A megszokott siker hátránya

A sikersorozat a versenyzők és az edzők mellett Pálvölgyi Miklós szövetségi kapitány nevéhez fűződik, az ő irányításával a három-három világ- és Európa-bajnokságon 10 arany-, 2 ezüst- és 2 bronzérmet nyertek versenyzőink.
– Számított ilyen eredménysorra, amikor tizenegy éves svájci kapitánykodás után hazatért?
– Igen, és remélem, ez nem tűnik nagyképű kijelentésnek. Vallom, hogy közepes célokat nem érdemes kitűzni. A versenyzőkből igyekszem a lehető legtöbbet kihozni, ugyanakkor azt értékelem a fiúkban, hogy nekik is mindig a győzelem, nem pedig a túlélés a céljuk – kezdte Pálvölgyi Miklós.
– Pedig nem volt könnyű dolga, amikor munkához látott. Egyrészt még mindenkiben benne élt a fantasztikus, három magyar férfi aranyéremmel zárult margitszigeti világbajnokság, másrészt pedig több meghatározó egyéniség akkor fejezte be pályafutását.
– Valóban, akkor hagyta abba Martinek Jani, Hanzély Ákos és Madaras Ádám, vagyis szűkebb körből válogathattam. Úgy kellett gazdálkodni a meglévő versenyzőkkel, hogy mindenkiben erős ambíció legyen. Ezt sikerült elérnünk, mert motiváltak voltak a fiúk. Bár szerényebb a létszám, de a "talpon maradtak”, Balogh Gábor, Fülep Sándor, Horváth Viktor és Kállai Ákos az eltelt három év világ- és Európa-bajnokságain mindig döntőbe jutott, holott olyan versenyzők estek ki, mint a tavalyi világbajnok Sedlecky, a tavalyi Európa-bajnok, a margitszigeti vébén ismertté vált Capalini, és sorolhatnám. A magyar öttusa erősségét bizonyítja, hogy tőlünk mindig mindenki fináléba került, míg másoknak gyakran csapatnyi versenyzőjük sem jött össze.
– Azt hiszem, ezzel kényes ponthoz érkeztünk. A magyar csapat tavaly és az idén is úgy lett világbajnok, hogy már a selejtező után biztossá vált az aranyérme, mert egyetlen más országnak sem sikerült mindhárom csapattagját a döntőbe "delegálnia”. Voltak, akik fanyalogtak emiatt.
– Erre mit mondhatnék? Megváltozott az öttusa, régen nem volt selejtező, ma már azt is rendeznek, az is a verseny része, amit teljesíteni kell. Ha nem teljesíti valaki, nem lehet esélye az aranyéremre. Mi mindig jól szerepeltünk már a selejtezőben is, sőt, mint említettem, tőlünk még a nem csapattag is döntőbe jutott. Ezt senki más nem tudta megcsinálni, és ez a magyar öttusázás erősségét jelzi. De úgy is mondhatnám, hogy én bármelyik három fiút állíthattam volna csapatba, míg voltak, akik rosszul taktikáztak. Hiába volt három versenyzőjük a döntőben, ha éppen egy csapattag kiesett. Szóval a mostani szisztémában nyerni ugyanolyan teljesítmény, sőt, most gyakorlatilag kétszer kell jól szerepelni a sikerért, és nem mindig versenyzünk ellenfél nélkül a döntőben.
– Zsinórban harmadszor lett világbajnok a csapat, ám tavaly és az idén az egyéni vébéérem elmaradt, és ez kissé beárnyékolta a szereplést…
– Lehet, hogy magunkkal szúrtunk ki, hogy minden évben nyertünk, mert így nem "durrant” akkorát a világbajnoki győzelmünk, mintha mondjuk harminc évet kellett volna várni rá. A közvélemény megszokta, hogy az öttusázók mindig hozzák az aranyat. Magasra tettük a lécet, de inkább legyen évről évre csendesebb a sikerünk, minthogy mély gödör után kelljen ismét felkapaszkodnunk.
– Ebben kapitányként tökéletesen igaza van, de azért maradjunk az egyéninél. Már csak azért is, mert az idén olimpiai részvételt is ért volna a vébé-, vagy Eb-érem, de mivel ez elmaradt, férfiversenyzőink alig egy hónap múlva "tiszta lappal”, vagyis kvóta nélkül vágnak neki a kvalifikációs Világkupa-döntőnek.
– Régen sem volt minden évben egyéni világbajnokunk. Benedek Gábor ötvenháromban nyerte az első aranyat, majd tíz év szünet után kezdődött a Balczó-korszak, a megszakítás nélküli öt győzelem. Kelemen Péter ezerkilencszázhetvenes győzelme után tizenöt évet kellett várni az újabb aranyra, Mizsér Attila sikerére. Fábián László nyolvanckilences aranyát is tíz évvel követte Balogh Gábor margitszigeti diadala. Igaz, ő két év múlva, kétezer-egyben újból nyerni tudott. Egyébként azzal, hogy az olimpia műsoráról lekerült a csapatverseny, némileg átrendeződött a sportág. Ahol nincs széles bázis, jobban figyelnek arra, hogy legyen egy-egy jó versenyzőjük, aki néha elcsíphet egy érmet. Ilyen a svédeknél Johansson, a németeknél Walther, a cseheknél Sedlecky és Michalík, a litvánoknál Zadnieprovskis és Krungolcas. Tény, hogy ezeknek az országoknak már van olimpiai kvótájuk, nekünk még nincs, de egyáltalán nem estünk kétségbe. Az olimpiai helyek nagy része még csak ezután talál gazdára, és biztos vagyok benne, hogy megszerezzük a lehetséges két kvótát.