Nem feledi az elvesztett érmeket

Hogyan is kezdjünk hozzá? Talán merüljünk el az egykori Szent Jupát, ma már Wichmann vagy Wityó néven emlegetett kisvendéglő füstösen bohém világában, vagy látogassunk ki az MTK vízitelepére, ahol vigyázó tekintettel lesi tanítványait, hogy miként emelgetik a súlyokat? Nem, nem szabad csak úgy kiragadni, megosztani, valahogy egészében kellene megélni azt az embert, akinek regényes élete nem silány teleregény, akinek szomorkás, hogy azt ne mondjuk, züllött ábrázata a világhírű rendezőt, Tarr Bélát is megihlette, aki délelőttönként azt figyeli, hogyan savasodnak az izomkötegek, este pedig elüldögél a cigarettafüst és a habzó sör savanykásan keserédes világában, és olykor gitárt ragad kezébe, hogy elmondhassa, mi az, ami fáj…
- Mondták már önnek, hogy mindig olyan szomorú a tekintete?
- Nem ön az első - nevet Wichmann Tamás. - Mit csináljak, ilyen van. Az egyik barátom, akit pszichológiai képességekkel jócskán megáldott az élet, azt mondta, hogy a lelkemben hordom az elveszített olimpiai aranyérmeket, és ez tükröződik a szememben. Pedig a bánatos arc mögött humor, életkedv és szeretet van.

Motoszkál bennem az a "mi lett volna, ha" érzés

- És igaz, amit a barátja állít?
- Az olimpiai aranyakkal kapcsolatban? Hát hogy a fenébe ne lenne igaz! Az, hogy nem sikerült olimpián nyernem, örök seb marad bennem. Pedig már lassan negyven éve, hogy Mexikóvárosban részt vettem az első olimpiámon, mégis… A hiányérzet nem csitul. Sokszor voltam esélyes, de nem sikerült győznöm. Igaz, ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül, ott van például a mai mezőnyből Opaljev, aki, uramisten, micsoda világklasszis, mégis az olimpiai győzelem íze nem adatott meg neki. Talán ha hatvannyolcban nem Petrikovics Gyulával, hanem Tatai Tiborral térdelek egy hajóba. Tibivel lemeccseltük az egyest, de ha párosban összefogtunk volna, mint tavaly Kovács Kati és Janics Natasa… De kár ezen rágódni, és látja, mégis ott motoszkál bennem az a "mi lett volna, ha" érzés.
- Ez kicsit úgy hangzik, mintha emiatt nem érezné magát teljesnek.
- Ó, ezzel nincs gond. Nagyon is teljes az életem, sőt néha már úgy érzem, túlcsordul, és ilyenkor egyszerűen képtelen vagyok rendszerben tartani a mindennapjaimat. Ekkor kell leszedni a korsómról a habot, hogy újra lehessen tölteni azt a bizonyos poharat.
- Nem kellett sokat várni arra, hogy előbújjon önből a vérbeli vendéglős, kocsmáros.
- Hiszen az is én vagyok. Akkor is Wichmann Tamás vagyok, amikor a tizenéves srácokkal végeztetem a napi adagot az edzőteremben, és az az ember is én vagyok, aki délután bevásárol, majd este kinyitja az éttermet, és odaül a törzsvendégekhez egy jó beszélgetésre. ---- - A minap az interneten rábukkantam egy angol nyelvű éttermi ajánlóra, amelyben ezt írták a Szent Jupátról: füstös kis étterem, amely a fiatal színészek, táncosok, komédiások kedvelt találkozóhelye. Ne lepődjenek meg azon, hogy nincs menü, azt az ételt készítik el a vendégnek, amit éppen megkíván. Nincs mindig konyha, csak ha a tulajdonos nekiáll főzni, de olykor inkább gitáron játszik a vendégeknek.
- Gitáron még játszom, a főzés már egyre ritkább. Persze a családnak elkészítem az ételt, de így nagyban már inkább kedv kérdése. Tudja, elfáradtam. A sport mellett tizenhét évig dolgoztam a Szabadság Szállóban szakácsként, ezt a szakmát tanultam, erről szólt a megélhetésem. Ma már igyekszem kedvtelésből, pusztán az élet szeretetéért élni, és eljutottam oda, hogy meg is tehetem. Az edzősködés például hobbi, az étteremvezetés is egyre inkább az. Persze munkával jár, mint minden, de vannak olyan pillanatok, amikor a boldogság meglepi a termet. Szeretem ezeket a napokat, és ilyenkor elnézem az embereket, ahogyan hajnali háromig régi slágereket énekelnek, fantasztikus érzés, hogy ennek részese lehetek.
- Ilyenkor szokott gitárt ragadni?
- Például ilyenkor. Tudja, nálam nincs se játék-, se zenegép, pedig a mai divatos helyek már elképzelhetetlenek enélkül. A játékgépet nem szeretem, nem akarom, hogy arról szóljon a vendéglőm, a gépzene pedig drága. Nálunk a vendég adja a zenét a beszélgetéssel, a korsók csendülésével, a cigaretták sercenésével. A jó hangulathoz elsődlegesen az kell, hogy fesztelenül, otthon érezzék magukat az emberek.

