Már csak Szalayék mennek

Csütörtöki tudósításunkat azzal fejeztük be, hogy a Szalay Balázs által fémjelzett csapat autója és kamionja is a pályán van, viszont a harmadik magyarról, a Liszi László, Rack György duóról semmit sem tudunk.
Nos, a dízel Mitsubishit irányító versenyzőkről sajnos nem szolgálhatunk jó hírekkel: nekivágtak ugyan a tegnapelőtti szakasznak, ám rögtön vissza is fordultak, mert nem volt tartalékkerekük és melegedett a motorjuk (a szabályok szerint, ha valaki rajtol, akkor még van esélye a versenyben maradásra). S hogy miért vették visszafelé az irányt? Mert a szervizkamionjuktól várták a segítséget, amely nem érkezett meg az éjszaka folyamán Tidzsikdzsába. Gondolták, itt az ideje, hogy befusson – de még órák múlva sem volt nyoma. Szőrén-szálán eltűnt. Persze ez így azért nem pontosan igaz: utóbb kiderült, hogy elakadt a dűnék között (a versenyen kívül "szolgálatot teljesítő" kamionoknak is kellett néhány kilométert homokdombok között haladniuk).
A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy Lisziék nem mertek ilyen körülmények között nekivágni a rendkívül nehéznek és defektveszélyesnek ígérkező szakasznak, úgyhogy a verseny feladására kényszerültek.
Mostantól kezdve tehát már csak a Szalay-csapat két járművében bízhatunk, ők táplálják bennünk a reményt, hogy lesz magyar a dakari célban. Persze addig még rengeteg homokszemet arrébb fúj a sivatagi szél…
De lássuk, mi történt a kis csapattal csütörtökön, az Atar és Tidzsikdzsa közötti úton!
Rögtön szereléssel kezdődött a nap: a szelektív szakasz második kilométerénél az Opel Fronterát irányító Szalay Balázs és Bunkoczi László kénytelen volt bevárni a versenykamiont, mert eltört a lengéscsillapító. Ezután jöhetett a tényleges verseny, bár túl nagy száguldozást azért nem mutattak be a fiúk, egyrészt, mert nem lett volna értelme kockáztatni (a szerelés miatt úgyis visszaestek az utolsó helyre), másrészt rendkívül puha és süppedős volt a homok.
"Sötét este volt már, amikor beértünk a dűnék közé – mondta Szalay Balázs. – Mindenki tudja, nincs annál veszélyesebb, mint sötétben botorkálni a homokdombok között, amikor egyikről sem tudod, mi van mögötte. Elakadtunk. Körülbelül másfél órányi ásás után utolért minket a versenykamion, és kiráncigált a homokból, de még ez sem volt elég – az utolsó tíz kilométeren eltévedtünk, mint mindenki. Húsz-harminc autó bolyongott a dűnék között, és kereste a kiutat."
Még szerencse, hogy végül a legtöbben megtalálták. Köztük Szalayék is. A Dakar-újonc navigátor azért megjegyezte: ha hazamegy, péklapáttal nyakon csapja azt a barátját, aki irigyelte a sivatagi show-n való részvételért. Különben sem érti, hogy Szalay miért egy navigátort ültetett be maga mellé a Fronterába, és miért nem egy terminátort? Utóbbira ugyanis sokszor nagyobb szüksége lenne…
Persze a panaszok ellenére látszik Bunkoczin, hogy hihetetlenül élvezi a sivatagi viadalt, még akkor is, ha három napja (amióta nem találkoztak a szervizútvonalon haladó kamionnal) egyikük sem cserélt sem zoknit, sem pólót, sem más ruhát. "Az utóbbi éjszakákon ásás és autózás szerepelt a programban alvás helyett – mondta Bunkoczi. – Várom már, hogy végre utolérjük magunkat, és elkezdjünk emberi időben célba érni."
A Darázsi Zsolt, Hajnal Károly, Tagai Róbert trió által irányított kamion eddig szerencsére nagyobb technikai gond nélkül vette az akadályokat, sőt, a legfőbb segítő szerepét töltötte be az utóbbi napokban. A homokdűnéken – ahol az autók elakadtak – úgy ment át, mint kés a vajon, a köves szakaszokon azonban csak szenvedett. "Rémálom a kamionnal az emberfej nagyságú köveken haladni – mondta Tagai. – Lépésben kellett mennünk, még így is féltünk, hogy defektet kapunk. Nem hiányzott volna, hiszen mindössze egy tartalékkerekünk volt amiatt, hogy a szervizkamion nem ért be idejében a táborba. A dűnék szinte már felüdülést jelentettek, amit sohasem gondoltam volna."
A homokviharban a kamion is elkeveredett, méghozzá jobban, mint az autósok, mivel a hatalmas járművel sokkal több mindenen át lehetett menni, mint a kocsikkal, így csak sokkal később konstatálta a legénység, hogy nem a helyes irányba halad. Az utolsó ellenőrző pontot még elérte a kamion – már csomagoltak a sportbírók, de azért még rátették a pecsétet a menetlevélre –, a célba azonban túl későn érkezett, így egy óra büntetést kapott, csakúgy, mint Szalay. Ez azt jelenti, hogy a Frontera legénysége az 58., a MAN kamioné pedig a 34. helyen zárta a napot.
Ez volt a rajthelyük is pénteken, így aztán vajmi kevés esélyük volt arra, hogy még világosban célba érjenek. Az azonban némi könnyebbséget jelenthetett, hogy a 736 kilométeres szelektív szakaszon legalább nem voltak dűnék. Homok, tevefüves terület és köves rész váltakozott a Nemába vezető úton.
Így sem volt könnyű a helyzet: az autó a 236. kilométernél lévő első ellenőrző ponton biztosan túl volt, csakúgy, mint a kamion. Bővebbet egyelőre nem tudunk róluk: csak bízhatunk benne, hogy úton vannak a tábor felé…