Robson "papa" és a tanítvány

Ugorjunk vissza az időben 1988-ig.
"Visszamentem Setúbalba edzeni a serdülőket, de a Skóciában tanultak tudatában már nem ugyanaz az ember voltam"– mondta José Mourinho.
Huszonöt éves volt, és már nemcsak a serdülőket, hanem a 18 éven aluliak csapatát, az ifiket is ő felügyelte. A felnőttek edzője, Manuel Fernandes lenyűgözve figyelte a fiatal zseni tevékenységét. Fernandes kiváló középhátvéd volt a Sporting csapatában, sokszoros portugál válogatott, aki a karrierjét Setúbalban fejezte be. 1988-ban ő lett a Vitória vezetőedzője az angol Malcolm Allison után, s kétévi főnökösködés után, amikor 1990-ben távozott az Estrela da Amadora együtteséhez, magával vitte Mourinhót – papíron erőnléti asszisztensnek, valójában másodedzőnek. José életében először foglalkozhatott felnőtt labdarúgókkal.

Ám ha az olvasó azt hinné, történetünk főszereplője világraszóló eredményekkel hívta fel magára a figyelmet Lisszabon külvárosában, akkor nagyobbat nem is tévedhetne. Az Estrela – magyarul Csillag – a szezon végén búcsúra kényszerült az élvonaltól, s Fernandesszel együtt Mourinho is megkapta a felmondólevelet.

Az ember sokszor nem is sejti, mekkora szerencse éri azzal, hogy elveszíti a munkahelyét – erre mondja az angol, hogy "blessing in disguise", álruhába bújtatott áldás. A hirtelen munkanélkülivé váló Fernandes, Mourinho kettős Ovar városában, az Ovarense csapatánál próbált szerencsét, amikor 1992 nyarán Fernandes telefonhívást kapott régi sikerei színhelyéről, az Alvalade-stadionból. Fernandest másodedzőnek hívták egy nagynevű angol szakember mellé, akinek az érkezését azokban a napokban várták. A gond csak az volt, hogy az angol egy szót sem beszélt portugálul, tehát kellett mellé egy tolmács. Fernandesnek zseniális ötlete támadt: felhívta az éppen állás nélkül csellengő Mourinhót.

José Sousa Cintra, a Sporting elnöke rábólintott az ötletre, s ezzel elkezdődött José Mourinho máig tartó diadalútja.
Másnap reggel ők hárman – Cintra, Fernandes és Mourinho – együtt mentek ki a lisszaboni Portela repülőtérre, hogy fogadják az angolt. És amikor Sir Bobby Robson kilépett az üvegajtón – mert természetesen ő volt az angol –, a fogadóbizottság nevében Mourinho lépett a tekintélyes szakemberhez, megszorítva a kezét: "Hello, Mister, I'm José Mourinho!"

Sir Bobby Robson és a fényképészek

Sir Bobby Robson akkor 59 éves volt, José Mourinho 29. A harmincévnyi korkülönbség ideális az apa–fiú kapcsolat kialakulásához.
"Ahogy hajtottunk befelé a reptérről, két dolog járt az eszemben. Az egyik az volt, milyen tökéletesen beszél angolul ez a fickó, a másik pedig, hogy mennyire jóképű. Az én ízlésemhez képest egy kicsit túlságosan is jóképű. Később, amikor már hosszabb ideje dolgoztunk együtt, mondtam is neki: hé, José, amikor fotóznak a riporterek, ne állj olyan közel hozzám, mert rettenetesen csúnyának nézek ki melletted…"– vett elő egy példát a Sir.

Szóval papíron Fernandes volt a pályaedző, Mourinho pedig a tolmács, ám a szereposztás igen gyorsan a feje tetejére állt. José éjjel-nappal kísérte a portugálul egy szót sem tudó angol edzőlegendát – akinek legutóbbi bravúrja az volt, hogy az 1990-es olaszországi vb-n az elődöntőbe vezette hazája válogatottját –, s rövid idő alatt nélkülözhetetlen társa lett.

"Az volt a benyomásom, hogy nemcsak lefordítja azt, amit mondok, hanem még a gondolataimat is kitalálja. Mi több, sikerült elkerülnie a tolmácsok örökös hibáját: amikor letoltam a csapatot, vagy megfegyelmeztem egyik-másik játékost, nem igyekezett tompítani a szavaim élén, sőt ugyanúgy villámlott a szeme, mint az enyém. Még Figónak is bátran megmondta a magáét – pontosabban azt, amit én gondoltam. Maximálisan azonosult velem"– értékelt Robson tucatnyi évvel később. ---- A ---- &