejtették el Turiscsevát: amikor belépett az akkreditációs központba, kisebbfajta csődület támadt, mindenki autogramot szeretett volna tőle. Turiscseva készségesen dedikálta a vb plakátjait, sőt, szívesen vállalta a közös fotózásokat is. Amikor egy középkorú férfi minden orosztudását öszszeszedve azt mondta neki, hogy még mindig milyen szép, ő kedvesen megkérdezte: az "egeszsegedre” azt jelenti, hogy szpasziba? Majd amikor megtudta, hogy a köszönöm a szpasziba, már adta is tovább új ismeretét a férfinak.
– Azt tudjuk, hogy férje az egykori remek sprinter, Valerij Borzov, aki a müncheni olimpián száz és kétszáz méteren is győzött. Mi van vele? A sportban maradt? Hogyan élnek ma?
– Hetvenhatban házasodtunk össze, és azóta Kijevben élünk, mert a férjem onnan származik. Ô politikus lett, képviselő. És van egy lányunk, Tatjana, huszonöt éves. Már huszonöt! Szinte hihetetlen…
– A sportban követte a szülők példáját?
– Megpróbálkozott az atlétikával, sprinter volt, mint az apja, de nem lett élsportoló. A testnevelési egyetemen sportmenedzseri diplomát szerzett, és most végzi a második egyetemet. Nagyon okos és szép lány!
– A család után meséljen egy kicsit magáról! Mit csinál szabadidejében?
– Ha össze tudjuk hangolni az időt, akkor családi programokat szervezünk, kirándulni járunk. Ha jó idő van, máris sietünk ki a szabadba, a természetbe. És nagyon szeretek olvasni is.
– És utazni?
– Azt már nem nagyon. Pályafutásom során eleget utaztam, kicsit bele is fáradtam abba, hogy sosem voltam otthon. Edzőtábor, verseny, másik verseny… Három éve alig utaztam valahova. A férjemet néha elkísérem egy-egy atlétikai versenyre, amikor meghívják.

Kedvence Budapest

– Bejárta a világot. Van kedvenc országa, városa?
– Budapest, Bécs, Párizs és Svájc.
– Komolyan mondja Budapestet, vagy csak udvariasságból?
– Komolyan. Tényleg szeretem. Legutóbb kilencvenötben jártam itt, a NOB-kongresszuson. Nagyon tetszett a Városliget, a belváros, a régi és az új hangulatos egysége. Nagyon szép város! Svájcban pedig azt szeretem, hogy ott minden olyan precíz, szabályos. A menetrendet sehol sem tartják be úgy, mint ott.
– Önre nézve muszáj megkérdeznem: mivel tartja karban magát? Tornázik?
– Igen, vannak speciális gyakorlataim, amelyeket otthon végzek. De ha jó idő van, inkább a parkban tornázom, sétálok. Szívesen járok szaunába, no és a fodrász és a kozmetikus is hozzátartozik a karbantartáshoz… Szóval, olyan vagyok, mint minden más nő. Mindennap korán kelek, mert régen mindig hatkor kezdődött az edzés, és ez megmaradt bennem. Felkelek, reggelit készítek a családnak.
– Főz is?
– Persze!
– Tud és szeret is?
– Szeretek, és a család szerint tudok is. Almás süteményt például sokszor kell sütnöm, mert az a család kedvence. A férjem és a lányom imádja a húst, úgyhogy azt minden formában megtanultam elkészíteni. Van egy specialitásom, a savanyú káposzta hússal. Azt nagyon szeretik.