Megmaradt bennem a szabadságvágy

- Él még önben az egykori bohém Wichmann Tamás?
- Nagy szerencsémre még él. Azt hiszem, megmaradt bennem a szabadságvágy, a nyitottság, az érdeklődés, és ez nagyon fontos. A múltkor például betért hozzánk négy angol srác, akik eljöttek Budapestre, és mivel olvastak a Szent Jupátról, felkeresték azt. Leültünk egy kicsit beszélgetni, majd amikor a másik asztalnál meghallotta az angol szavakat egy leányzó, átült hozzánk. Ô éppen akkor jött haza Londonból, ahol évekig élt. A fiatalok gyorsan egymásra találtak, órákon át beszélgettek az életről, és ezt nagyon jó volt látni.
- Ez a bohémság vette rá a filmezésre is?
- Persze hogy ez. Annak idején nagyon sokat jelentett annak a harmincas, magas, jó kiállású, érdekes arcélű, sármos fiúnak a film, az hogy Bujtor Istvánnal forgathatott. Aztán jöttek egészen más szerepek. Kétezerben például Tarr Béla egy markáns, kissé alkoholos múltú embert keresett a Werckmeister harmóniákba, és mi tagadás, bennem megtalálta ezt a karaktert. Erre a filmre különösen büszke vagyok, hiszen egyrészt számos nemzetközi díjat nyert, másrészt pedig segédrendezője lehettem annak a tizenöt perces verekedési jelenetnek, amelybe sok dzsúdóst, birkózót toboroztunk össze. A forgatáson például részt vett Komáromi Tibi, régi arc, akivel újra együtt lehetett dolgozni.
- Ha azt vesszük, az ön élete is megérne egy filmet.
- Hát az biztos, hogy mozgalmasan telik. De a filmes világ zárt közeg, nehéz oda igazán bekerülni, és én azt mondom, maradjunk szerények, szemérmesek, elégedjünk meg azzal, ami nekünk jutott. Gyerek, étel, ital, szerelem, siker és sikertelenség - egyszerű dolgok ezek, de ettől olyan szép élni! ---- Kevesen tudják Wichmann Tamásról, hogy gyakori részvevője karitatív megmozdulásoknak. Tavaly például részese volt annak a centenáriumi evezőstúrának, amely a Kőrös védelmére és nemzetközi összefogásra hívta fel a figyelmet, s rendszeresen részt vesz a Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat rendezvényein is.
"A szervezésbe sajnos nincs elegendő időm belefolyni, de ha hívnak, szívesen részt veszek ezeken a rendezvényeken, elsősorban azért, mert jó célt szolgálnak. Legutóbb például gyerekeket csónakáztattam a városligeti tavon, amit a srácok és én is nagyon élveztem."

Az olvasó kérdezett

Hogy lehet, hogy ilyen múlttal és tapasztalattal nem tölt be jelentősebb szerepet a sportágban, s inkább olyan kétes dolgokba vág, mint például az utcai harc menedzselése? Önt nélkülözik, vagy ön nem akar jobban belefolyni a kajak-kenuba?

Wichmann Tamás:
"Nem érzem azt, hogy eltűntem volna ebből a sportágból, hiszen amióta befejeztem a kenuzást, folyamatosan edzősködöm. Hét éve gyerekekkel foglalkozom az MTK-nál, tizenéves fiúk edzését irányítom, sőt tavaly mindemellett Matija Ljubek fiának, Nikicának a felkészítését is elvállaltam. Az volt a feladatom, hogy kijuttassam őt az olimpiára, ám mivel tavaly ilyenkor kaptam a felkérést, négy hónapnyi munka sajnos nem volt elegendő ahhoz, hogy csodát csináljak. A srácnak van tehetsége, ugyanúgy, mint az édesapjának is volt, csak sajnos az idő nem nekünk dolgozott. Szóval egyáltalán nem szakadtam el a sportágtól, csak úgy tűnik, egyelőre nem adatott meg nekem az a versenyző, aki a középpontba került volna, s az ő sikere miatt velem is többet foglalkoztak volna az emberek. Mindenesetre nem adom fel a keresgélést, és a világraszóló siker nélkül is nagyon élvezem az edzősködést, ami számomra elsősorban a kedvtelést, a hobbit jelenti."

A Nemzeti Sport ajándékcsomagját Kubát Dénes budapesti olvasónk nyerte. Gratulálunk!