Keegan-kép a gyerekszoba falán

Márpedig José Mourinho valóban csak 2000 szeptemberében kapta meg első olyan munka-szerződését, amelynek értelmében ő felel egy futballcsapatért.
A portugál edző 2000-ig csak tanult – három évig tanított is –, és a szakma legnagyobbjaitól próbálta meg ellesni azt, amit az iskolapadban nem lehet elsajátítani. Nos, ma már ő tart előadásokat, kurzusokat, s amikor e sorok papírra kerülnek, éppen jó úton halad a Chelsea FC együttesével a két év leforgása alatt a második – könnyen lehet, veretlenül elhódítandó – Premiership-bajnoki cím s önmaga második, a londoniak első Bajnokok Ligája-diadala felé. Róla, a győzelem tudományának – művészetének? – legavatottabb ismerőjéről szól most kezdődő sorozatunk.

Gyermekévek salazar diktatúrájában

1963. január 26-án Setúbal városában, ott, ahol – Lisszabontól harminc kilométerre délre – a Sado folyó az Atlanti-óceánba torkollik, Félix és Maria Júlia Mourinhónak fia született. A kisgyermek a keresztségben a José nevet kapta, habár az újszülött teljes neve csaknem egy egész sort megtöltött az anyakönyvben: José Mário dos Santos Mourinho Félix.

Érdekes módon a Német Szövetségi Köztársaság éppen ezen a napon biztosította Nagy-Britanniát teljes támogatásáról a közös piaci csatlakozás ügyében; Portugália számára ez – mármint a tagság az Európai Unió elődjének számító szervezetben – akkor még teljesen elképzelhetetlennek tűnt, tekintve, hogy António Oliveira de Salazar diktátor 1932 óta működő parancsuralmi rendszere aligha volt kompatibilis az európai demokrácia értékeivel, s a kicsiny ibériai ország lakóinak talán még a gondolatait is ellenőrizte az öregedő zsarnok rettegett titkosrendőrsége, a PIDE (Policía Internacional e de Defesa do Estado), a Nemzetközi és Államvédelmi Rendőrség.

FutballKapus apuka, dúsgazdag nagybácsi

1963 januárjának utolsó hete annyira hideg volt, hogy például Angliában el kellett halasztani a FA-kupa negyedik fordulójának összecsapásait, s a Chelsea FC csapata Málta szigetére repült, menedéket keresve a szokatlanul szigorú brit tél viszontagságai elől; karácsony másodnapján egy La Valletta-i vegyes csapattal játszottak edzőmeccset a londoni kékek.

Portugáliában, persze nem havazott, zavartalanul folytatódott a bajnokság, amelyet ezúttal is a Benfica uralt, az Augusto, Eusébio, Aguas, Coluna, Simoes bombacsatársorral. Persze a "bombaedzőről", minden idők egyik legcsodálatosabb futballtréneréről, honfitársunkról, Guttmann Béláról se feledkezzünk meg… 1961-ben és 1962-ben a Benfica nyerte meg a BEK-et, s 1963-ban is csupán a döntőben maradt alul a Milannal szemben, a Wembleyben…

Mourinho édesapja, Félix maga is profi futballista volt – igaz, "csak" kapus… –, a Vitória Setúbal, majd a harmadik számú lisszaboni klub, a Belenenses csapatát erősítette, s még a portugál válogatott mezét is felölthette. Egyetlen alkalommal.

1972. június 25-én történt ez, a brazíliai Recifében, a Függetlenség-kupán, Észak-Írország ellen. Portugália 2–1-re vezetett, amikor a 82. percben José Henrique kapus helyén pályára lépett az idősebb Mourinho, s a neki rendelt nyolc percben sikerrel őrizte meg az előnyt, egyszersmind kapuját a góltól.
Csoda-e, hogy Mourinho papa egyetlen válogatottsága bevonult a családi legendáriumba? Arról persze már nem szólt a fáma, hogy két nappal később, a Brazília elleni, 1–0-ra elveszített döntőn végig José Henrique védte a portugál kaput…

Josénak és négy évvel idősebb nővérének, Teresának szép gyermekkor adatott meg. A mélyen demokrata, ugyanakkor már-már bigott katolikus Mourinho – aki manapság is gyakorta elzarándokol Fatimába – nem szívesen tesz róla említést, de a családi gazdagság valójában a Salazar-rendszer idején halmozódott fel, José anyai nagyapjának testvére, Mário Ascensao Ledo szardíniabirodalma a diktatúra éveiben épült ki. A gazdag rokon máig legenda Setúbalban, hiszen ő volt az, aki Vitória sporttelepe, a Bonfim-stadion megépítését, sőt még a telek megvásárlását is finanszírozta – merő szívjóságból és klubszeretetből. A mama – María Júlia Mourinho, lánynevén Ledo – nagybátyjának nemcsak Setúbalban, hanem Portóban és a déli turistaparadicsomban, az Algarvén is voltak üzemei, s amikor a forradalom után, 1974-ben államosították a családi jótevő egész konzervgyárláncát – ahogy a nagybácsi fogalmazott: "A kommunisták mindent elvettek…" –, akkor bizony, sanyarú napok köszöntöttek a Mourinho famíliára.

Az Anfield Road vonzásában

A viszonylagos elszegényedés egybeesett a forradalom kiváltotta tanulási lázzal. Az ekkor 11 éves José kielégíthetetlen étvággyal falta a könyveket, természetesen amellett, hogy a futballal kelt és feküdt. Edző édesapja hatására rengeteg időt töltött a pályán, a hetvenes évek derekán elvakult Liverpool-szurkoló volt. A Kevin Keegan vezérletével az 1974-es FA-kupa döntőjében a Newcastle felett aratott győzelem lobbantotta fel a lángot, amely akkor sem hunyt ki, amikor Keegan 1977-ben továbbállt Hamburgba, s helyét Kenny Dalglish és a másik anfieldi skót legenda, Graeme Souness vette át. Ám amire az 1978-as, a Wembleyben rendezett BEK-döntőn a Souness, Dalglish kettős összjátékának eredményeképpen bekerült a Bruges kapujába a győztes Liverpool-gól – s a gyerekszoba falára Keegan fotója mellé odakerült Dalglishé is –, a 15 éves, mérsékelten tehetséges Josénak végképp le kellett számolnia gyermekkori nagy álmával: nyilvánvaló lett, hogy sohasem válik belőle valamirevaló futballista. Félrevonta apját, és ellentmondást nem tűrően bejelentette: ha már nem lehet belőle a világ legjobb labdarúgója, a földkerekség legkiválóbb edzője akar lenni.

Nem szeretne – akar.

Szombattól csütörtökig
1. rész: Keegan-kép a gyerekszoba falán
2. rész: Nyelvzseni és lélekbúvár
3. rész: Robson "papa" tanítványa
4. rész: Tolmácsból kulcsfigura
5. rész: Egy különleges ember
6. rész: A Stamford Bridge titkai